Kökényessy Ági: Itt nem lehet hazudni

2018.12.03. 11:59

Hat éve rendez darabokat, de még mindig nem tartja magát rendezőnek. Azt mondja, „csak egy színésznő vagyok, aki rendez is”. Úgy bánik a színészekkel, ahogy a színpadon állva, színészként ő is elvárja a pozitív kommunikációt a rendezőktől. Éppen ezért nem is hisz a görcsben és a görcsöltetésben. Kökényessy Ági rendezi az Új Színház A Nagy Ho-ho-ho Horgász Télen Nyáron című előadását, amire másfél évig készültek dramaturg kolléganőjével. A színésznő elmondta, miért hisz a családi és gyerekelőadások erejében, és azt is, hogyan jutott eszébe színpadra vinni egy olyan klasszikust, mint Csukás István A Nagy Ho-ho-ho Horgász-a. Interjú.

Amikor hat évvel ezelőtt rendezni kezdett, megfogalmazódott önben, hogy az új feladat egyben azt is jelenti, hogy színésznő édesanyja után rendező édesapja hívatásához is közelebb kerül?

Így konkrétan nem. Persze biztos benne volt a fejemben valamilyen szinten. Az anyám például már egész csöpp korom óta. De igazából nem ez vezérelt. Az egész úgy indult, hogy én sokszor néztem a próbákat akkor is, amikor éppen nem voltam a színpadon. És voltak ötleteim, bele is szóltam. Aztán egyszer Dörner György igazgató úr azt mondta egy darabra, hogy „olvasd el ezt és rendezd meg”. Mire én csak annyit tudtam kérdezni, hogy „micsoda?”, ő pedig megint csak azt mondta, hogy rendezzem meg. Hogy miért, azt igazából nem tudtam meg, de tény, hogy első körben az ő ötlete volt. Igazából csináltam én ilyeneket pici helyeken, kisebb társulatoknál, de nagyszínpadon nem. Az első nagyszínpados volt az Országjáró Mátyás király, ami hat éve megy. És rögtön utána csináltam két nagy produkciót nagy színházban: a Turay Ida Színházban a Bubamará-t és az Új Színházban a Toll-at, ami sajnos bukta lett. De a Bubamara hatalmas siker volt. És ezek után még megrendezem az Apácák-at a Hadart Színházban.

És az első felkérés után hezitált, vagy rögtön rávágta, hogy „persze, köszönöm”?

Én úgy élek, hogy igyekszem mindenben meglátni a lehetőséget, ha jön. Márpedig előbb vagy utóbb jön, csak észre kell venni. És ezen a felkérésen egyből láttam, hogy lehetőség, ami talán jó lehet a későbbiekben. Persze egy megmérettetés is volt, hogy képes vagyok-e rá.

Azt értem, hogy észre kell venni, és akkor ezek szerint ki is kell használni?

Szerintem igen. Én úgy élek, hogy kihasználom, mert abból történik valami, abból lesz a fejlődés.

És előfordult olyan, hogy meghátrált volna egy-egy ilyen lehetőségnél?

Nem, soha. Bátran élem az életemet. Ha jött a lehetőség, és észre is vettem, akkor biztos, hogy éltem vele.

Kökényessy Ági színésznő és rendezőFotó: Polyák Attila - Origo

Gondolom, A Nagy Ho-ho-ho Horgász Télen-Nyáron rendezési ötlete már nem Dörner Györgytől jött.

Nem, valóban nem tőle. Úgy jött, hogy Benkő Balázsnak (Benkő László fia – a szerk.) volt egy kocsmája Zamárdiban, ahová nyaranta lejártunk egy baráti társasággal a 100 Folk Celsius koncertjeire. Mert úgy gondoljuk, hogy az buli. [nevet] És két évvel ezelőtt álltam ott a koncerten, hallgattam a dalokat, amiket nagyon kedvelek, és egyszer csak megszólalt a Horgász. És eszembe jutott, hogy de szeretem én ezt a mesét, és milyen rég láttam. Aztán az is, hogy nem tudom, készült-e belőle valaha színpadi verzió. És annyira befészkelte magát az ötlet a fejembe, hogy hazajöttem, és megkérdeztem a színház egyik dramaturgját, a barátnőmet, Bártfai Ritát, hogy tud-e a Nagy Ho-ho-ho Horgász-nak bármilyen színpadi változatáról. Mindketten kerestünk, de egyikünk sem talált ilyet. Végül aztán felhívtam Csukás Istvánt, akinek játszottam már darabjaiban, rendeztem is már Csukás-darabot kisebb társulatnál. Szóval megkérdeztem, hogy van-e ebből darab, és azt mondta, nincs. Erre mondtam neki: „lehet, hogy kéne írni egyet”. Erre ő kedvesen „hagyjál engem békén, nem érek rá, írd meg te”. És hát felismertem, hogy ez egy újabb lehetőség. Bár tudtam, hogy ha megírni nem is, de össze tudnám rakni, ezért Bártfai Ritával nekiálltunk ketten. Megnéztem az összes rajzfilmet, elolvastam az összes könyvet újra.

Milyen nehézségek voltak a szöveg megalkotásánál?

Főleg az, hogy nagyon nehéz volt kiválasztani olyan mesét, amit egyáltalán el tudunk képzelni színpadon. És mivel ezek különálló mesék, azon is kellett gondolkodni, hogy melyek azok, amiket össze lehet rakni. Bele is kellett írnunk néhány szerepet. Főleg olyanokat, amik túl tudják lendíteni a történéseket. Nagyon élvezetes és nagyon agyas munka volt. Bár volt olyan pillanat, amikor azt mondtuk, hogy nem fog ez menni, de aztán mindig jött egy ötlet.

Meddig tartott ez a szöveges előkészítés?

Nagyjából másfél év után sikerült letenni egy kész anyagot az igazgató úr asztalára, de előtte természetesen odaadtuk Csukás Istvánnak is, aki azt mondta, hogy „húha, hát ez egy színdarab”.

Ezek szerint tetszett neki?

Imádja. Olyan szinten, hogy leültünk vele, és kértük, hogy bátran javítson bele, de csak egy-két helyen változtatott abban, amit mi írtunk.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Hogy állnak most az előadással?

Vannak még dolgok, amiket meg kell oldani, de ez mindig így szokott lenni.

Volt már olyan az eddigi rendezéseinél, hogy egy-egy dolog nem oldódott volna meg a bemutatóig?

Nem, olyan nincs. Az nálam nem fordul elő. Én A Nagy Ho-ho-ho Horgász-nál is úgy érzem, hogy borzasztóan fel voltam készülve már a próbák előtt is, hiszen másfél év alatt raktuk össze. Nem volt olyan kérdés, amire én ne tudtam volna válaszolni. Általában nem is szokott olyan lenni, mivel én sem szeretem, amikor színészként kérdezek valamit, és nem tudnak rá válaszolni. Egyébként ennél az előadásnál főleg technikai kihívások vannak, rengeteg a kellékünk is.

Említene egy ilyen érdekességet?

Igaz, hogy nem kellék, de még a darab megírásakor volt feladatunk Csukás István fantasztikus narratív mondataival. Ezek olyanok, hogy egyszerűen nem lehetett őket szereplő szájába adni. Ezért kitaláltunk egy új szereplőt hangban. Aztán arra gondoltunk, hogy milyen csodálatos lenne, ha maga az író szólalna meg ezen a hangon, és hát meg is fog.

Ha már annyira tetszett neki, ahogy megírták, gondolom, nem kellett kérlelni.

Persze, boldogan vállalta. És ez egy nagyon klassz dolog, és nagyon nagy megtiszteltetés is.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Mi az, amit a színészi hivatásból kamatoztatni tud, mikor éppen rendez?

Azt, hogy én például úgy beszélek a színészeimmel, ahogy szeretném, hogy velem beszéljenek, mikor színpadon vagyok. Hiszek a jó kedvben, a jóindulatban és a türelemben. Szerintem lehet pozitívan is kommunikálni, és szerintem nem a terror a színház lényege. Úgy tapasztaltam, hogy én akkor tudok színészként jó lenni, ha örömmel játszom. A legnagyobb drámát is. Nem véletlenül mondjuk ezt úgy, hogy játszunk. Ha abban nincs öröm, akkor az görcs és kínlódás. És nem hiszek a görcsben és a görcsöltetésben sem. Ráadásul egy-egy rossz mondat egy életre meg tud nyomorítani egy színészt.

Ebből úgy tűnik, hogy saját tapasztalat, tehát volt dolga ilyen rendezővel.

Hajaj, tele vagyok ilyen emlékekkel. Pont ezért nem szeretem. A színház mellett tanítok is, és ott is azt látom, hogy a görcsöltetéssel csak rosszat érnék el. Ez nem azt jelenti, hogy nem mondom el a kritikát, mert a tanításnál is az a dolgom, hogy elmondjam és kijavítsam azt, ami szerintem nem jó. És ezt nem megalázva teszem, mert abban sem hiszek. Helyette inkább megpróbálok magyarázva kérni. És persze emberszámba venni azt, aki a színpadon van.

Akkor a Horgász próbái alatt biztos nincs hangos szó?

Hát én nem kiabáltam... Nem vagyok egy kiabálós.

És a rendezés hat-e visszafelé? Hat-e a színjátszására az utóbbi évek rendezői tapasztalata?

Az biztos, hogy teljesen másképp gondolkodom, de nem is biztos, hogy az utóbbi évek rendezései miatt. Talán egyszerűen azért, mert ilyen beállítottságú vagyok, hogy látom, hogy mi nem jó.

És akkor jön a beleszólás...

Igen, sajnos előfordult, hogy beleszóltam színészként, és volt is ebből konfliktusom. Pedig tudtam, hogy az nem helyes, egyszerűen nem szabad. El lehet mondani valahol, kellő helyen, kellő időben. És akkor, ha valóban muszáj, tehát ha az én szerepemet érinti. Egyébként magamért mindig kiállok színészként, megvívom a harcaimat. De ha azt látom, hogy másoknál is probléma van, akkor abba nem szólhatok bele. Talán ebben hátráltat a rendezői gyakorlat, hogy látom, de nem szólhatok. Bár az is igaz, hogy ez már akkor is így volt, amikor még nem rendeztem.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Vajon mi lett volna, ha annak idején Dörner György nem kéri fel rendezni?

Az biztos, hogy a korábbi észrevételeim ellenére sem volt a fejemben rendezési terv. A mai napig színésznőnek tartom magam, én nem vagyok rendező. Csak egy színésznő vagyok, aki rendez is. Ha nem szól Dörner György, akkor nyilván máshonnan jött volna ez a lehetőség. És itt vissza is jutottunk a legelső kérdéshez: valószínűleg az apám jelentősen benne van az agyamban. Már nem az, hogy ő rendezett, hanem az ő gondolkodása. Sokan mondják, hogy a külsőmet anyámtól, a belsőmet meg apámtól örököltem.

És lehet, hogy a színdarabírás lesz az új kihívás?

Nem gondolkodom ilyenben. Amikor az első nagyszínpadi rendezésem, az Országjáró Mátyás király megvolt, akkor sem gondolkodtam abban, hogy én akarok-e többet. Mert ugye színésznő vagyok, és szerepeket akarok játszani. Nagyon szívesen rendezek,borzasztó nagy kihívásnak tartom, ami egy teljesen más, egy nagyon komplex történet. Amikor mindent nekem kell kitalálnom, mindenért én felelek. Látnom kell egy képet, amit aztán meg is kell valósítanom. Mindemellett az előadás létrejöttét egy közös munkának tartom. Színészként is elvárom a rendezőktől, hogy engem alkotótársnak tartsanak, és ezért én is elfogadok minden ötletet, ami jó. Nagyon szeretem, amikor közösen gondolkodunk. Azt vettem észre, hogy itt a díszítőktől kezdve a világosítókon át a kellékesekig mindenki együtt dolgozik, és mindenki tele van ötlettel. A színészekről persze nem is beszélve.

Akkor másoknak is tetszik ez a rendezői stílus. És milyen volt az első rendezésénél a többi színész hozzáállása az ön új feladatához? Akkor még nem tudhatták, hogy ez ilyen lesz.

Hűha, hát az nem volt könnyű. Én nő vagyok, és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. És ezzel egyébként minden egyes alkalommal meg kell küzdenem. Természetesen nem mindenkinél, és talán minél öregebb vagyok, annál jobban elfogadják, annál kevesebbet kell küzdenem.

A rendezői stílusa miben változott az elmúlt hat évben?

Például abban, hogy már nagyon konkrétan tudom, hogy mit szeretnék. Eddig is tudtam, viszont időközben megtanultam azt is, hogy nem szabad kompromisszumot kötnöm. Észrevettem, hogy amiben kompromisszumot kötök, vagy amiből engedek, azzal pórul járok. Amiben nem engedtem, az mindig nagyon jó maradt. Azt hiszem, ez az elmúlt hat év legkomolyabb tapasztalata, bár ugye nem rendeztem minden évben. Volt egy év, amikor zsinórban hármat rendeztem, és az után mondtam, hogy elég, nem akarok többet. Mert volt köztük egy olyan bukás, amit nem tudtam feldolgozni. A mai napig nem tudom.

Voltak a Nagy Ho-ho-ho Horgász majdani fogadtatásával kapcsolatos kételyek az elején, amikor összerakták?

Egyáltalán nem. Annyira vakon hiszek Csukásban, hogy fel sem merült.

Tudni lehet, hogy a fia édesapja nyomdokaiban jár.

Igen, a Táncművészeti Egyetemre jár.

És lehet, hogy idővel önhöz hasonlóan ő is kipróbálja mindkét szülő hivatását? Más szóval kacsingat-e a színészet felé?

Hát ha lesz olyan, akkor az csak később. Nincs a fejében, mindene a balett most. Nagyon kemény és elhivatott. Mondjuk, ebben rám ütött. [nevet].

És megnézi majd a Horgász-t?

Persze, hát itt lesz a premieren.

Nem szeretném „legyerekdarabozni” a Horgász-t, ezért is kérdezem óvatosan, hogy leginkább kiknek szól?

Mindenkinek. 3 éves kortól bármeddig.

És elvesz az valamennyit a szokásos rendezői stresszből, hogy nem egy nagyon komoly drámáról van szó?

Jézus, dehogy. A gyerekeknek még jobbat kell adni. Én nagyon hiszek az ilyen előadások erejében. Pont nem úgy gondolom, ahogy sokan tartják, hogy az ilyen feladat másodrangú lenne. Sőt, gyerekdarabban játszani megtiszteltetés. Egy jó gyerekelőadással meg tudjuk szerettetni a színházat a gyerekkel. Így tudjuk kinevelni a jövő közönségét. Ha megszerettetjük a színházat egy gyerekkel, akkor ő sitty-sutty fölnő, és színházszerető ember lesz belőle, ami nekünk nagyon fontos. Arról nem beszélve, hogy a legőszintébb közönségről van szó. Itt nem lehet hazudni.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK