Rófusz Ferenc mesél új filmjéről, és a korról, amikor egy elvtárs vette át helyette az Oscar-díját

Rófusz Ferenc Oscar- és Kossuth-díjas rajzfilmrendező negyven éve határozta el, hogy animációs alkotásban dolgozza fel mindazt, amit Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festménye megidéz benne. Maga az ihletadó freskó a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában porlad szinte megszületése óta, ugyanis a Leonardo által kipróbált festékanyag nem állja az idő múlását, s előbb-utóbb végleg elenyészik. Rófusz Ferenc negyven éve megszületett forgatókönyvét a Kádár-kori döntnökök a tervezett film egyházi vonatkozásai miatt visszadobták. Azonban a Duna Televízióban mégiscsak közönség elé kerülhet a Magyar Média Mecenatúra támogatásával nemrég elkészült animációs alkotás, melynek címe ugyancsak Az utolsó vacsora. Rófusz Ferenc az Origónak beszél művének síkjairól, valamint pályafutásának meghatározó epizódjai mellett azt is felidézi, hogy miként jutott hozzá A légy című alkotásáért kapott Oscar-díjához, amelyet egy főelvtárs vett át helyette 1981-ben.

Más lett volna Az utolsó vacsora, ha negyven éve elkészülhet?

Jót tett neki a várakozás. Ma huszonegyedik századi technológiákkal, 2D- és 3D-animáció alkalmazásával jöhetett létre, élőfilmes betéttel. A nyolcezer rajz digitálisan készült, úgy lett színezve. Negyven évvel ezelőtt elbuktunk volna a filmmel, mert képtelenség lett volna ilyen színvonalon megvalósítani.

Rófusz Ferenc, rajzfilmrendező Fotó: Mudra László - Origo

Tartamilag változott valami?

Amit negyven éve gondoltam, az ma is aktuális. A film akkori dramaturgjával,
Békési Sándorral – aki utóbb teológiából is diplomázott, s ma a teológia egyetemi professzora – abban is egyetértettünk, hogy Az utolsó vacsora az évszázadok során annyira jelentős művé vált, hogy akár az európai kultúra szimbolikus hordozójának is tekinthetjük. Amikor a freskó a film végén teljesen lemállik a falról, az áttételesen arra utal: a hittől, illetve az egyháztól való elfordulásnak – a szekularizációnak – is része van abban, hogy Európában kikopott a köztudatból a klasszikus kultúra. A film üzenetének másik síkja a festmény témáját adó evangéliumi jelenet. A képsorok a keresztyénség legjelentősebb eseményéről, az eucharisztiáról (úrvacsoráról) szólnak. Ám másként, mint ahogy azt A Da Vinci-kód című elhíresült regény, illetve az abból készült film sugallja. Az animációs film az Újszövetség eredeti görög szövege és a kétezer éves teológiai hagyomány értelmében idézi meg a történetet. A kép pusztulása így egyben azt is kifejezi, hogy a kultúrával együtt elveszik – még a magukat európai keresztyéneknek tartó emberek tudatából is törlődik – annak az evangéliumi jelenetnek az emléke, amely a hit lényegét fogalmazza meg. Mindemellett van a filmek egy harmadik síkja is, vagy ha úgy tetszik, van benne egy csavar. A végére ugyanis világossá válik, hogy az evangéliumi esemény természeténél fogva nem kötődik múlandó falhoz, málló festékhez. Ugyanis a szó, vagyis a logosz révén mindaz az alapvető érték, ami a pusztulás, pusztítás áldozatává válik, lelki értelemben újra felépülhet a film nézőinek szívében.

Ami utolsó állítását illeti: reméli vagy hiszi?

Hiszem, annak ellenére, hogy amit a film elmond, az a jelen Európájában sem túl divatos gondolat, ahogy általában a nyugati világban sem. Ettől függetlenül úgy vélem: bármely korban él is, mindenkinek szüksége van valamilyen hitre. A vallás persze mindenkinek a magánügye, nem is téríteni akarok, csupán elgondolkodtatni.

Egyházi személyek látták már a filmjét?

A Magyar Művészeti Akadémia meghívására nemrég Magyarországon járt egy amerikai katolikus egyházi küldöttség. Tagjai megnézték a filmet, tetszett nekik. Felvetették: az amerikai oktatási rendszerben is helye lehetne, ha Krisztus monológját – amelyet az angol nyelvű változatban egy brit színművész mond el – fel lehetne venni egy modernebb, a fiatalokhoz közelebb álló nyelvezetű változatban is.

Mit szólt hozzá?

Meglepett a kérés. Ott van például az a mondat Jézus monológjában: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem.” Nem tudom, hogy lehet ezt a józan ész határain belül modernizálni. De nyitott vagyok, mert az amerikai oktatási rendszer óriási megmutatkozási lehetőséget jelentene a filmnek. Fontosabb lenne, mint bármilyen fesztiválgyőzelem.

Fotó: Mudra László - Origo

Arra is számít azért?

Tekintettel a jelen kor értékzavaros körülményeire – ezt nem tudom megjósolni. Ugyanakkor azt gondolom, jó lenne, ha a filmet vetítenék például – különböző nyelvekre szinkronizálva – a Leonardo-alkotás milánói látogatóközpontjának előterében. Bizonyára lenne annyi hatása, hogy mindenki csendesen, tisztelettel lépne be abba a helyiségbe, amelynek falán ott a freskó.

Vannak negatív tapasztalatai ez ügyben?

A filmre készülve kétszer is jártam a helyszínen. Második alkalommal hangoskodók csapatát fogtam ki, akikről azt gondoltam: fogalmuk sincs, hogy hol vannak, mit látnak.

A benne megfogalmazódó borúsabb gondolatok mellett Az utolsó vacsora végkicsengésében optimistább, mint az anno Oscar-díjat nyert A légy.

Sokkal optimistább. Persze, A légy mégiscsak egy diktatúrában készült, ami kihatott az üzenetére.

A légy lényegét tekintve arról szól: ha kimerészkedsz a neked jutott térből, vagy bemerészkedsz oda, ahol nincs dolgod, akkor a hatalom lecsap, s egy leszel a gyűjteményébe rendezett többi áldozat között. Csoda, hogy elkészülhetett a Kádár-rendszer keretei között.

Sokszor kérdezték: ki a légy? Azt mondtam, a légy, az csak egy légy. Pimaszkodik, lecsapják. Magyaráztam, hogy az ábrázolás módja, az akkor még senki által ki nem próbált háttéranimáció miatt ez érdekes és vicces lesz. Eredetileg engem a Pink Floyd együttes 1969-es Ummagumma lemezén hallható zörejes rész inspirált, a zümmögést hallgatva láttam magam előtt az egész filmet, kezdetben minden üzenet nélkül.

Fotó: Mudra László - Origo

Elhitték, hogy ennyi?

1976-ban adtam be először a forgatókönyvet a Pannónia Filmstúdióba, akkor még azt mondták: túl politikus. Átírtam, átrajzoltam. Amikor ismét kidobtak, újra beadtam. Sőt, a Balázs Béla Filmstúdióban is megfordultam vele, mert ott inkább lehetett rendhagyóbb dolgokat csinálni. De ott közölték: nem látnak benne fantáziát. Részben Hankiss Elemérnek, a Pannónia Filmstúdió akkori dramaturgjának köszönhetem, hogy 1977-ben csak elfogadták, mert amire ő rábólintott, azt általában átengedték. De annak is szerepe volt a dologban, hogy annyit magyaráztam már a háttéranimáció különlegességéről, hogy a technológiai újszerűség lassan elfeledtette az üzenetet.

A légy belső tereinek meglepő a miliője. A „főhős” kimúlásának helyszíne inkább idézi a budai villa polgári világát, mint egy pártfunkcionárius irodáját.

Egyik barátom családjának budai villája adta a mintát. Tudtam, hogy a néző akkor is érteni fogja a lényeget, ha olyan környezetbe helyezem a történetet, amely nem a szocializmus hétköznapi valóságát tükrözi – hanem olyan polgári világot idéz, amelyhez a saját felmenőim, baráti társaságom tartozik intellektusuk, ízlésük okán. Jólesett azt a világot is megmutatni, már csak azért is, mert sok mindenben hatott rám – ízlésemet is formálva – az édesanyám, aki az angolkisasszonyoknál nevelkedett. Sráckoromban a zugligeti templomba jártam ministrálni.

Polgári hátterének hozadéka volt a kitelepítés is. Mesélte egyszer: gyerekfejjel mókásnak találta, kirándulásként élte meg, hogy egyik napról a másikra felpakolták családjuk ingóságait egy teherautóra, és kitessékelték a családot az otthonából.

Azért nem kellett messzire mennünk, kicsit feljebb kaptunk egy kisebb lakást, a Mauthner magkereskedő nyaralójában, amit az elhagyott javak között tartottak számon. Korábbi otthonunkból pedig nevelőintézet lett. Szüleim hamar feldogozták a történteket. Édesanyám, aki kiválóan rajzolt, kendőfestő lett egy szövetkezetnél, új mintákat is tervezett. Sokat tanultam tőle, de már általános iskolás koromban eljártam szakkörökbe is rajzolni.

Édesapja a háború előtt a Weiss Manfréd Műveknél volt alkalmazásban. Később mivel foglalkozott?

Komoly állásba került: elmehetett sofőrnek az Élelmezésügyi Minisztériumba. Engem idővel beajánlott modellkészítőnek a járműfejlesztési intézetbe.

Fotó: Mudra László - Origo

Odavágyott?

Nem éppen. Eleinte élőszereplős filmekben gondolkodtam, de világos volt, hogy a hátteremmel nem fognak felvenni a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Valamit csinálni kellett a megélhetésért.

Idővel átkerült a Mafilmhez.

Felvettek a díszletfestőnek, meg trükkfilmrajzolónak. Akkor már a rajzfilmkészítés járt a fejemben. Sárközi Endre volt a trükkfilmesek vezetője, két év után ő támogatott, hogy 1968-ban jelentkezhessek a Pannónia Filmstúdió animátorképzőjébe. Hatvan aspiráns volt, hatodmagammal vettek fel. Házon belül úgy hívták a stúdiumot, hogy Animációs Akadémia. Nagy elődöktől tanulhattuk a szakmát. Először kifestőnek tanultam, később fázisrajzoló, majd kulcsrajzoló lettem.

1972-ben készült első önálló filmje, a Kő.

Nepp József adta az ötletet, én meg mindjárt meg akartam váltani benne a világot. Szerintem nem sikerült.

Miről szólt?

Nagyjából arról, hogy lehetsz bármilyen okos, előbb-utóbb bevered a fejed. Ez volt a vizsgafilmem.

Fotó: Mudra László - Origo

A sztoriját tekintve megidézi A legyet. Amikor utóbbinak nekifogott, már biztos egzisztenciát adott a Pannónia Filmstúdió?

Korábban közreműködtem Jankovics Marcell János vitéz című filmjében, a Kő után lehettem mellette társrendező a Gusztáv-sorozatban. Szerény alapfizetésemre a prémiumrendszer segített rá. A légy kapcsán arról volt szó, hogy hat hónap alatt elkészül majd, arra az időszakra kaptam is prémiumot. De végül két év alatt jutottam a végére. A feleségem a gyerekünk mellé – második fiam később született – odavett még öt másikat, hogy a magánóvoda segítse a megélhetésünket.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!