Isten fiának szenvedései

Ismét látható a Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila egyik leghíresebb rendezése, a Mesés férfiak szárnyakkal – és persze továbbra is játsszák a hihetetlen sikerű Csíksomlyói passió-t. Két kivételes – és egymásra sok tekintetben hasonlító –, nagy előadás. 

„Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé, amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.” (Lukács, 17.20-21. Az idézetek a Károli-bibliából vannak.)

Lukács evangéliumában mondja ezt Jézus a farizeusoknak, akik mindent azonnal, konkrétan – és átvitt értelemben is – készpénzre akarnak váltani. De hol és hogyan találja meg magában Isten országát az ember? A napkeleti bölcseknek csillag – üstökös – mutatta a helyet és az időt is, ahol és amikor megtalálták Isten fiát. Legalábbis Máté evangéliumában, mert Lukács arról számol be, hogy pásztorok indultak a csillag után Jézus keresésére.

A Csíksomlyói passió 2018-ban Forrás: MTI/Veres Nándor

És a születés ellenpontján, a kereszthalál előtt három evangélista beszámolója szerint elsötétült az ég. Máté számol be erről a legrészletesebben: hat órától kilencig sötétség lett az egész földön, és akkor, Jézus halálának pillanatában a templom kárpitja kettéhasadt, „és a föld megindula, és a kősziklák megrepedezének, és a sírok megnyílának...” A templomkárpit meghasadása Márknál és Lukácsnál is olvasható, a mindent elborító sötétség szintén, és Lukács még részletezi is: „meghomályosodék a nap”.

Születés és fény, halál és sötétség: a Megváltó életének kerete, a háttér pedig maga az égbolt, a menny, ahová a feltámadás után felemelkedett. Jézus tanításaiban számtalanszor használja a fény, a világosság metaforáját, nemcsak az Istennek szentelt életre, hanem önmagára és magára az életre is: „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (János 8.12.)

Berettyán Nándor Krisztus és Farkas Dénes a zsibárus szerepében Forrás: MTI/Veres Nándor

A téli napforduló időszaka, amikor a leghosszabb után már rövidülni kezdenek az éjszakák, és egyre hosszabbak a világos nappalok, mindig is a nap és a fény ünnepe volt, akár mint szaturnália, akár a legyőzhetetlen napisten ünnepe (Sol Invictus), akár Mithrászé (aki a felkelő nap istene volt, és egyes mítoszok szerint egy szűzlány [!] szülte), vagy éppen a hanuka, ami szintén a fény ünnepe. Meglehet, Jézus születését éppen a fénnyel való azonosítása miatt ünnepeljük december 24-én.

Lukács evangéliuma napkeleti bölcseket említ, de azt nem, hogy hányan voltak. A hagyomány csak később kezdte őket királynak nevezni. Valószínűleg azért, mert a Dávid király nemzetségéből származó Jézus nem földi királyságának hatalmát erősítette, hogy földi királyok hódolnak előtte. Hiszen ő az, aki „uralkodik Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen”. (Lukács 1.33.) Később még pontosították azt is, hogy három király visz aranyat, tömjént és mirrhát az újszülöttnek. De létezett apokrif történet egy negyedik királyról is, a kis királyról, Oroszországból.

Ezt a történetet vitte színre Vidnyánszky Attila a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásában, amely egyrészt az első (egyébként orosz) űrhajósról, Gagarinról, illetve a társairól, másrészt a kis királyról szól. A kapcsolat a furcsa evangéliumi történet és az űrrepülés között a csillag, az ég, amelyre a huszadik század második feléig csak alulról nézhetett fel az ember, de akkor lehetővé vált egy egészen más perspektíva: felülről, kívülről nézni a földet. A világűr meghódításának legsúlyosabb következménye Galilei felfedezéséig vezethető vissza, Bertolt Brecht megfogalmazásában: a menny eltöröltetett.

Csíksomlyói passió Forrás: MTI/Veres Nándor

Nem a Föld áll mozdulatlanul a mindenség középpontjában, nem körülötte keringenek a bolygók és a Nap, sőt az egész naprendszerünk csak egy – átlagos méretű – galaxis a sok ezer között a Tejúton, nincsenek hát gömbszférák sem, és akkor nincs szférák zenéje: az angyalok kórusa elhallgatott.

Kevés olyan forradalmi változás volt az emberiség történetében, mint amikor megrendült az egész addigi világ, és az ember a középpontból kivettetett valahová a perifériára. Paradox módon – vagy talán nagyon is logikusan – ezzel párhuzamosan elindult egy ezzel ellenkező folyamat: a modern ember olyan mértékben képzeli magát a világ közepének, ami elképzelhetetlen volt akkor, amikor még azt hitte, Isten kegyelméből a világ körülötte forog. Persze, az ember már akkor is önző volt, mohó, kapzsi, irigy, falánk – vagyis egocentrikus, de senki nem gondolta, hogy ez így természetes, vagyis rendben lévő. Az isteni kegyelem elismerése volt annak, hogy legalább egyvalami biztos van az ember fölött. Ha tetszik, az ég, amely nem üres. Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, írta Zrínyi Miklós, és még azt is hozzátette: „mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó” – kerüljön az ember akár a farkas gyomrába. Ez volt a hit és a rend. És felesleges siránkozni, szörnyülködni, vagy örülni (bár persze lehet), egyszerűen tény, hogy ennek – univerzálisan legalább is – vége: a rend felbomlott, ég és föld helyet cserélt.

Nézők a csíksomlyói passió 2018-as előadásán Forrás: MTI/Veres Nándor

Helyet cserél Vidnyánszky rendezésében is a kívül és a belül: a nézőket felültette a forgószínpadra, amely velük együtt kering, néha előre, máskor visszafelé, és a játék tere körülveszi őket. A jelenetváltásnál egyszerűen megindul a nézőtér és oda repíti az embert, ahonnan a soron következőt látja. A hatás – elnézést a közhelyért, de ezúttal igaz – szó szerint lélegzetelállító. A néző kicsit átéli, milyen repülni, mint egy gyerek a körhintán, egyszerre szédül, miközben elfogja valami könnyű, mámorszerű érzés, amitől önkéntelenül mosolyogni kezd, ugyanakkor valami alig megfogalmazható bizonytalanság is, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. Egészen fantasztikus rendezői ötlet – a húszas, majd később a hatvanas évek színházújítóinak törekvéseit idézi, akik azt akarták, a néző legyen elszenvedője annak, ami a színházban történik –, hogy a néző fizikailag élje át azt, amiről az előadás szól.

És nem csak az űrrepülésre kell gondolni, hiszen ez a megfordított szerkezetű elrendezés megfelel a kozmikus megrendülésnek is. Ugyanakkor, hogy egy kicsit még bonyolultabb vagy még több szintű legyen a lehetséges értelmezés: a színház felfordított világába szinte észrevehetetlenül visszaszivárog a régi rend. Egyrészt, mert bár az ember most a (színpadi) világ középpontjába kerül, korántsem mindenható: amíg a klasszikus, úgynevezett „kukucskáló” színpadon mindent lát, ami a színen történik, itt csak azt látja, ami éppen előtte van, vagyis, amit a rendező akar, hogy lásson. Másrészt pedig a kis király története állítja a Biblia világát szembe a kommunizmus ateizmusával, óriási feszültséget teremtve ezzel az előadásban – de erről mindjárt.

Úgy látszik, Isten fiának történetét Vidnyánszky csak a megszokottat felforgató térben tudja elképzelni. Mert bár a Csíksomlyói passió-t hét évvel a Mesés férfiak után mutatta be, a megszokott színházi elrendezést ezúttal is megbontotta. Itt a nézők látszólag a klasszikus elrendezésben, szemben ülnek a játszó színészekkel, a díszlettel: de ismét fent a színpadon, vagyis velük egy térben, egy szinten. Hiszen a népi passiójátékok esetében, lévén a szereplők amatőrök, valóban csak az döntötte el, ki a színész, és ki a néző, hogy melyik oldalán áll a színpad és nézőtér képzeletbeli határának. Képzeletbeli, mert a néző a falusi passiókban abban a percben, hogy Jézus elindul a kereszttel a Golgotára, belül kerül az előadáson.

Berettyán Nándor Krisztus szerepében Forrás: MTI/Veres Nándor

A Csíksomlyói Jézus életének egy olyan részét mondja el, amelyről a kis király legnagyobb részt lemaradt. Végeredményben Jézus egész életéről lemaradt, hogy csak halála pillanatát érje el. A két történet a végponton találkozik, a kereszt tövében – vagy inkább a metszéspontjában?

A kis király számára ez a metszéspont a meghaló Jézus tekintete. Ő, aki elindult a csillag után Oroszországból, kincsekkel: arannyal, drágakövekkel, gyöngyökkel, puha szövetekkel és selymes prémekkel megrakottan a leghatalmasabb Király bölcsőjéhez, 33 év bolyongás után a kereszthalálhoz érkezik. Megöregedett, kincseit elherdálta, vagyis elosztogatta a szegények között, akikkel az útján találkozott. Végül saját magával is azt tette, amit a kincsekkel: vállalja a rabszolgaságot egy fiú helyett, és harminc év múlva szabadul csak. Ekkor hall valami szóbeszédet arról, hogy a Királyt, aki Isten fia, keresztre szögezik. Rohanni kezd, és még éppen életben találja a Királyát – de már nincs mit adnia neki. Illetve egyvalami azért maradt: a szíve birodalma, amelyet felajánl Krisztusnak, hogy ott legyen király.

Persze, a felajánlás ott és akkor jelképes, valójában a több mint három évtizedes bolyongás során adta a szívét Jézusnak a kis király. Azalatt az idő alatt, amikor ő, aki sohasem hallotta Jézus tanításait, mégis azokat követte. Úgy élt, mintha nem is negyedik király lett volna, hanem Jézus tanítványainak egyike.

„Add el mindenedet, a mid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyországban” (Lukács 18.22), mondta Jézus a gazdag embernek, és a kis király mindenét odaadta a nincstelen, elesett embereknek. Elhagyta családját, országát és királyságát, hogy Jézust – a hozzá vezető csillagot – kövesse, akár a tanítványok. És még annál is tovább ment, ameddig ők, mert az életét is feláldozta. („Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét ... az megtalálja azt” Máté 8.35.) Vagyis, miközben végzetesen eltévedt, megtalálta magában Isten országát – még ha ezt az utolsó pillanatig nem is tudta.

Berettyán Nándor Krisztus és Tóth Auguszta Mária szerepében Forrás: MTI/Veres Nándor

A kis király története a népmesék világát idézi fel, már az is, hogy ő a legkisebb király(fi) vagy fiú, hiszen, megint a Bibliá-t idézve, „sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők”. (Márk 10.31.) Az egyszerűség, az egyszerű ember világához közeli stílus jellemzi a népi passiójátékokat is, amelyekben – és Vidnyánszky rendezésében is – helyet kap a népzene és népdalok, néptánc is.

Gagarin és az űrrepülés viszont mintha éppen ellenpontozná a kis király történetét. Hiszen ami itt megszólal, az már nem a legendák, mesék és parabolák, hanem a történelem hangja. Ami nem azt jelenti, hogy a fikcióval szemben megjelenne az objektív igazság (nagyon nem), hanem csak annyit, hogy a diktatúra perverz logikájában az ön(kéntes)feláldozás elvárássá, majd kényszerré torzul. Azért, hogy egyetlen ember (Gagarin) feljusson a világűrbe, rengetegen adták az életüket, az egzisztenciájukat, az egészségüket vagy az ép eszüket. A Nemzeti Színház színlapján írják erről:

„Tényleg megérte ez a mindennapjainkat valójában nem is érintő heroikus tett azt a hihetetlen áldozatot, amelyről az emberek többsége nem is tud? Hiszen, százak, ezrek fizettek életükkel azért, hogy az az egy személy megdicsőüljön – s vajon megérdemelten-e? Hol a határa az áldozathozatalnak?... Ki döntheti el, hogy kié legyen a dicsőség, és ki legyen a névtelen, elfeledett áldozat?”

Jelenet a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásból Forrás: Nemzeti Színház

Ez leginkább a „milljók egy miatt” szituációja, Az ember tragédiája egyiptomi színjéből – de hát persze a diktatúrák hasonlítanak. De azért azt se felejtsük el, hogy mára a gízai Hufu piramis a világ hét csodájának egyike. És persze a világűr meghódítása sem olyasmi, amit lehetett vagy kellett volna (meg)akadályozni, vagy ami ne lenne „hatalmas ugrás az emberiségnek”.

Ha a Mesés férfiak-ban a teret bontja meg Vidnyánszky, akkor a Csíksomlyói passió-ban az időrendet borítja fel. Mert az előadás nem a kereszthalállal ér véget, vagy a feltámadással, esetleg a mennybemenetellel. Hanem az utolsó vacsorával. A szereplők, miután véget ért az utolsó jelenetük, egymás után leülnek egy hosszú faasztal mellé, amelyen egy hatalmas, gyönyörű, friss kenyér fekszik – ebbe ütött bele egy hatalmas szöget korábban a sátán.

Kristán Attila és Trill Zsolt a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásban Forrás: Nemzeti Színház

Miután mind leültek (jóval többen, mint tizenhárman), még elhangzik két történet. Az utolsó arról szól, hogy Krisztus ma arról beszél, éhezik, és senki nem ad neki semmit, ami ezt az éhséget csillapítaná. Közben, a társaikat hallgató színészek nagy darabokat törnek a kenyérből, és előbb egymásnak, majd az első sorban, kartávolságra ülő nézőknek is adnak belőle – és mindenki eszik. Az egyik színész később arról beszélt, akkor kezdtek megállíthatatlanul folyni a könnyei, amikor látta, hogy a nézők maguktól egyre kisebb darabokra törik a kenyeret, és egy részét mindig tovább adják a mellettük – mögöttük ülőknek.

A gabonatermő vidékeken a búzát a mai napig „élet”-nek is szokták nevezni. Még csak hívőnek sem kell ahhoz lenni, és nem kell Krisztus testére sem gondolni, hogy bárki a nézőtéren, miközben eszegeti a közös kenyeret, azt érezze, részese lett – megint csak fizikailag – valaminek. Hogy valami összeköti a többiekkel, legyen az akár az élet, vagy a lét – a sors. Az emberi sors, amelyet talán még Isten is át akart élni, amikor a fiát emberré tette és elküldte meghalni. Valami, ami adhat megnyugvást, vagy felzaklathat paradoxitásával, végtelenül magányossá tehet, de össze is köthet nemcsak a többi emberrel – akár a legtávolabbi csillaggal is.