Domján Edit, a színésznő, aki már ifjan arról beszélt, hogy negyvenévesen megöli magát

2019.01.27. 15:53

Karácsonykor született. Negyven évvel később karácsonykor végzett magával. Már pályája elején arról beszélt: negyvenen túl nincs értelme élni. Akkoriban mindenki úgy gondolta: sarkos következtetésével csupán valami alkalmi és illékony világfájdalmat foglal szavakba az ifjú színésznő. Csakhogy sikerekben bővelkedő pályafutása során érhették olyan impulzusok is, amelyek egy lebegős képzetet kőkemény elhatározássá csontosítottak. Domján Edit hivatásának legjobb művelőihez hasonlóan egyedi karakterű színész volt, egyediségének jegyei pedig mindig felfedezhetők voltak a legkülönfélébb – sokszínűen és hitelesen megformált – alakításában. Kisebb képességű, vagy csak más klikkekhez tartozó bírálói – kollégák, ítészek – már ezért is sokat támadták. Ahogy akadtak egyéb helyzetek is, amelyek kikezdték fő munkaeszközét, az idegrendszerét. Alkotói énjét jellemző egyedisége mellett tipikus Kádár-kori színészsors jutott neki – amivel a többségtől különbözött, az a vég, amit nem lehet feledni.

A 600-as Fiat

Apám, Sztankay István is megszólal egy Domján Editről készült memoárkötetben. Felidézi, hogy amikor 1963-ban átszerződött a Miskolci Nemzeti Színházból a fővárosi Nemzetibe, elsőként Anouilh Colombe című darabjában kapott feladatot. Úgy fogalmaz:Sikerszagú előadásnak ígérkezett, mert a közönség nagyon szereti a színház világában játszódó darabokat. A siker nem is maradt el, hiszen – miként az egyik kritikus írta – Molnár Ferenc szelleme lebegett a mű fölött: ő ismerte ilyen jól, ennyire belülről ezt a kulisszák mögötti világot, intrikáival, túljátszott fájdalmaival, hirtelen kigyúló, masztix szagú szerelmeivel. Apám aztán arról beszél, hogy a szereposztás is sikert ígért: Alexandrát, a színészkirálynőt, a magyar színpadok »Színészkirálynéja«, Mezey Mária játszotta. Már a próbán bámulatba ejtett, hogyan képes egy-egy mozdulattal, fintorral, hangváltással érzékeltetni a nagy tragika cinizmusát, pénzsóvárságát, illúziótlanságát, s mindezek mögött egyetlen igaz szenvedélyét: a siker, a taps imádatát.

Budapest, 1964. április 21. Domján Edit Colombe, Julien felesége és Sztankay István Julien, Alexandra fia szerepében Jean Anouilh Colombe című színművének próbáján a Katona József Színházban. A darabot április 24-én mutatták be Dobai Vilmos rendezésébenForrás: MTI/Tormai Andor

Apám csak ezután szól ifjú kolleginájáról:

A címszerepet Domján Edit kapta – üde, bájos és romlatlan Colombe volt.Majd említi a többi játszót – Balázs Samu, Rajz János, Kemény László –, aztán felteszi magának a kérdést:Mire emlékszem még Edittel kapcsolatban? Az újságíróhoz fordulva válaszol: Elmondom, döntse el, felhasználja-e, vagy sem. Nem túl jelentős eset, de azt hiszem, hogy jellemző. Autót akart venni, s mi biztattuk, használja ki a nemzeti színházi tagságát, hírnevét, telefonáljon X.-nek – ő már sok színésznek elintézte a soronkívüliséget. Nem lehetett rábeszélni. Inkább az autópiacon vett egy használt kis 600-as Fiatot.

Az 500-as Fiat

Kádár-kori átlagember csak az úgynevezett Merkúr nevű céghez beadott igénylés után, többéves várakozást követően juthatott hozzá új, természetesen a keleti blokkban gyártott személygépkocsihoz.
Hacsak nem volt protekciója.1963-ban – abban az évadban, amelyben Domján Edit is a Nemzeti Színházhoz szerződött – apám – hiába sejtet mást Domján Editnek adott tanácsa – egy, az autópiacon használtan vásárolt Trabanttal járt.
Azzal járt még akkor is, amikor 1964-ben megszülettem.
Fotó bizonyítja, hogy már első tejfogaim is kihullottak, amikor még mindig ugyanabból a Trabantból vigyorgok kifelé, fülig csokisan, kezemben egy félig majszolt Pilóta keksszel.
Apám, hitéhez, papi felmenőihez híven nem lett párttag, nem is titkolta, mit gondol a Kádár-kori vircsaftról. Ám közben – szakmai sikerei okán – szinte elkerülhetetlenül jutott olyan élethelyzetbe, amikor már egyszerűbb volt bizonyos hiányokat egy telefonhívással megszüntetnie, mint izgatottan várakozni a hivatalos megoldásra, például egy autó vagy egy telefonvonal kiutalására. Idővel tehát lett új Trabantja is, aztán Wartburgja, Skodája, Zsigulija.
Mindemellett amikor apám végül lecserélte első gépjárművét, a sokat megélt Trabantot – nem sokkal a csokis pofimról máig őrzött fotó elkészülte után – egy 500-as Fiatra, azt megint csak az autópiacon vásárolta. (Jó pár évvel azután, hogy Domján Editnek már volt egy hasonló, bár az 500-asnál erősebb.) Tavaszi szerzemény volt a kocsi, az egész család boldogan kucorgott a nyitható tetőablaka alatt. Jött a nyár, s egy nap apám egyedül hajtott el az óbudai kertmozihoz, hogy jegyet vegyen az esti filmre – majd sorban állás közben hallott egy hatalmas csattanást. Rossz érzése támadt, kiszaladt a mozi elé, ahol azt látta: az imádott autóját maga alá gyűrő bogárhátú Volkswagen szinte sértetlen, míg az 500-as Fiat alig emlékeztet pár perccel korábbi önmagára. A Volkswagen sofőrje sértetlenül állt járgánya mellett, s miután tudatosította, hogy a Fiat maradékát holtsápadtan nézegető színész egyben tulaja is a járműnek, odalépett hozzá, megölelte, és azt mondta: Pistám, bocsánat, valamit félrenéztem!Filmrendező volt, akivel amúgy kedvelték egymást.
Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér– mondogatta utóbb apám.
Majd rászánta magát, hogy felhívjon valakit, akit nagyon nem kívánt felhívni, és megkérte: segítsen neki mielőbb beszerezni – részletre, persze – egy vadonatúj személygépkocsit a KGST országok ránk eső kontingenséből.

Csillogás

Domján Edit a háború miatt tizenhét évesen fejezte be az általános iskolát, majd mindjárt jelentkezett az 1949-ben alapított Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Érdemes felidézni egy részletet a majdani színésznő művészképzőbe beadott egykori önéletrajzából. Domján Edit abban írja:

1932. XII. 25-én születtem Budapesten. Édesapám gyári munkás, édesanyám egyszerű vidéki család gyermeke. Szűkös anyagi helyzetünk miatt meglehetősen szerény körülmények között éltünk, s talán ennek tulajdonítható az, hogy amikor hét-nyolc évvel ezelőtt tanáraim és ismerőseim jósolgatták, hogy valószínű a film- vagy a színi pályára fogok kerülni, szüleim – sajnos – csak keserűen mosolyogtak rajta. Nekem sem jutott eszembe ilyesféle gondolat, mert szüleimtől tudtam, hogy abban az időben nem voltak ilyen lehetőségek, hogy egy szerény körülmények között élő valaki ilyen fényes, úgynevezett kiváltságos pályára lépjen. A felszabadulás után azonban tapasztalni kezdtem, hogy megváltozik a helyzet. Egyre gyakrabban szerepeltettek engem is, először csak iskolai és úttörő-, később már pártünnepélyeken is. Itt tehetségesnek találtak. Sikeres szerepléseimnek következtében azután az idők folyamán határozottan megerősödött bennem először a vágy, majd a tudat. Éreztem már azt is, hogy ez a pálya nekem nem a ragyogás, a csillogás, a fény elérését jelent: lelki szükségnek érzem, melyen keresztül a munka, embertársaim gyönyörködtetése a cél. Szorgalmam nem hagy el. Az általános iskola elvégzése után szeretném becsülettel megállni a helyem felsőbb iskolai tanulmányaim folyamán is, hogy szüleimnek örömet szerezzek és elérhessem életem legfőbb vágyát, hogy mint művész híven szolgálhassam demokratikus hazámat, a dolgozó népet, melyből kikerültem.
Apám autóhasználati szokásainak ismertetése akkor illeszthető igazán – persze némi absztrakciós áttéttel – egy Domján Editről szóló megemlékezésbe, ha a naplórészlet megidézése után a következő tény is említésre kerül: Domján Edit pár évtizeddel a főiskola elvégzése után már elismert színésznőként egyszer zokogva nyitott be egyik kollégájához, és egy megalázó találkozás zaklatott felidézése után azt mondta:Ezek nem tudják, hogy én királynő vagyok.

Szakkollégista lesz, önkritikát gyakorol

Domján Edit tizennégy éves, amikor 1946-ban szüleivel, és egyéves Dénes öccsével Maglódra költöznek egy szerény lakásba. Az édesapa, Domján Elek műszaki ügyintéző volt a Ruggyantaárugyárban. A paraszti származású édesanya korábban tehetős fővárosi orvosnál volt cselédlány, Maglódon alkalmi munkák mellett főként a háztartásra ügyelt. Mindnyájuk legerősebb élményei: a háború, az ostrom emlékképei. Ki-ki a maga módján próbál túljutni rajtuk. Domján Edit a maglódi általános éltanulója lesz.

Édesanyjával és édesapjával gyermekkorábanForrás: Domján család archívuma

Amikor bevezetik a teljesítmények százalékos besorolását, őt kétszáz százalékosnak minősítik. Megkapja a „Jó tanulási érdemrendet” is.

A gyömrői járás általános iskoláinak szavalóversenyén háromezer diák között végez az első helyen. 1949-ben, az utolsó tanévben ünnepségen szavalja Vörösmarty Mihály Petike című költeményét. Nem sokkal később az általános iskola igazgatója magához hívatja a lány szüleit. Elmondja a megszeppent házaspárnak: az újonnan alakult Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakra hirdet felvételit, az érettségi nem követelmény, előny viszont a munkás és paraszt származás. Az általános iskola igazgatója magától ajánlja fel: segít kitölteni a jelentkezési lapot, megírni a szükséges életrajzot.
Az új intézmény színész szakára háromezren aspirálnak.Domján Editet az intézmény igazgatójának kinevezett Simon Zsuzsa mellett Gellért Endre, Apáthy Imre, Olthy Magda, Ladányi Ferenc, valamint a polihisztor író, újságíró, költő, színházi szakíró, kritikus, egyetemi tanár Hegedüs Géza felvételizteti. Simon Zsuzsa később úgy emlékezett: A külsőre még formálódó, bogárszemű Edit önfeledt kacagásaival is megérintette a bizottság tagjait, amellett, hogy kitűnt szép dikciójával, a szövegek érett és átélt értelmezésével.
Hegedüs Géza azt mesélte: Domján Edit már a felvételin szabatosan fogalmazott, okosan kérdezett.
Hatvan hallgatót vesznek fel, köztük Domján Editet.
Akinek nincs érettségije – tucatnyian vannak –, az a színészi tanulmányok megkezdése előtt egyéves szakkollégiumi képzésen vesz részt, amely idő alatt négyévnyi gimnáziumi anyagot kell bevágnia. Az órákat a Váci utcai Bagi Ilona Kollégiumban tartják, amely korábban az angolkisasszonyok zárdája volt.
A színészjelöltek napirendjét múltat idéző szigorral osztják be: a tanórákon túl szabott rendje van a Szabad Nép-félóráknak, az önkritika gyakorlatának, s a városba is csak adott napok szűk szakaszaiban mehetnek ki.
Domján Editet kollégiumi társai zárkózott, visszahúzódó lánynak írták le, aki a tizenkét ágyas kollégiumi hálóban is képes volt burokba zárkózni.
Amiből olykor kitört.
Edit egy délután Tarzan-üvöltéssel robban a folyosóról a hálóterembe, végigtrappol az ágyakon, a sajátján vigyázzba vágja magát. Mi a baj? – kérdezik társai. Semmi, igazán semmi – feleli ágyára huppanva. A Szentivánéji álom Puckján gondolkodtam. Talán eljátszom egyszer. (Eljátszotta. Sz. Á.)

Zárkózottsága ellenére a fiúk kiszúrják maguknak a kis barnát. Felsőbbéves rendezőhallgató, Szinetár Miklós is randevúra hívja. Edit nem mond nemet, viszont magával viszi Dénes öccsét is. Több találka nem lesz.

Másik alkalommal Domján Edit barátnőjével ül be a Laurence Olivier címszereplésével forgatott Hamlet-re egy budai moziba. Késnek a kollégiumból, másnap önkritikát kell gyakorolniuk. Domján Edit átélt, drámai monológot ad elő Laurence Olivier magnetikus erejéről, amelyet a Dolgozók Ifjúsági Szövetsége nevében intézkedő hallgatótárs is végigkacag. Majd a napok számát tekintve szokatlanul szigorú kimenőmegvonást szab ki. Sebaj.
Edit év végén jelesre vizsgázik a gimnázium négyévnyi anyagából, majd megkezdi főiskolai tanulmányait.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő