Álmódozatok kora, avagy Florezzel Ománban

2018.12.03. 09:29

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/98. levélária

 

Kedves Tatjána Néném!

 

Már olyan rég kérdezi, mi volt Florezzel Muscatban, hát most végre küldöm az írást. Közben lement New York, tegnap A Nyugat lányának premierje is, hát ma ránéztem a problémára: beragadt a postagalamb csőrébe az az írás, ez lehetett a baj.

Juan Diego Florez amúgy régi kedves ismerősünk. 2011 augusztusában épp csak leültem a nagy elődök nagy operaházi íróasztala mögé, már várt a levél, amelyből egy fuccsba tartó budapesti Florez-gálaest nyújtotta kezét kétségbeesett segítségért. Ráadásul a híres koloratúrtenor első hazai fellépése lett volna az...

Nem volnék őszinte, ha azt próbálnám sugallni: már hét éve épp ugyanúgy láttam az opera világát, mint manapság, nem. Egyrészt nyilván ma sem tisztán, de annyi már akkor is rögtön egyértelmű volt, hogy Florez fontos és értékes, a gála kell nekünk, telt házat jó áron is össze tudunk majd hozni – és hogy egy efféle koncert idehaza mindennek dacára csak veszteséges lehet. Biztos fura, de így van: annyira elszaladtak az operasztárok honoráriumai, mint a focisták vagy az autóversenyzők fizetése. Nincs az a upgrade-elt jegytérkép, amely összbevételként egy 1200-as házban kiadná azt, plusz a karmester és a zenekar gyakran sokkal szerényebb igényét, a többi költségről (rezsi, ültetés, takarítás, szállás, utazás, marketing stb.) nem is szólva – legalábbis ma, Magyarországon.

Mert máshol a magasabb fizetőképesség miatt magasabb a helyár és így az összbevétel is, igaz, az egyéb költségek is azok a magasabb fizetések okán. De ekkor belép valami vagy valaki, amire mifelénk nincs példa: a szponzor, vagy még jobb esetben a mecénás, aki a hiányzó összeget szépen berakja, és ha igazán jó fej, a vacsoraasztal mellett kér két helyet, a sztár közelében... No, itt még nem tartunk.

Mégsem lehetett viszont kitérni, azért is tartanak minket az adófizetők tulajdonképpen 1840 óta, amikor állami kézben pihent el a Pesti Magyar Színház, hogy a támogatói forintokból időnként közel hozzuk azokat a kiugróan tehetséges művészeket, akikért nagyon távolra kéne zarándokolni. A gála nagy siker volt, vette a tévé is, Florez ügynöke és akkori tanára, a korábban sikeres tenor, Ernesto Palacio személyesen csekkolta a közvetítőkocsiban a számok minőségét. Juan Diego közvetlen volt, halk szavú és készséges, nem sokkal előtte házasodott odahaza, megszületett első gyermekük is Peruban, ahol ő nemzetihős-féle, az esküvői ceremóniát egyenesben adta az állami tévé... A koncerten olyan kemény műsort énekelt, hogy a végén tényleg és megérdemelten volt talpon az Ybl-palota közönsége – szemben a mára eléggé elharapózott ok nélküli, szinte elvárásszerű felugrálással. (Amerikában láttuk: ez része a közepesen sikerült előadásoknak is, olyan, mint nálunk a vastaps. Ha húsz másodpercnél hosszabb a tetszésnyilvánítás, ez garantáltan kialakul, része a rítusnak, bár már minden tartalmát elvesztette.) Nyaktörő Rossini-áriák, a Szöktetés örökre húzott, énekelhetetlenül nehéz passzusai hangzottak fel, tényleg felejthetetlen perceket, érzeteket szerezve.

Négy évvel később, Faust Fesztiválunk zárógálájára már ingatagabb állapotban érkezett, talán kis betegség is közrejátszott – gyomorproblémái voltak saját bevallása szerint –, aki ott volt, emlékszik, hogy a sármos tenor inkább végigkonferálta a teljes koncertet, csak hogy úgy szerkeszthesse át improvizálva a kiadott programot, hogy minél később következzék az az ária, amelynek eléneklését kifejezetten kértük tőle a Goethe-érintettség miatt, tehát a Gounod-féle Faust fogós, magas C-s slágerszámát. Délután még kért belőle egy zongorakivonatot, végül abból is énekelte el – de egész este valahogy szorítani kellett érte, pedig kihozta vastapsosra, talán mondanom se kell.

Fotó: Khalid al-Bushaidi

Újabb évek teltek el, és 2018. október végén a távoli Ománban futottunk össze, hisz valóban, a Magyar Állami Operaház zenekarát kérték fel Florez muscati hangversenyére. Nos, a levél elején jelzett probléma vagy inkább paradoxon itt aztán nem számít, kedves Néném! A háromszáz éve uralkodó család hivatalban lévő szultánja, Kábusz bin Száid al-Búszaidi felvilágosult vezető, 2012-re felépítette a város mesés operaházát (abban elsők között vendégeskedtünk anno Szöktetés a szerájból produkciónkkal), azóta pedig egy újabb hangversenyterem és prózai színház is kinőtt mellette a földből. Itt a pénz nem probléma, abból és tömjénfából is rengeteg van, sőt az se gond, hogy az auditórium most sincs igazán tele.

Nekünk az új viszont, hogy most nem operaházi belbecsét mutatja a nagyterem: a hátfalról síneken mozogva előrecsúszott egy hatalmas orgona, a zenekari árkot felemelték és széksorok kerültek a tetejére, sőt, mintha a páholysorok is másképp fordulnának: ugyanis duplafunkciós, és mindkét életét elsőrangún élni képes színháztermet építtetett a szultán. A zenekar már 5 napja itt van, a spanyol karmesterrel, Garcia-Calvóval próbálnak – az az igazság, hogy nyaralásra is van idő, mert harminc Celsius és számos szabadsági fok is adódik Muscatban számukra. Ráadásul állandóan etetnék őket, össze is érnek bizonyos étkezések, többen már könyörögnek, hogy ne kelljen folyton enni. Még előadás előtt is beindul a catering, akkor látom magam is, hogy az omániak nem tréfálnak a vendégszeretettel – s hogy hat év után is ugyanaz az angol műszak uralja az Operaházat, akiket anno nemes egyszerűséggel felvásároltak a londoni Covent Gardenből...

Még mindig külön bejáraton engednek az épületbe nőket és férfiakat, közös csak annyi ebben, hogy mindenkinek fémdetektoron kell áthaladnia. (Szavam se lehet: pár nappal korábban a párizsi Garnier Operában ugyanilyen fémkapukon át vitt az út – csak amikor mutogattam a simán fénymásolható konferenciás belépőmet, már ügyet se vetettek rám...) A hangverseny szépen megy, talán attól eltekintve, hogy a program nem Florez eddigi repertoárjára épül, hanem lírai és lírai spinto áriákra, és tagolja egy modell szépségű egyiptomi szoprán, Fatma Said fellépése is. A zenekari hangzást a ma divatos fürdőszobai akusztika kavarja meg, minden nagyot szól, nincsen a hangoknak konkrét elejük – és mintha a szomszéd ház ablakából stírölnénk azt a fürdőszobát. Mégis átjön, hogy a nyitóária, Romeo híres, Ah, leve toi soleil-kezdetű vallomása bizonytalan, keresi helyét-hangját a tenor, magasságok előtt kifejezetten lámpalázasnak tűnik. Legalább félidőig a szoprán áll nyerésre, aki gondtalanul csicsereg: nem világszám, ebből a könnyű hangtípusból tényleg tizenkettő egy tucat, de nagyon jó.

Aztán egyszer csak bejön egy loncsos angol díszítőnő, és letesz egy brutális kottaállványt. Florez megszólal: az a helyzet, hogy ezt a Massenet-duettet még sosem énekelte egyikük sem („Ő sem és én sem" – kifejezetten ilyen ridegen fogalmaz, Fatma nevét kikerülve), ezért most debütálnak. Mégiscsak az ő hóna alatt feketéllik kotta, Said kisasszony betette a fejébe a szólamát... Viszont Florez innen határozottan biztosabbá válik, és mire a program hivatalos végéhez érnek, immár Puccini Bohéméletéhez, sem a Rodolfo-ária magas C-je és hosszú ívei, sem a szinte rögtön következő Soave fanciulla-duett magas lágéja nem okoz gondot.

De Néném, amiért egyáltalán érdemes volt tollat ragadnom, csak ekkor következik. A Florez szóra fakadása óta kicsit fellazult, a karfaszorításból kiengedett közönség nagy derültségére az első ráadás előtt megint bedöcög a zsíros-loboncos műszakos hölgy, ezúttal széket hoz. Na, azt ugyan minek? – gondolja ezer ember velem együtt. És fültől fülig érő mosollyal érkezik Florez, vagy inkább ez esetben „Juan Diego", aki nem meglepően magas fejhangján közli, hogy talán énekelne pár számot, amely a szülőföldjén nagyon népszerű. És lehuppan, merthogy spanyolgitár is van nála... Ekkor már csak másodpercekre vagyunk attól, hogy a csodálnivaló gondtalan gitárfutamok és jó körmös, füstölős arpeggiók után felhangozzon ajkáról a „Besame mucho", és úgy a Magyar Állami Operaház zenekarának hölgytagjai, mint a plüssfotelekben felélénkült női személyek is pacnivá olvadjanak...
Kiérlelt, élvezetes előadás a gitáron, látszik, hogy többször pöngette ezeket, mint ahányszor Nemorinót vagy Almavivát énekelt, pedig az se lehetett kevés eddig. Felette pedig egy tiszta, talán e dalokhoz képest kissé androgün spanyol tenor hallatszik, nem dögös, nem rámenős, inkább azt a szerenádozó ifjú Dont idézik, akit az anyáskodó hajlamú hölgyek akarnak leginkább meglasszózni. Írnom se kell: innentől az este diadalmenet, énekel pedig még klasszikusabb számokat is, és egy tőle telhetően férfias Granadával zárja a forró ománi estét Florez, a sokoldalú tenor. Hatalmas ováció...

Fotó: Khalid al-Bushaidi

Tanulságos élmény: a kommunikáció ereje a legfontosabb, ami leszűrendő. Az adott este közönségéhez forduló kiszólás, a rövid kommentár és a szerepből kilépés forgatta vissza a gála jegyvásárlóit a szolid unalomból egy emlékezetes és a végén szétfotózott koncert irányába.

A végén hátramegyünk, zenekari művészeink derűsek, meg se kottyant nekik az este, Gulliermo Garcia-Calvóról pedig kiderül, amit tudtam, de elfelejtettem, tehát hogy beszél magyarul egy kicsit, és ami ilyenkor sokkal kínosabb: mindet ért... (Azért azt kétlem, hogy mindez egy másfél évtizede lezajlott fesztivál zenekaros asszisztensi szezon tudása lenne, nincs e mögött valami magyar szerelem?!) Floreztől kérdezem, szerepkört vált-e, hisz a program ezt mutatná, de rázza a fejét. „De hát úgy tűnt, mintha nem akarnál már szédítő koloratúrákat énekelni!" Erre ő: „Most nyáron Pesaróban nagyon durva Rossini-operában léptem fel, hidd el, nem hagyom ezt abba!" És tényleg, húsz éve jár oda, és egyik ismeretlen Rossini után nyomják a másikat, tiszteletre méltó elhivatottsággal. Eszembe jut, hogy 2011 őszén együtt is vacsoráztunk, akkor mutatta a kisbaba fotóit. „Most figyelj! Itt van Leandro hegedűvizsgája!" És hallgatjuk Garcia-Calvóval együtt a kissrác korához illően szögletes Bachját...

Omán szultánja nem zavarja meg folyosói idillünket: még rémlik a legenda arról, hogy egyszer látta az Operaházát, amikor éjjel megtekintette a hajrájában járó építkezést. Amúgy a szultáni páholyt sohasem keresi fel, pedig tetteiből kikövetkeztethetően nagy operabarát. Viszont most is ott figyelt a balkonján egy kamera és egy operatőr – minden előadást figyelemmel kísér palotájából, valami hihetetlen minőségű LED-falon át... Állítólag... Viszont Florez szerepkörváltása tehát nem valóságos, csak egy álmódozat, a Besame mucho! improvizáltnak ható gitárblokkja pedig azóta már lemezen is megjelent... Hogy mi mindennek bedől az ember a show-bizniszben, ennyi év után is!

Néném, eddig az ománi élmény, mellékelem saját Florez-fotómat is. Legközelebb egy vörösfarok-összeállítással jelentkezem: miféle amerikai lapok miféle „operakritikákat" írtak úgy, hogy azok inkább a magyar politikáról és Orbán Viktorról szóltak...

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá"!

Szilveszter

2018. december 1. Budapest