Bán János: Sok mindent nyaltam, de politikussegget soha

Bán János
Vágólapra másolva!
Múlt héten ünnepelte hatvanadik születésnapját a Katona József Színház művésze, aki az Origónak nemcsak arról beszélt, mit tart a színház feladatának, de arról is vallott, miért nyúl alkoholhoz sok más színész mellett ő is, miért haragudtak rá a gyerekei, és miért érzi magát anarchistának.
Vágólapra másolva!
  • Ha azt mondják, színművész, az nem jelenti azt, hogy az illető hülye is.
  • Jókor volt jó helyen, így ismerkedett meg Jiří Menzellel és barátaival.
  • Nem kellett figuralesre mennie, mielőtt hajléktalant játszott.
  • Előadás előtt egy kortyot sem iszik, de utána legurul négy-öt sör.
  • A magyar színház színvonala az elmúlt évtizedekben szakmailag erősen visszaesett.

Másmilyen az élet hatvanévesen, mint ötvenkilenc vagy huszonkilenc évesen?

Minden érzékszervem romlik, de az erkölcsöm javul. Ez mindenféle szempontból egy állomás: még egyszer hatvan évem már nem lesz. Négy éve megkaptam Prágában a Trebbia Európai Díjat, a trencséntyeplici filmfesztiválon pedig az életműdíjat. Mert ez már az az életkor, amikor az ember elkezd életműdíjakat kapni, és ez azért elgondolkodtató.

Több van már mögöttem, mint előttem, de azt is elmondhatom, hogy a befektetett munka adott valamiféle elégtételt: kétszer körbeutaztuk a színházzal a világot. Szakmai és magánéleti szempontból is nagyon sok jó dolog történt velem.

Nem mondom, hogy elfogyott az erőm, de fogyóban van Fotó: M.Schmidt János - Origo

Jól érzem, hogy van a szavaiban azért némi keserűség is?

Nem, ez inkább fáradtság. Minden próbaidőszak megterhelő, és most épp a végén vagyunk egynek.

Megterhelőbb most, mint néhány éve volt?

Azt hiszem, igen.

Fizikai vagy mentális értelemben?

Is-is. Ha komolyan foglalkozom valamivel, persze nem számít, hány éves vagyok, vagy hány órát dolgozom.

De nincs már meg bennem ugyanaz a lendület, ami régebben megvolt.

Nem mondom, hogy elfogyott az erőm, de fogyóban van. Nehezebb már felkelni, nehezebb lefeküdni, az ötvenliteres hordót pedig, amit néhány éve még simán kivittem a pincéből, jószerivel már megemelni sem tudom.

Ha visszatekint a pályájára, milyen előadásokat nevezne igazán jelentőseknek?

Ez a közösségi élménytől függ, leszámítva az egyszemélyes előadásokat, amelyek persze szintén közös játékok, hiszen ott van a közönség, sőt A borbély esetében az utca népe is. Engem az tölt el jó érzéssel, ha egy közösség úgy tud együttműködni, hogy az előadás elérje a legmagasabb szakmai színvonalat – mint az utóbbi években A borbély, a Rükvercés A mi osztályunk esetében.

A mi színházunkra nem annyira jellemző az úgynevezett könnyedség Fotó: M.Schmidt János - Origo

Kell az is, hogy az előadás fontos társadalmi kérdésekről beszéljen?

A színház alapvető feladatának azt tartom, hogy felhívja a nézők figyelmét bizonyos társadalmi anomáliákra. Szórakoztasson és gondolkodtasson el: engem az a színház érdekel, amelyik ezt a kettőt egészségesen tudja ötvözni. Annál érvényesebb egy színház, minél szélesebb spektrumon képes játszani, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a nézői igényeket sem.

A színháznak kutya kötelessége fiatal, az elmúlt huszonöt évről író szerzőket is játszania, már csak azért is, hogy motiválja az írókat. A mi színházunkra nem annyira jellemző az úgynevezett könnyedség, de én nem itt keresném a különbséget: számomra az a mérce, hogy egy előadás szakmailag megáll-e a lábán.

Legyen világszínvonalú, akármilyen műfajról is van szó.

Azt mondja, jó, ha a színház felhívja a figyelmet a társadalmi anomáliákra. De mi ebben a színész szerepe? „Csak” jól eljátszani a szerepet, vagy közszereplőként is véleményt formálni a társadalmi, politikai kérdésekről?

Mindkét megközelítésben van igazság. Ha azt mondják, színművész, az nem jelenti azt, hogy az illető hülye is. Magánemberként mindenről van jól szabott véleményem, de színészként az az elsődleges feladatom, hogy félretéve a magánvéleményemet, a lehető legjobban formáljam meg azt a szerepet, azt a személyiséget – és nem csak figurát –, amit a kezembe adnak.

És annyit tudok még mondani, hogy

én életemben sok mindent nyaltam, de politikussegget soha.

De a hülyeséget félretéve, ahhoz, hogy pontosan, érvényesen tudjak fogalmazni, muszáj megőriznem a függetlenségemet.

Anarchistának érzem magam Fotó: M.Schmidt János - Origo

Kell, hogy a színész mindig ellenzéki legyen?

Én ilyen értelemben egy kicsit anarchistának érzem magam, mert valahogy mindig úgy alakult, hogy ellenzékbe kerültem. A kommunisták alatt ugyanúgy, mint a szoclib koalíció idején, és most is. Egyszerűen, mert nem vagyok hülye, és nem hagyom, hogy az orromnál fogva vezessenek.

Lehetne másként?

Biztosan, ha túlzottan karrierista lennék.

Jelen pillanatban sok embernek nincs más választása.

Én mindig bíztam abban, tudok szakmailag olyan erős lenni, hogy ne legyen szükségem mentőövekre.

Amiről a Rükverc szól – a rendszerváltás előtti és utáni évek nehéz helyzetei egy hajléktalanná váló ember sorsán keresztül –, azt ön is megélte. Más volt így játszani abban az előadásban, mint egy klasszikusban?

A Rükverc nagyon sok tekintetben analóg az én személyes életemmel. Ahogy minden emberében, úgy az én életemben is voltak sikeresebb és kevésbé sikeres periódusok, sőt mélypontok is. Mondjuk úgy, hogy nem kellett a szerephez figuralesre mennem. De a Rükverc nem a hajléktalanságról szól, hanem a rendszerváltás veszteseiről, és a társadalom jelentős része ebből a rétegből kerül ki.

Csak annyit kértem tőle, hogy rendesen készüljön fel, ne hozzon rám szégyent Fotó: M.Schmidt János - Origo

Mit érzett, amikor a fia, Bán Bálint bejelentette, hogy színész lesz?

Soha nem gátoltam semmiben a gyerekeimet. Bálint négyévesen forgatott először, A brooklyni testvér-ben a saját fiamat játszotta. Amikor elmondta, hogy felvételizni szeretne a Színművészetire, csak annyit kértem tőle, hogy rendesen készüljön fel, ne hozzon rám szégyent, és jól gondolja meg, mert elég magasan van előtte a léc. Félteni nem féltettem, életrevaló gyerek. De azért megmondom őszintén: nem örültem.

Arról már nem is beszélve, hogy nem lesz könnyű megélnie belőle, ha itt marad Magyarországon.

Többször nyilatkozta, hogy a színészet mellett alig volt ideje a családjára. Bánta valaha, hogy ilyen életet választott?

Egyetlen dolog miatt nem: előttünk megnyílt a világ. Nem tudok még egy olyan időszakról a magyar színháztörténetben, mint amilyen a Katonáé volt a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek végétől a kétezres évekig.

A világ egyik legjobb színháza voltunk, és én mindegyik előadásban jelentősen benne voltam.

Ezt megélni nem volt semmi.

Többet láttam ezt a tükröt az öltözőmben, mint a gyerekeimet Fotó: M.Schmidt János - Origo

Sokan számolnak be arról, hogy a túl nagy sikertől elvesztették a fejüket. Önnel előfordult ilyesmi?

Én addig érzem magam színésznek, amíg a színpadon vagyok, a magánéletben nem. Igaz, hogy állandóan a színházban vagyok; többet láttam ezt a tükröt az öltözőmben, mint a gyerekeimet. Bálint ezt már kezdi megérteni; már tudja, mit jelent az, amikor az ember éjjel-nappal dolgozik, mert nappal próbál, éjjel tanul. A hölgyek, a feleségek nem könnyen fogadják el ezt; vagy tudnak hozzá alkalmazkodni, vagy nem.

A gyerekek ebben nőnek fel, de azért vannak bizonyos családi ünnepek, amelyeknek működniük kellene. De a színházban nincs húsvét, nincs karácsony, se tavaszi szünet, se hosszú hétvége.

Haragudtak önre a gyerekei?

Igen. Főleg a kamaszkor idején. Pont akkor volt az a helyzet, hogy

Egyszer említette, hogy milyen sértő volt majdnem negyven éve, pályakezdőként, amikor az ígéret ellenére osztályfőnöke, Horvai István mégsem szerződtette a Vígszínházba.

Nem, nem sértődésről volt szó. Pista bácsi nagyon tehetségesnek tartott, de azt mondta, nem vagyok elég érett, nem tudna nekem megfelelő szerepet adni – nézze meg az akkori fotóimat, úgy néztem ki, mint egy óvodás. Teljesen igaza volt.

Azt mondta: ha úgy érzem, valami olyasmit csinálok, ami figyelemre méltó, azonnal írjak egy képeslapot, és jön, megnézi. Ez a mondat volt az, ami bántott. Azt feleltem: elnézést, de a tanár úr ismeri annyira a színházi életet, hogy ha én valami érvényeset csinálok, arról hallani fog, úgyhogy száradjon le a kezem, ha képeslapot írok. Nem szeretek a számból segget csinálni.

Az élet képes kárpótlást nyújtani Fotó: M.Schmidt János - Origo

Aztán ott volt az első premieremen. Végül a kígyó a saját farkába harapott: amikor pár évvel később Los Angelesben járt, és Az én kis falum Oscar-jelölése miatt talált egy plakátot a nevemmel, letépte, és elhozta nekem a színházba. Más kérdés, hogy a portán nem engedték be. A metrón értem utol. Optimális esetben az élet képes kárpótlást nyújtani.

Ebben a szakmában nem érdemes megsértődni. Két dolgot lehet: igent vagy nemet mondani. Csak tudni kell, mikor melyikre van szükség. Ezenkívül csak a szakmai konzekvencia fontos. Én a nehezebb utat választottam:

nem tudok dörgölőzni senkihez, ezért aztán mindig vállalnom kellett a konfliktust.

De ha az ember szakmailag képes úgy kondicionálni magát, hogy a munkájával nem lehet vitatkozni, akkor ennek előbb-utóbb meglesz az eredménye. Ma már konfliktuskerülőbb vagyok, de bizonyos szakmai vagy emberi dolgokat nem kívánok megkerülni.

Harminckét éve a Katona társulatának tagja. Nem sok ez egy helyen?

De igen. Két olyan periódus volt az életemben, amikor úgy gondoltam, hogy váltanom kéne. És az élet is felkínál lehetőségeket: nekem például egy amerikai ösztöndíjat, amit nem vállalhattam, mert

politikailag megbízhatatlannak számítottam,

így nem hagyhattam itt a családomat; és egy német állami ösztöndíjat, de akkor utazott a társulat Hongkongba és Ausztráliába. Nem hagyhattam cserben a világturné előtt álló kollégáimat. Erre mondtam, hogy jól el kell találni, mikor mond az ember igent és nemet.

Harminchárom év alatt a mi színházunknak is voltak mélyrepülései, elsősorban azért, mert nem működött a műhelyjelleg: a társulat egyik fele a világ végén volt, a másik meg itthon cipelte a terheket.

Két alkalommal fontolgattam erősen a távozást,

de mindig számba vettem, hova is mehetnék, hiszen csak olyan helyre lett volna érdemes, ami szakmailag előre visz. De még mindig ez a színház volt a legjobb szakmai műhely. Semmi értelme nem lett volna elmennem.

Akkor ezért nem került sor váltásra, ma pedig megint olyan színvonalú a társulat, hogy eszem ágában sem lenne itt hagyni. Vannak nagyobb és kevésbé nagy szerepek, de úgy vagyok vele: én már eleget húztam.

Egyfajta visszarendeződést érzékelek Fotó: M.Schmidt János - Origo

Ön szerint hogyan alakult át az elmúlt négy évtizedben a magyar színház?

A magyar színház a világszínpadhoz képest az elmúlt negyven év alatt szakmailag erősen visszaesett; egyfajta visszarendeződést érzékelek akár a formavilág, akár a szellemiség tekintetében. Úgy érzem, a tirádás verbalitás irányába tartunk:

én ez ellen dolgoztam egész életemben.

Szeretem a nem odamondogatós, hanem az asszociatív kultúrát; nagyobb élmény a nézőnek, ha neki esik le valami, és nem direktbe mondjuk meg neki.

Szeretem a nagyszínpadon a cirkuszszínházat, ahol erősen képesek működni a szimultán szituációk, a bátor szcenikai megoldások. És nagyon nem szeretem – ahogy drága Cserhalmi Gyuri barátom szokta mondani – a lefúrt lábú színészet világát. Persze a véleményem nem mérvadó, mert nagyon kevés időm van megnézni a fiatalok produkcióit.

Ennyi év távlatából visszanézve mit gondol, hogyan lett ennyire sikeres Az én kis falum?

Ó, nem tudom. Vannak munkák, amelyek egyszer csak berobbannak. Csehországban minden idők második legnépszerűbb filmjének tartják; olyan klasszikus ez a cseh kultúrának, mint nekünk A tanú vagy A tizedes meg a többiek. Ez szerencse: jó pillanatban sikerült jó helyen lennem. Nem is a sikerről beszélek, hanem arról, hogy kapcsolatba kerülhettem a cseh kultúrával, Menzel úrral, összeismerkedhettem Jiří barátaival, és azzal az irodalmi-színházi közeggel, ami meghatározta az életemet.

Minket bizonyos rosszul rögzült tradíciók kötnek Fotó: M.Schmidt János - Origo

Mennyiben más ott színésznek lenni, mint itthon?

Ott sem kolbászból van a kerítés, de ott sokkal nagyobb a szakma társadalmi presztízse. De arra, hogy mennyire más ott minden elemében a színházi kultúra, mint itthon, nem tudok pár mondatban válaszolni; arról egy nyolcvanoldalas tanulmányt lehetne írni. Más a gondolkodásuk, ahogy a szlovákoké is: bátrabbak, asszociatívabbak. Minket bizonyos rosszul rögzült tradíciók kötnek, például:

Egy interjújában bevallotta, volt, hogy a színházi élet nehézségei miatt alkoholhoz nyúlt. Miért teszik ezt olyan sokan a szakmában?

Ennek a hivatásnak az egyik legnehezebb része a pszichés teher. Fontos, hogy az ember fiziológiailag és mentálisan is képben tudjon maradni, de van, hogy muszáj törölni. Az alkohol ilyen pótszer.

Mi úgy vagyunk kondicionálva, hogy este hétkor abszolút a topon kell lenni, és ez az állandó, lazítás nélküli készenléti állapot hosszú távon kilúgozza a lelket.

Az alkohol pedig görcsoldó.

De alkoholista soha nem voltam: előadás előtt soha nem iszom, de írd és mondd, egy pohár sört sem. Előadás után viszont, nem tagadom, ha olyan kedvem van, megiszom kettőt is, vagy négyet, hatot. Muszáj egy kicsit lazítani.

Zárójelben mondom, hogy miattam több mint harmincnyolc év alatt egyetlenegyszer maradt el előadás, de azt is bejelentettem előre: éjjel négy órakor rámondtam a Kolibri Színház üzenetrögzítőjére, hogy

Négy évtizede havi huszonkét-huszonnégyeket játszom, de máskor sem egészségügyi, sem technikai okból nem maradt el miattam előadás.

Sokkal kreatívabb vagyok, amikor hirtelen kell döntenem Fotó: M.Schmidt János - Origo

Máté Gábort a napokban újabb öt évre kinevezték a Katona élére. Ha máshogy történt volna, mit tett volna?

A bölcs ember elébe megy a problémáknak, és előre gondolkodik. Én viszont csak akkor kezdek a megoldáson dolgozni, amikor a probléma jelentkezik. De ez rossz attitűd, hiszen akkor már késő. Előre kellene gondolkodnom. De azt vettem észre az évek során, hogy sokkal kreatívabb vagyok, amikor hirtelen kell döntenem.

Féltek, hogy beleszólnak a politikai érdekek, és nem Máté Gábort nevezik ki?

A többiek nevében nem beszélhetek, de megmondom őszintén, bennem volt ilyen félelem. Ez a színház nem kikezdhető, sem szakmailag, sem a nézőszám tekintetében. Ráadásul a Katona politikailag nem odamondogatós, inkább asszociatív színház, ennek ellenére sem csodálkoztam volna, ha belenyúlnak. Volt már rá példa, és lesz is még.

Névjegy

1979-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Horvai István és Kapás Dezső növendékeként. Pályáját a pécsi Nemzeti Színháznál (1979-80) kezdte, majd dolgozott a győri Kisfaludy Színházban (1980-82) és a szolnoki Szigligeti Színházban (1982-83). 1983-ban, alapító tagként szerződött a Katona társulatához.

A Katonával öt világrész számos országában vendégszerepelhetett, többek között a nagy szériát megélt Három nővér, illetve az Ivanov szereplőjeként.

1984-ben szerepet kapott a Jiří Menzel rendezte Szarvaskirályban. A világhírű rendező ezt követően meghívta Az én kis falum című film főszerepére (Otík). A film Oscar-díj jelölésig jutott a legjobb külföldi film kategóriában.


Bán ezt követően számos csehszlovák, a rendszerváltás után szlovák filmben kapott szerepet. A nyelvterület egyik legismertebb, legnépszerűbb külföldi művésze. 2011. március 13-án Prágában Trebbia Európai Díjjal tüntették ki.

A laudációt Jiří Menzel tartotta. 2011 júniusában Életműdíjjal – A színészi küldetés díjával (Actors Mission Award) tüntették ki Szlovákiában, a trencsénteplici Art Film Festen.