Egy baleset miatt lett végül világsztár

2018.12.13. 10:00

Jól kiutálták a világkarrierbe - ezt írták Budai Lívia operaénekesről, amikor közel egy évtized után ismét Magyarországon énekelt. Hogy mindez nem üres frázis volt, jól mutatja, hogy addig többek között a londoni Covent Gardenben és a New York-i Metropolitanben is színpadra lépett. A világ három leghíresebb tenorjával, vagyis Luciano Pavarottival, José Carrerasszal és Plácido Domingóval is énekelt. Utóbbi azt mondta róla, "ha ne adj' Isten egyszer elvesztenéd ezt a gyönyörű hangod, színésznőként is megélhetnél az egész világon". Azt is mondták róla, hogy külföldön híresebb, mint Magyarországon, nem véletlenül, három földrészen volt világsztár. Most egy ideje ismét Magyarországon él, és az Origónak többek között arról is beszélt, hogy minden, amit elért, gyakorlatilag egy balesetnek, egészen pontosan egy bokaficamnak köszönhető.

Elképesztő hideg van, és még esik is valami esőszerű, de ha valaki, hát ön hozzá van szokva a hideghez...

Akkor mondjam azt, hogy azért jöttünk el Kanadából, mert a mínusz 25 fokot már nem bírtam?!

Budai Lívia operaénekesFotó: Polyák Attila - Origo

Most mondjuk plusz 3-4 fok van, ez ahhoz képest mediterrán időjárás!

Kanada gyönyörű ország, de novemberben leesik, és április végéig tulajdonképpen hó van. A kutyámra kabátot és cipőt adtam, de azt soha nem szerette. Ezért azt találtam ki, hogy kimenetel helyett mindig egy kicsit messzebbre dobtam a labdát, és amikor visszahozta, ételt adtam neki. Azóta, 12 éve így eszik, játszva.

Azt mondja, hogy „ezért jöttünk haza" - Ön nagyon fiatal kora óta él külföldön.

Először Münchenben laktam kilenc évet, aztán Belgiumban, Kanadában mentem férjhez, ezután jöttünk haza. Mindenki itt van Magyarországon, a család, a nővérem, a unokatestvéreim, az ő gyerekeik, unokáik, bár anyukám négy éve meghalt.

Amikor külföldön volt az „otthon", akkor sem töltött túl sok időt egy helyben.

Évente nyolc-kilenc hónapot voltam úton. Most Magyarországon van az otthon, de két lakás között ingázom, van Pesten egy lakásom, Gödön egy házunk. Gödön van a székhelyünk, de Pestre azért szeretek jönni, mert a színházi előadások után ez van közel, meg ugye a barátok. Én nagyon kritikus voltam egész életemben. Ezért sem szerettem visszahallgatni nagyon sok ideig a felvételeimet, mert mindig csak a hibákat hallottam. Most, 30 év távlatából azt mondom, hogy „az nem volt rossz."

Csak saját magát kritizálta vagy a társakat is? Megmondta a színpadon a kollégáknak, ha valamit nem talált rendben?

Ha valaki megkérdezte, akkor igen. Volt egy tenorista, aki folyton "mellé" énekelt. És meg is kérdezte, hogy milyen volt. Én megmondtam neki, hogy: figyelj, ez nem volt jó. De nem sértően, mert mindent meg lehet mondani szépen is. A kollégákról annyit, hogy most nagyon nehéz a fiataloknak, mert rengeteg orosz van, akik nagyon jók. És szép hangok vannak. Azt szoktam mondani, hogy 10-ből 9,5 orosz, vagy legalábbis a volt Szovjetunió területéről jön, Grúz vagy Litván. Régen a szlávok gutturálisan énekleltek, ma már ez nem így van.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A Mindenki című Oscar-díjas film kórusának – mondjuk így – igazi kórusvezetőjével beszélgettem nemrég arról, hogy milyen nehéz lehet az, amikor valaki hamisan énekel mellettem. Ez még egy nagyon tisztán éneklő embert is elvihet.

Nagyon sokan, például a férjem nem tudott kórusban énekelni. Abban a percben, amikor mellette megszólalt valaki hamisan, ő ment vele. De hamis és hamis között is van különbség. Van aki nem is hallja. Én azt mondom, hogy aki akar, otthon vagy bárhol, énekeljen, de mondjuk egy szólista az megint más dolog. Vannak, vagyunk, akik életünkben néhány alkalommal énekeltek néhány hamis hangot. Ez előfordul. Ha viszont valaki úgy énekel hamisan, hogy elkezd valamit, és végig fölé vagy alá énekel egy fél hanggal, az szörnyű, de az, hogy valaki itt-ott egy két hanggal elcsúszik, az előfordul, annak sok minden lehet az oka, akár egy rossz támasztás is. 

Sokan azt mondják – nemcsak az énekelésre, hanem az egész zenére gondolok –, hogy mivel nem robotok állnak a színpadon, hanem emberek, akik hibázhatnak, sokkal fontosabb maga a produkció, hogy az megérintsen, minthogy minden hang briliáns tiszta legyen. Erről mit gondol?

Én mindig az az oroszlán voltam a színpadon, akit, ha láttak, elfogadtak, mert olyan személyiség voltam, aki nemcsak elénekelte az adott szerepet, hanem el is játszotta. A mezzo szerepekben nagyon sok olyan van, amit el is lehet játszani.

Plácido Domingo azt mondta önről, ha egyszer elmenne a hangja, akkor ön mint színésznő is megállná a helyét.

Vele énekeltem a 80-as években Gioconda-t Berlinben, és abban is nagyon sok szép énekelnivaló van, ott nem volt annyira komplikált a játszás, de aztán énekeltem vele később Münchenben Aidát, na ott viszont tényleg nagyon sok a játszanivaló. A két vetélytárs vetekszik a tenorért. 

Sokszor azon nevettünk abban az időben, hogy sok „nehéz fajsúlyú" szoprán volt, a mezzók pedig általában csinosabbak voltak. És azt mondtunk, hogy milyen hülye ez a tenor, hogy az Aidát, a kövér csajt viszi, nem a gyönyörű szép királylányt.

A kisugárzásáról beszéltünk, de akkor most szándékosan kitérek a külsejére is: az segítette a karrierjét, hogy ön egy szép nő?

Amikor fiatal voltam, és mondjuk azt, hogy szép voltam, eszembe nem sem jutott, hogy szép vagyok, csak a hibáimat láttam.

Belegázolt egyszer is valaki az önbizalmába?

Mindig hízásra hajlamos voltam, sokan kövérkének hívtak. Ha most megnézem egy-két fiatalkori képem, mondjuk, amikor a Carmenben játszottam, azt mondom, „a fene egye meg, tényleg csinos voltam". Éltem az életem, dolgoztam, és nem a szépségemmel, hanem a színpadi rátermettségemmel hódítottam. A saját egykori szépségem úgy írnám le, hogy olyan arcom volt, ami jól festhető. Akár cigánylányt, akár királylányt játszottam, mindig szerették az arcomat sminkelni. Jó karaktereket lehetett belőlem kihozni.  Most van egy csodálatosan éneklő grúz lány, de szegénykém olyan kis pofás... De van ellenpélda is, hogy gyönyörű, de nincs hangja. Szerintem mindenkinek vigyáznia kellene magára. Sokan harmincéves korukra teljesen elhíznak.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Már nagyon fiatalon nagyon sikeres volt. Ehhez kapott otthonról valami segítséget?

A szüleim, amikor fiatalok voltak, zenéltek, de én erről nem is tudtam. Az is most derült ki, hogy van egy nagybátyám, aki operaénekes volt. A zene olyan szempontból volt meghatározó, hogy apukám oda volt Wagnerért, és Verdiért. A szüleim nagyon sok zenét hallgattak otthon, amíg mi tanultunk az egyik szobában, nekik szólt halkan a másikban a lemezjátszó. Nyíregyházán laktunk, ahol nem volt nagy zenei élet.

Mikor dőlt el az, hogy énekes lesz?

Én korábban táncoltam, balettoztam. 17 éves koromban volt egy kisebb balesetem, kificamodott a bokám, és otthon kellett lennem. Akkor kezdtem el kínomban énekelni, mert unatkoztam.

Én azt hiszem, tréfál velem!

Nem, ez halálosan komoly. Addig soha nem énekeltem.

Ha nincs a bokaficam, akkor nincs karrier?

Az élethez szerencse kell. Képzelje el, a szomszédok tanáremberek voltak, és a fürdőszobafal volt közös. Amikor énekeltem, először azt hitték, hogy lemez szól. Később átjöttek anyámhoz, hogy megkérdezzék tőle, hogy ez a lány miért balettozik, miért nem énekel? Anyám meg is lepődött. Később elmentem a Ki mit tud?-ba 1968-ban. Ott a döntőben szerettem volna egy olyan számot énekelni, amivel nagyot lehet dobni.

És mi az a szám, amivel nagyot lehetne dobni?

Hát az Ebolival. Ha az ember olyat énekel, amelynek a dallama elmegy mélyre vagy elhal, kevésbé van sikere, mint amikor egy olyat énekel, amikor ki kell énekelni egy magas hangot. Az énektanárom pedig nem akarta, hogy ezt énekeljem, hiába ment jól nekem. Végül Kincses Veronika nyert, én pedig második lettem. Rossz számot választottam.

Ha már magas és mély hangok... Ön arról is híres, hogy a Bánk bánban Gertrudisnak van egy magas „C"-je, amelyet nagyon sokan, mondjuk így, nem énekelnek. Ön viszont igen.

Én mindig énekeltem a „C"-t. Vannak szerepek, amelyek nem attól érdekesek, hogy vannak-e benne magas hangok vagy sem. Például a Kékszakállúban is van egy magas „C". Sokan azt sem éneklik. Szerintem nem ezen múlik, igaz fontos, mert az egy komoly eksztázist okoz az 5. ajtóban. Talán, ha az a hang nincs ott, nincs is értelme az egésznek, de nem ezen múlik. Én tudom, ha nem énekeltem volna ki, nekem felrótták volna. Még a nagy dirigensünk, Ferencsik János is azt mondta, hogy nem ezen múlik. Az egyik legnagyobb mezzónk, Komlóssy Erzsébet sem énekelte, pedig fantasztikus énekes volt, csoda hangja volt.

Budai Lívia Carmenként – A fotó 1982-ben Berlinben az egyik előadás után készültForrás: Origo

1976-ban megnyerte az Erkel énekversenyt, később pedig fellépett a Covent Gardenben. Melyik jelentette a nagyobb fordulópontot a karrierjében?

Furán hangzik, de nekem mindig az volt a szerencsém, hogy valaki nem szeretett. Például Nyíregyházán volt egy énektanárnőm, aki mást preferált. Neki köszönhetem, hogy továbbléptem, és később ugyanez volt az Operaházban, hogy nem én voltam a kedvenc. Ez volt igazából, ami mindig a fordulópontot jelentette az életemben.

Miért nem szerették?

Ezt soha nem fogom tudni megfejteni. Talán nem voltam elég simulékony. Ezen a bizonyos Erkel énekversenyen, amelyet megnyertem, egy másik hölgyet akartak elém benyomni, csak a nemzetközi zsűritagok nem engedték. Korábban egy szófiai énekversenyt is megnyertem, és nagy szerepeket énekeltem, miközben itthon nem kaptam komoly szerepeket. Ezért disszidáltam 1977-ben.

Azt mondja, hogy azért nyílt ki ön előtt a világ, mert elüldözték?

Igen. Volt egy mondás, amikor visszajöttem 1986-ban, hogy „jól kiutálták a világkarrierbe". És ez tényleg így volt.

Felteszem, így utólag nem bánja.

Egy dolgot sajnálok, hogy a szüleimet másfél évig nem láttam, csak ezután járhattak ki hozzám. Jobb lett volna úgy karriert csinálni, hogy Magyarországról járok ki. Nekem ez nem adatott meg. Kintről a nulláról kellett kezdenem. Kilenc évig nem is jöhettem haza, papíron kaptam két és fél börtönt. Apám temetésére sem engedtek haza 1985-ben. Ezért azt mondtam, hogy éneklek érte egy requiemet bárhol. Ez végül Montrealban történt meg. Ott ismerkedtem meg a férjemmel. Érdekes, apám mindig azt mondta, hogy szeretné megélni, hogy férjhez megyek, és magyar férjem lesz. Végül valóban magyar férfihoz mentem, akivel 32 éve élünk együtt boldog házasságban.

És azt miért mondta 1986-ban, hogy jobban izgulok a magyar közönség előtt, mint bárhol a világon?

Azért, mert addig hiába bizonyítottam az egész világon, Milánótól Párizsig, Romától Londonig mindenhol, és nagy sztárokkal énekeltem, amikor hazajöttem, nagyítóval hallgattak.

Így utólag: ez valóban így volt, vagy csak ön érezte így?

Nem, tényleg így volt. De szerencsére, amikor visszajöttem, nagyon jól sikerült az előadás. Ritkán fordult elő, de ezen az előadáson megtörtént, hogy amikor kijön a hercegnő, leáll egy pillanatra a zene, és akkor elkezdtek tapsolni. Alig tudtam nyelni.

Azt érezte valaha a színpadon, hogy a társa „le akarja" önt énekelni?

Egyszer történt meg. Egy orosz nővel énekeltem együtt, aki szenzációs karriert futott be. Nem akarta elfogadni, hogy kinek mi a szerepe a darab szerint. Aidát énekeltünk Hamburgban, és ő volt a rabszolga. Ő is királylány, és tudja is, de rabságban van a szerep szerint. Ami a legaranyosabb, hogy szintén a darab szerint ő az én rabszolgám. Na most megjelent a színpadon, rajtam volt egy kiló gyémánt, ő meg magára rakott három kilót, miközben egy darab sem lehetett volna rajta. Nem akarta elfogadni, hogy nem ő a nagy sztár. Volt, hogy megcsinálta, hogy elém állt, és nem engedte, hogy hozzányúljak. Játszotta a primadonnát.

Volt olyan szerep, amit nem szeretett játszani?

Azt mondják, hogy én egy jó ember vagyok, de szerettem olyan szerepeket játszani, amiben rossz voltam. Játszottam rosszindulatú anyóst, nőt, aki megölette a saját férjét. Ezeket nagyon élveztem. Amiért nagyon sajnálom a fiatalokat, és ebben szeretnék nekik segíteni, hogy sokszor nem éreznek át egy-egy szerepet. Mondok egy példát: van egy szerep, amit több mint százszor énekeltem: az Egy cigányasszony. Arról szól a darab, hogy a grófnőnek és cigánylánynak egyidős gyereke van, és utóbbi meg akarja bosszulni az anyját, akit elégettek máglyán. Úgy akar bosszút állni, hogy megöli a gróf gyerekét, de véletlen a sajátját dobja be a tűzbe. Abban a pillanatban, amikor boldog, hogy bosszút állt, rájön, hogy a saját fiát dobta a tűzbe. Ott látnia kell a közönségnek, hogy mit él át. Én pedig ezt mostanában nem látom.

Csajkovszkij: Pikk dáma című háromfelvonásos operája, Vagyim Milkov rendezésében. Anatolij Fokanov Tomszkij gróf szerepében és Budai Lívia a grófnő szerepében.Forrás: MTI/Földi Imre

Egyébként kérik a segítségét?

Nem, és ezt nem értem, miért. Nem is érdekli őket. Én fiatalon nem kaptam segítséget, nekik pedig itt lenne a lehetőség.  Mondjuk, most végre van egy fiatal, nagyon tehetséges énekes lány, neki segítek a francia szövegben, mert azt nagyon nehéz énekelni, és én is nagyon sokat kínlódtam vele.

Elnézést, de én azt gondoltam, ha az ön segítségét kérik, akkor nem kiejtési gondokkal fordulnak önhöz, hanem dinamikával vagy az intonációval kapcsolatban kérdezik.

De az is nagyon fontos. Nem mindegy, hogy azt mondja, hogy poison vagy poisson. Előbbi franciául mérget, utóbbi halat jelent.  Ha azt énekli, hogy a szívét járja át a hal, nem pedig, hogy a méreg, az nagyon kínos. Én azt látom, hogy nagyon sok fiatalnak tökéletes a technikája, de nem foglalkozik a szerep lényegével, a lelkével. Mindenki azt hiszi, hogy a Carmen csak egy prostituált. Ez nem igaz, a Carmennek különböző karakterisztikus jelleme van. Mindenki szép akar lenni, nem a szerepet akarja megélni. A színpad azért színpad. Egyébként meg lemezen mindent meg lehet hallgatni, éreznem kell, ahogy a színész átéli a szerepet. A színpad vizuálisan is kell, hogy adjon valamit.