A tehetséggondozás negyedik foka

2018.12.29. 09:02

Hosszú, komoly előkészítő munka eredményeként újabb szintet lépett a Kárpát-medencei Tehetséggondozó: tagjai egyre aktívabban mutatják meg magukat a nemzetközi porondon. "Ha lehetne valamit tenni a magyar irodalomért, akkor az lenne a legüdvösebb, hogy arra tanítsuk a pályát most kezdő fiatalokat, hogy menjenek ki szabadon a világba, ismerkedjenek, pályázzanak, barterbe fordítsa egymást egy spanyol és egy magyar költő, ruházzanak be a saját tehetségükbe: ha egy hátizsáknyi cuccal neki mernek vágni a világnak, akkor ne felejtsék ki ebből a hátizsákból első kötetüket se" - mondja Pál Dániel Levente, a KMTG Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. (Az íróakadémia vezetője a kiváló költő és író, Orbán János Dénes, a Magyar Idők kulturális rovatvezetője.) Az íróakadémia nemzetközi szerepléseinek megszervezésével megbízott költő-író-szerkesztő-műfordítóval, cirkuszi dramaturggal beszélgettünk tehetséggondozásról és a magyar szépirodalom nemzetközi lehetőségeiről.

Nemrég tüntettek ki Brazíliában. Pontosan miért?

Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy mások mellett én is átvehettem a dél-brazíliai Paraná állam tiszteletbeli magyar konzuljától, őexellenciája Marco Aurelio Schetino de Lima úrtól a Medalha Comemorativa kitüntetést, amellyel a magyar-brazil kapcsolatokért, a magyar tudomány, kultúra és irodalom brazíliai népszerűsítéséért, különösen pedig az idei curitibai magyar hétért végzett szervezőmunkát ismerte el.
Egyébként 2017-ben is kaptam hasonlót, hasonló oknál fogva. Akkor Hélio Gomes Coelho Júnior úr, az Instituto dos Advogados do Paraná elnöke adta át az Ügyvédi Kamara konferenciatermében, miután a szövetségi egyetem (Universidade Federal do Paraná, UFP) és a katonai kollégium (Colégio Militar de Curitiba, CMC) diákjainak tartottunk előadásokat a magyar irodalom és művészetek néhány vonatkozásáról.
Én a rendszerváltás utáni magyar irodalom főbb divatjairól és tendenciáiról beszéltem, meglehetősen interaktívra hangolva. Aztán egészen meglepett, hogy a konferencia végén kiszólítottak és a kezembe nyomtak egy csillogó plecsnit. Ez volt életem első „irodalmi" kitüntetése, alig lehetett levakarni a buta vigyort a képemről.

Miközben szépíróként, irodalomszervezőként beutazod az egész világot, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó (KMTG) által működtetett Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatójaként is mélyíted a kortárs magyar nyelvű irodalom nemzetközi jelenlétét. Idén ősszel Frankfurtba és Madridba is eljutott az Íróakadémia.

Egy hosszú, komoly előkészítő munka eredménye az Íróakadémia színrelépése az idei Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron és a Madridi Magyar Napokon. A KMTG vezetőivel és oktatóival még 2018 januárja környékén jöttünk rá arra, hogy az úgynevezett irodalmi tehetséggondozás következő, negyedik fázisába érkeztünk.

Brazil katonai kollégisták ismerkednek Radnóti Miklós és Ady Endre háborús-pacifista verseivel (jobbra: Pál Dániel Levente)Forrás: PDL

Ebben a folyamatban az első lépcső a felvételi, a tehetségek kiválasztása. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát 2015 végén hozták létre, ez alatt a három-négy év alatt tökéletesítettük a válogatás szempontjait: sok tapasztalatot és intuíciót hozunk működésbe, amikor elolvasunk egy-egy felvételi anyagot, sokat beszélgetünk-vitatkozunk, és a legjobb felkészültségünk szerint ülünk be a második forduló szóbeli „vizsgáira". Pontosan tudjuk, hogy annak a fiatalnak mindössze 15-20 perce van megmutatnia magát, meggyőznie minket arról, hogy tehetséges, és benne van az a plusz, ami miatt író vagy költő vagy drámaíró vagy művészeti kritikus lesz belőle – nem középszerű, hanem lehetőleg nemzedéke kiemelkedő, meghatározó alakja. Ilyenkor csupán két dolgot nézünk: azt, hogy mennyire tehetséges éppen akkor, mit ért már el, és azt, hogy mennyire alázatos a rá váró rengeteg munkával kapcsolatban. Azt hiszem, ez a két tulajdonság az, amelyik egy művész egész pályafutását végigkíséri, meghatározza.

A második fázis a tanulás, a gyakorlás, a világ felfedezése, az ízlés, a preferenciák megtalálása, a kiteljesedés, és rengeteg írás, írás, írás és írás. Ehhez mi oktatók vagy mentorok nagyon leegyszerűsítve egyetlen egy dolgot tudnunk hozzátenni: a folyamatos figyelmet. Jelentsen ez ajánlott olvasmányokat, verstani gyakorlatokat, kísérleteket, témákat, vagy éppen az elkészült(nek érzett) művek gondos és érzékeny átfésülését, átbeszélgetését.

Ezt követően – persze, időben vagy térben nem tisztán elválasztható módon – jön vagy jöhet a tehetséggondozás harmadik fázisa, egyfajta tehetségmenedzsment. Van tehetséged, van szorgalmad, van a választott műfajod iránti alázatod, és vannak készre csiszolt műveid: ilyenkor már a lehetőségek és ezek kihasználása az, ami terel egy alkotót. Sajnos kegyetlenül igaz, hogy ha egy világvégi zsákfaluban vagy az esőerdő közepén a törzseddel élsz, akkor bármilyen zseniális dolgok pattannak ki a fejedből vagy formálódnak a kezeid között, sokkal kevesebb esélyed van arra, hogy kitűnj, befuss, minél hamarabb a tehetségednek megfelelő helyre kerülj, és ott is maradj, amíg az alkotói pályát választod, minden kiszolgáltatottságával és örömével együtt.

Pál Dániel Levente a paranái Colégio Militar de Curitiba (CMC) katonai kollégium előadótermébenForrás: PDL

Ez a fajta egymásra épülő gondolkozás nem egyedülálló a magyar nyelvterületen, ilyesmit csináltak vagy csinálnak a különböző, fiatalokat tömörítő írószervezetek, vagy például a Műút folyóirathoz szorosan köthető Szöveggyár, és még sorolhatnám. Amit mi ehhez hozzáadtunk, az a tudatosítás, a professzionalizálás, a fókusz erre helyezése: jelenleg megvannak az anyagi lehetőségeink, hogy ne csak felfedezzünk vagy mentoráljunk egy fiatal, pályakezdő tehetséget, hanem a hozzánk aktívabban vagy lazábban kapcsolódó lapokban megjelenhessenek az első művei, nálunk publikálja az első kötetét, erről recenziók és kritikák jelenjenek meg, fellépéseket és turnékat tudjunk nekik szervezni – akár általános vagy középiskolai rendhagyó irodalomórák keretében, akár olyan rangos helyszíneken, mint a Műcsarnok vagy nemsokára a Nemzeti Színház.

És végre eljutok a kérdésed megválaszolásához is... itt jön képbe a negyedik fázis: ha mindez működik az anyanyelveden, ha számos helyen felléptél magyarul, könyved jelent meg, díjakat is kaptál, épp itt az ideje, hogy kimerészkedj külföldre, kipróbáld magad – vagy a műveid – egy olyan nyelven, amit jobban-rosszabbul megtanultál, vagy amin épp csak egy sört tudsz kérni.
Szerintem roppant fontos, hogy a tehetséggondozás vagy tehetségmenedzsment a magyar nyelvű területeken túl is mutasson: hogy azok, akiket elkezdtünk felépíteni íróként-költőként, külföldön is meg tudják mutatni magukat. A KMTG vezetősége tehát azzal bízott meg, hogy térképezzem fel a lehetőségeket a külföldi fellépésekhez, majd szervezzem meg az egyes turnékat, úgy, hogy lehetőség szerint a friss kötetes pályakezdők bemutatkozásán legyen a hangsúly.

Miért épp téged bízott meg ezzel az Íróakadémia?

Elég magabiztosan eltájékozódom több külföldi országban, évről évre egyre jobb kapcsolataim lesznek, ügyesen észreveszem a kínálkozó lehetőségeket és az árukapcsolásokat, nem hoz zavarba, ha egy idegen nyelven kell megszólalnom – akár egyetemi-akadémiai közegben, akár egy tárgyalóasztalnál, akár egy nyomornegyedben vagy egy kikötői kocsmában –, talán ezért. Talán azért, mert én valami olyasmi szemléletet képviselek, ami nem hajlandó befrusztrálódni a magyar nyelvhasználók kishitűségébe. Érted, egy cirkuszi artista vagy egy komolyzenész vagy egy képzőművész, ha tehetséges és már bizonyított, pillanatok alatt rengeteg ajánlatot kap a világ minden szegletéből, egy filmes úgyszintén. Ezeken a területeken nincsen vagy egészen minimális, tehát könnyen vehető a nyelvi akadály, látszólag ellentétben az irodalommal.

Pál Dániel LeventeForrás: Bánkövi Dorottya

Mi írók-költők a nyelvben és a nyelvvel dolgozunk, az az elsődleges tapasztalatunk, hogy az anyanyelvünkön kívül nem vagyunk képesek olyan mélységekig eljutni, amilyenekig szeretnénk – tisztelet a kevés kivételnek –, ez pedig eleve visszavág egy sereg dolgot vagy lehetőséget, beragaszt ide, elfogadod a kereteket, és ez egy idő után egyfajta kishitűséggel vagy ne adj' isten irigységgel párosul.

Én ebben nem hiszek: bármit is mond a fordítástudomány, a nyelvészet vagy az irodalmi ügynökök, egy alkotó embernek fel kell oldania magában a nyelvet és a nyelvhasználatot: nem alkotóként, hanem a saját alkotásainak menedzsereként. Ha húszévesen, egy középfokú nyelvvizsgával a zsebedben ki mersz menni Erasmus-ösztöndíjjal bárhová Európába, be mersz ülni a legrangosabb egyetemek sztárelőadóinak előadásaira, ne adj' isten szóbeli vizsgáira, vagy elsőéves PhD-hallgatóként szinte evidens, hogy kiutazhatsz egy rangos nemzetközi konferenciára –, akkor íróként mitől kellene félned?
Rakj össze egy köteg verset, és nyaralás helyett, vagy arra spórolj, hogy saját zsebből ki tudd fizetni az első fordítódat, vagy csak menj ki egy nemzetközi fesztiválra, szagolj bele a levegőbe, és találj valakit, akivel plátói – vagy másmilyen szerelembe estek – és a kettőtök között, mindkettőtök közepes angolságából ácsolt hídon átviszitek egymáshoz a verseitek sorait, a metaforáitokat, a nyelveteket... hogy aztán így megszülethessenek az első idegen nyelvű műveid, publikációid, könyved.

Véleményem szerint az elmúlt három évtized magyar irodalmi intézményrendszerének – és az ebben lecsapódó gondolkodásmódnak – az volt és van a legnagyobb mulasztása, de ha tetszik, akkor úgy mondom, bűne, hogy elhitette a magyar irodalom alkotóival, hogy be vannak zárva a magyar nyelvbe: ezt úgyis alig beszélik, alig lézengenek fordítók, és valami különös kiváltság kell ahhoz, hogy valakit idegen nyelvre lefordítsanak. Az erre fordított szűkös állami pénzkeret és az ebből gazdálkodó ilyen profilú intézmények pedig csak fokozták ezt a fajta betokozódást: hogy az út egyedül és kizárólagosan rajtuk keresztül vezet idegen nyelvre, a külföldi kiadókhoz vagy olvasókhoz, ... és aztán persze a világsikerhez.

Ha ilyen az intézményrendszer, pár szűkre nyitott ajtónál kell tolongjon az egész magyar irodalmi élet, az nagyon nem jó, mert akkor ezen az ajtón csak nagyon keveseket engednek át, és ez mindenhogyan egy visszás állapot. Három évtizede abban élünk, én is ebben a hitben szocializálódtam, hogy a minőségi irodalom sokszínűsége helyett egyfajta csökönyösen szubjektív „esztétikai korrupció" vagy zártkörű protekcionalizmus jellemzi leginkább ezt a lehetőséget. Ha lehetne valamit tenni a magyar irodalomért, akkor az lenne a legüdvösebb, hogy ezt feloldjuk, és arra tanítsuk a pályát most kezdő fiatalokat, hogy menjenek ki szabadon a világba, ismerkedjenek, pályázzanak, barterbe fordítsa egymást egy spanyol és egy magyar költő, ruházzanak be a saját tehetségükbe: ha egy hátizsáknyi cuccal neki mernek vágni a világnak, akkor ne felejtsék ki ebből a hátizsákból első kötetüket se.

Mit csináltatok a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron?

A Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár az Íróakadémia tagságának szempontjából passzívabb, de annál átfogóbb megmutatkozási forma volt: a mintegy hatvan pályakezdő akadémistáról csináltunk egy portrét és hozzá különböző nyelveken – angolul, németül, franciául, spanyolul, portugálul, oroszul, stb. – egy pársoros műfordítást, amit így együtt a magyar pavilon falán helyeztünk el, a Fővárosi Nagycirkusz által nagyvonalúan kölcsönadott LCD-képernyőkön.
Az volt a célunk, hogy – főleg a fiatalokat megmutatva – arcokat vigyünk a nemzetközi könyvvásárra, azt üzenve, hogy a magyar irodalom nemcsak hetven körüli világsztárokból áll, hanem rengeteg fiatal tehetségből is, érdemes megismerni őket, figyelni rájuk, esetleg érdemes már most megjegyezni a nevüket is.
Másik oldalról, a világ talán legnagyobb és leglátogatottabb könyves csúcsrendezvénye szempontjából ez az akció szimbolikus is volt. Az őrült zsivajban és rohanásban gondolatnyi megnyugvást vagy egy talpalatnyi belső csendet akartunk adni azoknak, akik akár csak fél percig elidőztek a magyar pavilonnál: hogy szakadjanak ki egy pillanatra a nyüzsgésből, feltöltődjenek egy ütős irodalmi idézetnek vagy pár erős verssornak köszönhetően. Aki volt már ott vagy hasonló világkiállításon, pontosan érti, miről beszélek. Sokan megálltak, nézegették percekig a „tv-műsort", az ötlet működött, és ha jövőre megint kijutunk, még jobb ötleteink lesznek, még jobb és hatásosabb dolgokat fogunk megvalósítani.

Ahogy a Frankfurti Könyvvásár véget ért, indultál Madridba, szintén a KMTG képviseletében.

Madridban egy hetedik alkalommal megrendezett, az Universidad Complutense, a Madridi Nagykövetség, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az Eötvös Loránd Tudományegyetem által közösen szervezett Jornadas de Cultura y Literatura Húngaras nevű konferenciasorozathoz kapcsolódtunk az Íróakadémiával.

Az egész eseménynek rendkívül izgalmas a története. Eléggé hihetetlen, hogy korábban, uniós tagországként, Spanyolországban egyetlen állami fenntartású felsőoktatási intézményben sem volt magyar nyelvoktatás. Amikor szűk évtizede a legnagyobb spanyol egyetem, a madridi Complutense filológiai karán erre igény mutatkozott, a magyar napok konferenciája egy országimázs-építő, nyelvtanuláshoz, esetleg magyarországi ösztöndíjakhoz kedvet csináló kétnapos rendezvény volt. A kezdeményezésből aztán realitás lett, egy rendkívül hosszú és a maga módján érthetetlen kihagyás után pár év óta ismét lehet hivatalos keretek között magyarul tanulni spanyolországi egyetemen. Azóta évről évre megrendezésre kerül az esemény, egyre változatosabb programmal, növekvő létszámú közönséggel. A Magyar Lektorátus képzésein jelenleg több mint félszáz hallgató tanul magyarul és ismerkedik a magyar kultúra különböző szegmenseivel, legyen szó akár irodalomról, akár történelemről, akár filmekről, vagy akár néptáncról.

Legutóbb, most ősszel az egyébként is gazdag programot színesítette még tovább az Íróakadémia néhány tagja spanyolra fordított műveikkel, illetve zenés vagy szöveges bemutatkozásukkal. A cél az volt, hogy a tudományos és ismeretterjesztő előadások mellett-után a közönség kapjon egy másfajta élményt is, valami olyat, amit csak a közel hozott, élő művészet tud adni.

Pál Dániel Levente Az Úr Nyolcadik Kerülete c. kötetének bemutatója a békéscsabai Jókai SzínházbanForrás: Bárkaonline/Rácz Katalin
Pál Dániel Levente (1982)
Költő, író, szerkesztő, műfordító, cirkuszi dramaturg. 2001–2008 között az ELTE BTK, majd ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója volt, jelenleg doktori disszertációja befejezésén dolgozik. Angol, portugál, francia, galego műfordításai 1999, szépirodalmi szövegei 2000 óta jelennek meg, eddig négy verses- és egy prózakötetet publikált. Írásait lefordították angolra, németre, portugálra, spanyolra, románra, bolgárra, törökre, kínai és thai nyelvre is. Tanulmányai és kritikái 2002 óta jelennek meg, rendszeresen tart előadásokat és publikál magyar, angol, portugál és spanyol nyelven, az elmúlt évben előadásokat tartott többek között Madridban, Bangkokban, Szingapúrban, a kelet-kínai Ningbóban, és számos brazil egyetemen is. 2003-tól a Prae irodalmi folyóirat szerkesztője, 2006-tól a PRAE.HU általános művészeti portál főszerkesztő-helyettese, 2012 és 2016 között az ELTE Eötvös Kiadó főszerkesztője volt. 2012-ben a European Union Prize for Literature magyar zsűrijének elnöke volt. 2013-tól az ELTE BTK óraadó tanára, 2016-től a KMTG Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. 2016 januárjától a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja.

Kik képviselték Madridban a KMTG-t?

Az első kötetéért már több díjjal is elismert Dezső Kata, a nem kevésbé tehetséges vajdasági Pejin Lea ifjú költők, valamit Dorcsák Réka és Smid Róbert irodalmárok. Réka Weöres Sándor Psyché-jéről tartott előadást, Róbert a fiatal magyar irodalom erős női vonaláról és alkotóiról, én pedig a költészet és performativitás kapcsolatáról, Ladik Katalin, Tóth Kinga és a Hegymegi Máté által rendezett Egyenes labirintus című újcirkuszi előadás példájával illusztrálva az állításaimat.

Egészen felemelő élmény volt, amikor a konferencia utáni irodalmi esten Lea elővette a gitárját és előadta megzenésített verseit, a közönség nagy része végig vette a mobiljával: ezeket a dalokat aztán hazaviszik magukkal, és időnként újra meg újra meg fogják hallgatni.

Az est után aztán pillanatok alatt elkapkodták az eseményre magunkkal kivitt KMTG-s könyveket – ilyen lendületes bemutatkozás után talán bátran kijelenthetem, hogy nagy siker volt a madridi szereplésünk, és jövőre is felfokozott érdeklődéssel várnak majd minket. Ha pedig addig sikerül összeraknunk és megjelentetnünk egy-két kötetet vagy antológiát spanyolul, akkor elindult valami, amiért érdemes volt dolgoznunk.

A KMTG nemzetközi erősítésében mennyire játszik szerepet – a kötetek megléte mellett –, hogy a szerzők beszéljék egy-egy „befogadó" ország nyelvét?

Kapásból azt tudom válaszolni, hogy eléggé. Ha viszont belemegyünk, akkor már összetettebb a kép. Spanyolul, portugálul vagy például thai vagy kínai nyelven sokkal nehezebb megtanulni – és nem is feltétlenül „szükséges" –, mint például azokat a nyelveket tökéletesíteni, amelyeket valaki például a középiskolában elkezdett megtanulgatni. Angolul vagy németül, vagy franciául már a világ majdnem minden táján beszélnek, és egy szerzőnek nem az az elsődleges feladata, hogy bármely ország nyelvén profin meg tudjon szólalni, hanem az, hogy nagyon jól írjon és/vagy lenyűgözze a közönséget, amikor kimegy a színpadra.

Tudományos előadás a szingapúri SUTD (Singapore University of Technology and Design) egyetemenForrás: PDL

Nemrég három németországi helyszínt kezdtem el szervezni, kifejezetten olyan szerzőkkel, akik tudnak németül. Németországba nem érdemes olyan írónak kimennie, aki nem beszéli a nyelvet, a német közönség ilyen, ebből a szempontból talán elitistább. Egy szerző számára pedig sokkal több lehetőség nyílik akkor, ha jól tud németül, mintha nem. Ez egy ilyen piac, és ha ott ez van, akkor illendő komolyan vennünk az ő játékszabályaikat. Ezért amikor elkezdtem összerakni a programot és felhívni a leendő résztvevőket, a lelkükre kötöttem, hogy az előttük álló bő félév alatt iratkozzanak be egy nyelviskolába, vagy bárhogy máshogy tanuljanak meg jól németül. Tiszteljék meg ezzel a vendéglátóinkat, és ha már van egy ilyen lehetőségük – erről előbb beszéltem, általánosabban –, akkor használják ki maximálisan, ami benne van. Ez ne csak egy egyszeri vagány élmény legyen, hanem egy ugródeszka a világirodalom felé. 

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK