Koreai öröm, avagy Bánk bán Ázsiában

2019.02.05. 12:30

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/102. levélária

Kedves Tatjána Néném!

„Mi baj, Néném, az Istenért!" Nem, aki esetleg veszi a bátorságot és beleolvasgat fiktív, ám részleteiben, több alakban mégis valós Nénémmel folyó – mostanában inkább csordogáló – levelezésünkbe (amely pedig csak arra ad módot, hogy a hölgy sorait indirekte lehessen sejteni, de ez egyrészt mindegy, másfelől pont elég), nos, tehát az se sejdítsen semmiféle nagy bajt. Pusztán újra irkálva Nénémnek felötlött bennem Ottó sora, amely a Bánk bán Nádasdy-féle verziójának második felvonásából a nevezett „lovag" egyetlen énekelni valója. (És még ez sem így igaz, mert majd hozzáteszi azt is: „Hah, Bánk!" Ezt okulásul írom jövendő operaigazgatóknak: semmit se jelent az, ha a szereptanuló tenorista azzal henceg: már betéve tudom Ottót a Bánk második felvonásából!)

Igen, Néném, Dél-Koreában jártunk a minap, és ha már úgy alakult, hogy első főzeneigazgatónk, Erkel Ferenc halálának 125. esztendei emlékévében nemcsak a puskaporos Beregszászra vihettük el nemzeti operánkat, de a feltöretlen New Yorkba ugyanúgy, talán annak is van sportértéke, ha a nagyúr, Bánk megvetette lábát Ázsia földjén. Ez az esztendő amúgy is nevezetes, hisz a magyar-(dél-)koreai kapcsolatok hivatalos felvételének 30. fordulója esik rá, így a két éve szervezett különös projekt most a jubileumi év első nagy eseménye lehetett. Január 17-én megvalósult tehát az első Erkel-operaelőadás Ázsiában!

Így fogadták a magyar társulatot a szöuli reptérenForrás: a Magyar Állami Operaház archívuma

Az az igazság, hogy az inverz patkószöget (emlékszik még az angol mondókára, amelyben az ország veszik el a be nem vert patkószög miatt?), tehát a kreatív első lépést egy kiváló magyar kultúrdiplomata, a Tokió után már Szöulban szolgáló Kálmán Andrea tette még 2017-ben felénk: és igen, volt kedvünk megvizsgálni, mit tehetnénk a Degui (Tegunak ejtik) Operával? Csereprojektet javasoltunk, részünkről a Bánk bánt, „a” nemzeti dalművünket, ők egy Immortal Love, tehát Halhatatlan szerelem című lírai opuszt. Gondoltunk, kipróbálnánk itt egy új modellt: nyilván némileg kivéreztet minket a New York-i túra, itt tehát próbáljunk mást, egy kissé egyszerűbbet, könnyebben finanszírozhatóbbat. Abban maradtunk tehát, hogy küldünk ki szólamkottákat, partitúrát, fonetikus szöveget és hangzóanyagot is, hátteret, cselekményt a műhöz, mindent, ami csak a felkészülés első szakaszában jól jöhet. Aztán az előadást megelőző héten odaérkezett 25 kiváló zenekari és énekkari művészünk, akik szólamvezetőként képesek voltak akár külön próbákat is vezetni hangszeres-énekes sorstársaiknak, és Dénes István karmesterünk is elkezdhette összerakni a puzzle-t...

Kicsit tartottunk tőle, mi lesz, de már első naptól remek hírek jöttek Koreából. Balás Péter basszus szólamvezetőnk például posztolta a fiatal, komoly erőkből álló énekkar kiváló felkészültségét, a Keserű bordalt pompásan érthető magyarral dalolták a kisvideón. De az angolkürtöstől a csupa hölgyből álló bőgőszólamig mindenki odatette magát a helyiek közül, a mieink pedig életet, bátorságot, muzikálisabb, ízesebb formálást vittek a produkcióba, hisz maguk is beültek a zenekarba. (Jut eszembe, Nénémnek jó a memóriája, akár emlékezhet is, hogy ezt a modellt 2012 tájt egy katari Aida-produkcióban és tavalyelőtt, 2017 őszén a jordániai Jerash-ban rendezett Bocelli-koncerten is bevetettük: a magyar Opera profi zenekari és énekkari „roborálása" akkor is jót tett az arabok produkciójának – cserébe a mieink se érezték magukat rosszul a jól tartás miatt e tejjel-mézzel folyó lokális Kánaánokban...)

A szólisták, azaz László Boldizsár, Rőser Orsolya Hajnalka, Komlósi Ildikó és Ókovács Szilveszter a degui színpadonForrás: a Magyar Állami Operaház archívuma

A szólisták két nappal a hangversenyszerű előadást megelőzően értek ki, jómagam pedig – két szöuli, a néhai SALT II. bécsi tárgyalásainak külleméhez hasonlító, rendkívül udvarias, már-már diplomáciailag karót nyelt megbeszélés után – aznap rongyoltam be Deguba, amikor este már hivatalosan is partra szállhatott Bánk nagyúr Ázsiában.

Elmondhatatlan élmény magyar zenét hallgatni külföldön! Ez általában is igaz, hát még, ha – néhány órával csak a Magyar Kultúra Napja, tehát Kölcsey letisztázott Himnuszának emlékünnepe előtt – a mi első főzeneigazgatónk, Erkel Ferenc legnépszerűbb műve hangzik fel... tudniillik, ugyancsak a Himnusz! A hatalmas operafóliára lobogó magyar lobogó vetül ki, de az ezerszemélyes, szinte teljesen teleült színházban (ez a helyi Müpa) csak mi, néhány magyar állunk fel, a vendéglátók ülnek tovább. Hm, érdekes. Aztán jön a koreai himnusz is, és hát mi tagadás, arra is nehézkesen tápászkodnak fel, végül nem is mindenki (Dénes István a szokott interaktivitásával és pálcás kezével integeti, hogy fel! fel! – de mégse igazán). A szünetben Dr. Csoma Mózes nagykövet – aki alighanem a két Korea ismeretének legnagyobb magyar koponyája jelenleg, és koreai felesége révén eléggé autentikus forrásból képes tájékozódni – meséli, hogy ez a Himnusz alatti vigyázz-állás nem kifejezett szokás, de talán ma elindult valami, a kászálódás egyre határozottabbá vált a második (a koreai) himnusz végére. Igaza lehet, pedig akkor még nem is tudja, hogy a Bánk-finálé és a nagy tablós hajlongások végén a vegyes koreai-magyar előadógárda ráadásul játszik és énekel egy kvázi másik koreai Himnuszt (nem, Néném, nem az északit, az biztos valami csasztuska volna), magam leginkább a Székely himnusszal tudom elképzelni ezt az érzést. Helyi népdal pedig, naná, hogy tőről metszett pentatónia, de szép: ilyen hosszban és profi hangszerelésben könnyű elviselni – a közönség pedig ekkor már egyöntetű talpon, mindenki hujjog, a siker kifejezetten nagy, fura, hogy ez az oldás kellett a túl fegyelmezett koreai nézők felszabadításához.

Bánk bán a Tegui OperaházbanForrás: Tegui Operaház

László Boldi sok lírai színnel dolgozó, árnyalt címszereplő, és döbbenet belegondolnom, hogy pár nappal korábban – és ráadásul egymást követő müpás estéinken – két teljesen más főszereppel is sikerrel birkózott meg: a Bolygó hollandi kemény Erikje után jött a Sába királynőjének skizoid, de rengeteg finomsággal is ékes/terhes Asszádja, most meg Bánk, egy olaszos-verbunkos magyar hősszerep. Boldi megtanulta viselni a terheket (és ez a tulajdonsága számomra megszokhatatlan), és megtanulta viselni a bánki jelmezt is. Ugyanis nemcsak diákat vetítettünk ki csöppnyi tájékozódás, hangulati kontextus miatt, hanem jelmezt húztak a szólisták, így néha teljesen összecsengett az előadások képe: Boldizsár és Rőser Orsolya önmaguk felett is egymáséi lettek még a Káel Csaba-féle korhű Bánk-előadás fotóin vagy éppen elhaladtak egymás mellett: ki tudja, mi van itt, melyik értelmezés a szimpatikusabb? Komlósi Ildikó nagyszabású Gertrudis, igazi ellenfél, akit megölni sem „könnyű" – koncerten meg pláne nem az, de diszkréten megoldják a takarásban. Orsi Melindája atombiztos magasságokkal operál, Szappanos Tibor galád Ottója nem szűnik meg muzsikusnak maradni, Busa Tamás Tiborca példás és alázatos, Rezsnyák Robi pedig hol rasztahajú Biberach, hol meg rendezett és érdemei elismerése mellett Sólom mesterként is megbízható szelíd (nem szolid! nem is mixolid!) énekes. Bakonyi Marcell ifjú királya azzal a gyönyörű áriával hátborzongató alapállás volna (hiába csak a végén köszön be) egy idősebb Bánk alakjával: az öregedő Otello szükségképpen a vég felé robogó féltékeny attitűdjét látnám belé, mármint ez esetben Bánk alakjába, bár itt nincs direkte sugallt szerelmi háromszög. (Érthető vagyok még, Néném?)

László BoldizsárForrás: a Magyar Állami Operaház archívuma

És Botos Vera topformában játssza a viola d'amour-szólót, Herencsár Viktória pedig cimbalmozik mellé, mert azt nem bízhattuk degui művészre, miután az első levelek egyikében küldtek képet, hogy nem kell vinnünk hangszert, mert nekik is van – viszont a fotón egy csembaló látszott. (Jó, jó, fordítási hiba is lehetett valamelyik oldalon, de képzett cimbalmos még felénk se nagyon akad, nemhogy ott.) Viszont koreai lány nádja indítja az angolkürt frázisokat (ugye, a tárogató imitációja), a speciális, mert a népi hangszerek stilizált együttállására építő Melinda-ária („Ölj meg engem, Bánk") is igazán szépen szól, de a többi magyaros epizód is. Dénes István természetesen a lelkesedés epicentrumában mosolyog: nem ő lenne, ha nem optimistán állt volna a feladathoz. Kívülről vezényli a művet (hozzáteszem: tudja is, úgy vezényli kotta nélkül), így olyan tekintélyt szerez magának, hogy kifognák a lovat a hintójából, ha nem a KIA meg a többi hazájában volnánk. 

És ehhez már az se kéne, hogy a két ország himnuszából cselló-zongora darabot írjon abban a pár napban, de hát István hihetetlen képességeit ismerjük, a himnuszokhoz pedig valami irracionális, már-már hobbiszerű vonzalom fűzi. Az elegáns fogadáson – mit fogadáson, ültetett vacsorán! – van is módja előadni zenekarunk koreai (ekkor természetesen az utazó truppba delegált) kiváló gordonkásával, Chung Hosunggal, aki figyelemre méltóan szép hangon concertál István kissé indignálódott, mert hirtelen előkapott zongorájával. A darabnak három erénye is van: csinos, szellemes és rövid. (Felvettem egy kölcsönkamerával, hamarosan lehozzuk majd!)

A zenekar a Bánk bán próbájánForrás: a Magyar Állami Operaház archívuma

A hazaút kellemetlenül hosszú, konkrétan 24 órás. 4 óra busszal Szöul, 2 óra ténfergés reptéren, aztán 9 óra Doháig, ott három óra dekkolás, majd még 5 óra Budapest. És egyikünk se Ferihegyen lakik, ráadásul verőfényes szombat dél van, hajrá haza, és nyakba ugrik mindenkinek a család... Az éjszaka a szűk gépen telt, de az időzónák változása miatt a katari fővárosban még sötétben landolunk, hajnali 4 óra lehet. A hatalmas reptér plázája nemhogy zárva nincs, de csúcson üzemel: mintha egy idegen bolygó buborékjában tolongana a tömeg időtől-tértől függetlenül, járja fura haláltáncát a konzuméria. Bánktól, a nagy döntések előtti keresztre feszüléstől és a haditett jogos büszkeségétől itt már messze járunk: néha nem az út a cél.

Mégis, fel kell majd kerekedni újra, hisz New Yorkban életre kell segíteni majd – ottani, őszi Bánk-előadásaink nyomán – saját, önálló Erkel-bemutatójukat, és ez az első koreai fecske is úgy csinál nyarat, ha a szöuli Operával is kapcsolódunk, és aktívan, rendszeresen és huzamosan mutatjuk meg magyar értékeinket. Ne érezze már Néném se papírízűnek, de a magyar kultúra zászlóshajója, a Magyar Állami Operaház így, ekként tudja meghálálni a fenntartására fordított adóforintokat, tud megágyazni befektetéseknek, turizmusnak, pozitív közgondolkodásnak.

Ahogy a követ úr is mondá: a koreaiakat azért is érinti meg most a magyar függetlenség témájától se túl távoli Bánk bán története, mert maguk is épp száz év előtti, a japán fennhatóság elleni szabadságharcuk emlékünnepét ülik. Nem múló emlék a degui út, nem korai öröm, hanem igazi, koreai.

Legyen elég ennyi mára, pár nap, és folytatom a körmölést!

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá"!