Könnyből és nevetésből is jutott a 80 éves Törőcsik Mari köszöntésére

2015.11.21. 20:56

Könnyes, nevetős, érzelgős és elgondolkodtató délelőtt a hevesi végeken, nem messze a Tiszától és egy nagy művész kedvenc gesztenyefájától. Két nappal nyolcvanadik születésnapja előtt szülőfalujában, a Heves megyei Pélyen köszöntötték a nemzet színészét, a kétszeres Kossuth-díjas Törőcsik Marit. Egy falu, amely egyetlen dologról, leghíresebb szülöttjéről, Ibsen Solvejgjéről, Vörösmarty Tündéjéről, Tolsztoj Natasájáról, azaz Törőcsik Mariról lett nevezetes.

Törőcsik Mari 80 évesFotó: Szabó Gábor - Origo

Szürke, novemberi szombat van, a kabát alá is bekúszik a nedves levegő. Nyoma sincs már a hét eleji húszfokos időnek, amikor kabát nélkül sétálgattunk a késő őszi tavaszban. Nagyfügednél hagyjuk el az M3-as autópályát, és ahogy távolodunk a gyorsforgalmi úttól, lesz minden nyomasztóbb. A megtett kilométerekkel arányban romlik az aszfalt minősége, Heves és Pély között pedig már elkél az óvatosság, hiszen a két település közötti szakaszon tengelytörő kátyúk szabdalják az utat.

Lassú menetben gurulunk be Pélyre, ahol csak a katolikus templom előtt nagy a nyüzsgés, egyébiránt - szombat délelőtt ellenére - szinte alszik minden. A szent épület falánál magányos operatőr filmezi az egyre reménytelenebbül csepergő esőt, a szomszédos ház mellett asszonyok álldogálnak, illendően köszönünk, mondjuk, mi járatban vagyunk.

Ja, maguk jöttek Pestről, az újságírók, igaz?" - szegezik nekem a kérdést, majd mondják, hogy menjünk be a házba, ott van a falon több mint 120 fénykép, amely Törőcsik Mari teljes életútját bemutatja.

A színésznő pályáját bemutató kiállításFotó: Szabó Gábor - Origo

"Fél 11-re érkezik falunk leghíresebb szülöttje, addig nézzenek körül nyugodtan" - biztat Ócsainé Dávid Ani, a tárlat megálmodója, a fényképek összegyűjtője, a mai ünnepség egyik szíve, lelke, motorja. Valóban, odabent két szobában jelenik meg egy teljes életút. A pici Mariánról (gyermekkorában így nevezték Törőcsik Marit), akinek a lábát majdnem elvitte egy második világháborús lövedék, mikor a gyermek a bunkerből kiszaladva áhítattal nézte a Pély felett elhúzó repülőgépeket.

A Körhinta sztárjáról, aki szinte testvéreként szerette a film másik szereplőjét, a tragikusan fiatalon elhunyt Soós Imrét. Fényképek miniszterelnökökkel, köztársasági elnökökkel, fotók Cannes-ból, a filmfesztiválról, a Kossuth-díjak átvételéről, két másik kép, amelyen Törőcsik mellett feltűnik Básti Lajos, Sztankay István, Garas Dezső és Sinkovits Imre. Színészlegendák mind, akik közül már csak Törőcsik Mari van közöttünk. Rá várunk éppen.

Odakint a rendőrök is, akik nyugodtan terelik a forgalmat. Az eső elől behúzódom az eresz alá, ott hallgatom Ócsainét, aki éppen arról mesél, hogy a férje tervezte a körhintát. Na, nem azt, amely Fábry Zoltán filmjében megjelent, hanem azt, amely odabent az egyik sarokban lóg a falon. "Január óta szedegettük össze a képeket, és bizony olykor nehéz dolgunk volt" - így Ócsainé Dávid Ani.

"Sokszor már feladtuk, hogy egy-egy gyermekkori kép előkerüljön, de végül mindig szerencsénk volt. A művésznő is rengeteget segített, öröm volt vele együtt dolgozni. A férjem megcsinálta ezt a hintát, de az egész falu kivette a részét abból, hogy a mai nap örökké emlékezetes maradjon Marika és Pély számára. De bocsásson meg, azt hiszem, megjöttek…"

A kiállítás Pélyen találhatóFotó: Szabó Gábor - Origo

Valóban, ez abból is látszik, hogy az eddig békésen álldogáló rendőrök hirtelen munkához látnak, elviszik az útra helyezett bójákat, miközben a fotósok és operatőrök rohannak a kocsi felé. Az autóból hamarosan kiszáll Törőcsik Mari és nővére, Teréz. Utóbbi egész életében egy orvosi rendelőben dolgozott asszisztensként.

Jaj, úgy érzem magam, mint Elizabeth Taylor"

- így az ünnepelt, és körülötte mindenki mosolyog. Amikor pedig, immáron a képeket nézegetve, elhangzik az "ugye, nem is voltam annyira csúnya, pedig édesapám egyszerűen csak Kuglifejűnek nevezett" félmondata, akkor már valamennyien nevetünk. A legjobban Törőcsik Mari.

A plafonról lelógó hintaszék, a Körhinta egy darabja előtt tovább időzik el. Mesél, szinte csak magának. Mégis, áhítattal hallgatjuk, egy pisszenés nem sok, annyi sem hangzik el. "Soós Imre csodálatos ember, és gyönyörű férfi volt. Nem sokszor sírtam az életemben, de amikor láttam róla egy képet, sírógörcsöt kaptam, mert annyira szép volt ez a férfi. És tudják, miért lett öngyilkos 27 évesen? Mert leparasztozták. Mert rá mindig csak egy balmazújvárosi parasztként és nem színészóriásként tekintettek. Pedig az volt ő, óriás."

Ünnepség is voltFotó: Szabó Gábor - Origo

Két fotó, két férj. Az egyiken Bodrogi Gyula, a másikon Maár Gyula. Törőcsik megáll előtte, és hosszan nézi. "Tudják, Maár volt az az ember, akin nem tudtam átlépni. Mindenki máson igen, de rajta nem."

Csend.

Az idő gyorsan halad, szinte az egész falu a szomszédos templomban várja már Marikát, de mi még itt vagyunk a fényképek között. A testvér, Teréz közben az egyik sarokban elhelyezett széken üldögél, úgy figyeli a húgát. Most sem ő a főszereplő. De ahogyan figyelem az arcán tükröződő boldogságot, ahogyan látom a tényleg őszinte mosolyát, tudom, hogy ez az érzés, a rivaldafény, a csillogás tényleg nem Teréz világa. Csak nézi Marikát, és örül, hogy ennyire csodálatos testvére van.

"Tudják, van nekem egy barátom Pesten, a Verrasztó Lajos, kinek akad egy szép nagy háza a Király utcában. Na, most, egyszer azt mondja nekem: te Mari, berendezem itt a te emlékszobádat, mert ennyi bizonyosan jár neked. Szó sem lehetett erről, nem engedtem. De azt megengedem, hogy itt, Pélyen, ahol születtem, megmaradjon ez a kiállítás, hadd lássa minden ember…"

Egy kiállítás képeiFotó: Szabó Gábor - Origo

Itt tartunk, amikor megszólal egy telefon. A hívás messziről érkezik. Saigonból, Vietnamból. És az ünnepelt, aki eddig tartotta magát,sírva szól bele a készülékbe.

"Te vagy az, Son? Édes drága kicsi fiam, nekem most rohannom kell, egy egész falu vár rám a templomban, de annyira drága vagy, hogy nem felejtetted el a születésnapom." Törőcsik Mari a könnyeitől már alig tud beszélni, hiszen az egykor örökbe fogadott vietnami kisfiú, Son telefonál neki az ázsiai országból. Son, akit anno sok ezer árva gyermek közül választottak ki Törőcsik számára, és aki pontosan egyidős volt a művésznő lányával, Terézzel. A kisfiú, akit a vietnami háború végén egy amerikai börtöncellában találtak meg. A fiatalember, aki nem bírta a magyarországi idegengyűlöletet, ma már újra szülőhazájában él.

Mennünk kell. Amikor a falu leghíresebb szülötte belép a templomba, felcsattan a taps, az emberek felállnak. Tapsvihar és ünneplés. Standing ovation. A színpadon álló nagy művész az elmúlt évtizedekben hozzászokhatott mindehhez. Ám Isten házában még számára is furcsán hat az összeütött tenyerek dörgése.

Törőcsik Marit meghatotta az ünnepségFotó: Szabó Gábor - Origo

"Beszélni szeretnék hozzátok" - mondja elhalóan a mikrofonba. "Halljátok? Beszélni szeretnék. De nem tudok beszélni, mert sírok…"

Hirtelen elnémul a templom. Elcsuklik Törőcsik hangja, könnyeitől szinte nem is lát. "Ezer éve elmentem már innen, de ti sosem felejtetek el engem. A legszívesebben mindenkihez odamennék, és megölelnélek benneteket, de nem szabad. Én nem ölelhetek, és engem nem szabad megölelni. Ti tudjátok a legjobban, ha elkapok egy vírust, abba bele is halhatok. Az lenne ám az igazolás azoknak, akik az utóbbi időszakban szinte csak azt írták rólam, hogy haldoklom. Hát haldoklom én? Nézzetek rám, élek és virulok. Ja, és a legfontosabb: szeretném, ha itt, a faluban nem szólítanátok művésznőnek. Nektek Mari vagyok, vagy Marika."

Kezdődik az ünnepség. Van itt Pilinszky János-vers (Törőcsik kedvenc költője), hosszú életút-ismertetés (öten voltak testvérek, Teréz mellett Julianna, Melinda és Tibor), sorjáznak az ajándékok (festmények, fafaragás, gobelin, grillázstorta), egy pedagógusokból álló kamarakórus is énekel. A helyi plébános megáldja Törőcsiket, a tömeget, mindenki elmondja a Miatyánkot.

A könnyeivel küszködik a színésznőFotó: Szabó Gábor - Origo

Mint valami felsőbb jeladásra, ekkor kondul meg a pélyi templom harangja. Dél van.

"Tudjátok, én képtelen vagyok szeretet nélkül élni. Minden áldott nap, amikor felkelek, arra gondolok, hogy mennyire csodálatos dolog az a rengeteg szeretet, amely engem körülvesz. Ezért vagyok itt most köztetek, és ezért tudtam visszajönni onnan, ahonnan mások már nem. Kómába estem, de hat nap után felébredtem. Kinyitottam a szemem, erre az egyik orvos a fülembe üvölti. Ön a Kútvölgyi kórház intenzív osztályán fekszik! Tessék bólintani, ha tetszik tudni, hogy hol van! Bólintottam. Erre átmennek a másik fülemhez, és megismétlik szó szerint ugyanezt. Megint bólintottam. Tudjátok, mire gondoltam közben? Hogy ezek itt körülöttem szó szerint megbolondultak. Hülye egy világban élünk, nem?"

Öröm, boldogság, féltő pillantások, a tömeg, amely legszívesebben magához ölelné Pély leghíresebb emberét. De nem teheti. Így aztán a művész kedvenc virágával, sárga rózsákkal halmozza el Marikát. Akinek talán az jár az eszében, hogyan fogja ezt a rengeteg virágot hazavinni?

Féltő pillantások közepetteFotó: Szabó Gábor - Origo

Mi is hazafelé tartunk már. A templomtól nem messze, az út bal oldalán egy düledező ház homlokzatán ott áll a mozi felirat. A ház, ahol a kicsiny Marián gyerekeskedett, és amely mellett két fekete ruhás ember támasztja a falat, úgy néz a semmibe. Búcsúkép Pélytől, búcsúmondat az ünnepelttől.

"Én nem tudok már megnézni semmilyen más színházi előadást, mert elfáradtam. Örülök, ha a magamét végig tudom játszani."

KAPCSOLÓDÓ CIKK