Így veszített el mindent a fekete ruhás ápoló

Ez a világ, benne Európa, abban meg Magyarország élhetetlen, reménytelen és kilátástalan hely, ahol minden nemes ügy halálra van ítélve, ahol a tisztességes ember legfeljebb nyomorra és magányra számíthat. Legalábbis nehéz nem ezt érezni a Krétakör legújabb előadása, A harag napja után.

Schilling Árpád olyan előadást rendezett, ami jó alaposan gyomorszájon vág, ilyen állapotban pedig nehéz vitatkozni vele. De lehet, hogy amúgy sem tudnánk.

Rabszolgamunkára kényszerítik azokat, akik emberéleteket mentenek - Sárosdi Lilla, Láng Annamária, Rába Roland Forrás: Molnár Ágnes Éva

Mert mi lett például Sándor Mária és a fekete szalagos nővérek ügyével? Semmi. Hiába állt ki a nyilvánosság elé egy nővér, hogy – vállalva minden egzisztenciális kockázatot – elmondja, milyen gyalázatosak a körülmények az egészségügyben, hogyan rohadnak a kórházak, hogyan kényszerítik szinte rabszolgamunkára azokat, akik emberéleteket mentenek.

Hiába támogatta az ügyet a média, hiába vonultak végig a nővérek fekete szalaggal a városon, kivételesen nem kordontól és anyázástól védve, hanem a járókelők lelkes tapsa közepette. A helyzet azóta sem lett jobb, viszont Sándor Máriának – miután lelkiismereti okokból felmondott – azóta sincs munkája, mert akik tisztelik őt, segíteni nem segítik.

A csontunkig hatoló témák - Láng Annamária, Meszléry Judit, Kovács Kata Milla Forrás: Molnár Ágnes Éva

Az ő története ihlette Schilling Árpád író-rendezőt és írótársát, Zabezsinszkij Évát. Mert Schilling egyike annak az elkeserítően kevés színházi alkotónak, akik felveszik az utcán heverő témákat akkor is – sőt akkor igazán –, ha azok súlyosak. A színházban mindennek helye van, bohózatnak, kosztümös klasszikusnak is, de mégiscsak jó lenne, ha legalább ugyanilyen arányban lennének jelen

a bennünket itt és most érintő, sőt a csontunkig hatoló témák is, nem áthallásosan, hanem közvetlenül.

De nincsenek, mert Sándor Mária, az egészségügy helyzetéről, a mai magyar közállapotok e szeletéről még senki nem írt drámát. Azt előbb meg kell írni, időt kell rá szánni, drágább és rizikósabb. És mert ha nincs a színlapon egy jól hangzó nevű szerző, nehezebb a nézőket meggyőzni arról, hogy vegyenek jegyet.

Persze a Krétakörnek könnyű,

mert az ő múltjukkal úgyis garantált a telt ház, most sem lehet már a hónapra jegyet kapni. Csakhogy a Krétakör ugyanilyen témaválasztásokkal, ugyanennyi rizikóval, ugyanennyi fáradsággal építette fel ezt a hírnevet.

Kisemberek, akik tenni akarnak - Sárosdi Lilla Forrás: Molnár Ágnes Éva

A harag napja ott kezdődik, ahol Schilling előző előadása, a Lúzer véget ért. Annak minden vágya volt, hogy felébressze a nézőkben a tenni, a változtatni akarást. Most pedig két civil, pontosabban két ápoló kezdi el a bemutatót: két kisember, akik tenni és változtatni akarnak. Hangosbeszélőbe üvöltik, hogy eljött a harag napja, elég a semmittevésből, sokkoljuk a rendszert, ahogy ők is teszik málló falú koraszülöttosztályuk érdekében.

Aztán rögtön megjelenik két lábon és öltönyben Schilling rendezői cinizmusa, pontosabban a cinizmus pellengérre állítása. A kormány képviselője kitüntetést ad át a megszeppent nővérkéknek, biztosítja őket arról, hogy a kormány velük van, és örül a kezdeményezésnek, majd hamis vigyorral, hamis kézfogással és hamis lélekkel elvonul, mint aki jól végezte a dolgát. Hiszen el is végezte, amit el kellett.

Nem performansz, pláne nem kiáltvány Forrás: Molnár Ágnes Éva

A harag napja a tények szintjén csak a kiindulásban használja Sándor Mária történetét (persze már a kitüntetés is fikció). Innentől a specifikus történet általánossá válik – azaz Schilling és Zabezsinszkij úgy nyúlnak direkten aktuál-közéleti témához, hogy a végeredmény a szó minden értelmében színház legyen, és ne „csak” performansz, pláne ne kiáltvány. Sőt, a kiindulásból

újmagyar társadalmi és sorstragédia válik egy átlagemberről,

egy akárkiről, egy szerencsétlen, lófosztott Kohlhaas Mihályról, egy minden asztalról lesöpört, miniatűr Kafka-figuráról.

Célratörően, de sosem pamfletszerűen, abszolút életszerű dialógusokkal dramatizálva jelenik meg a sok támogató barát, akik maximum lájkolással tudnak „segíteni”, máshogyan eszük ágában sincs. Az anyuka, aki kívülről és előszeretettel fújja elrontott életű lánya minden ballépését vagy ballépésnek beállítható életeseményét – elsősorban válását. A gyerek, akivel nemigen jut idő lélektől lélekig közelbe kerülni a sok gond és baj mellett.

Kis privát csődök - Meszléry Judit, Sárosdi Lilla Forrás: Molnár Ágnes Éva

A kis privát csődök, a plusz kilók, a ronda mellek, a kócos haj, amelyekre előszeretettel figyelmeztetik is a főszereplőt. Az anyuka betegségével összefüggő számlák. Az alternatív pénzszerzési módok. Az exférj új felesége, Mókuska, és az új pasi, aki nemcsak a szeretőt hívja Manócskának, de a feleséget is.

Az összeomlás, a teljes csőd felé vezető utak, amelyek olyan látványosan vannak kivilágítva, mint leszállópálya az éjszakai reptéren, és az esetleges menekülés kis rejtekösvényei, amik talán ott sincsenek, csak a sötétben tűntek úgy.

Monumentálisan kisszerű bukástörténet Forrás: Molnár Ágnes Éva

A harag napját nemcsak az teszi színházi értelemben élvezetessé, hogy a darab metszően pontosan és sallangmentesen vázolja fel ezt a monumentálisan kisszerű bukástörténetet, de az is, hogy minden mozzanat egyszerre banálisan ismerős és tragikusan hihetetlen.

Mert senkiről nem tudjuk elképzelni, hogy aldis nejlonzacskóban átadjon valakinek kétmillió forintot a varázslatosan magas kamat reményében – amíg nem kerül valamilyen ismerősünk is hasonló helyzetbe. Olyanba, amikor a kétségbeesés annyira elvakít, hogy az élet máskor – vagy másnak – biztos arányaiból eltűnik az egyensúly.

Fejbúbig elmerül a szerepben Forrás: Molnár Ágnes Éva

Ennek a sorsnak Sárosdi Lilla kölcsönöz testet és jelenlétet. Pontosabban nem kölcsönzi, teljesen átadja magát neki: minden pillanatban mélyen, fejbúbig elmerül a szerepben. Lehetetlen nem vele menni minden szituációban, azaz nem elhinni neki minden érzést és motivációt, nem pontosan érteni minden rezdülését.

Olyan kisembert alakít, aki mindig a pillanatban él, és ott próbál tisztességes lenni, ott próbálja a legjobbat cselekedni,

minden számítás vagy, cinikusan mondhatjuk, életrevalóság nélkül.

Akkor is, ha mutatja a tévé, és kitüntetést kap, akkor is, ha végre szeretve érzi magát, akkor is, ha egy pillanatra majdnem elfelejtett kislánya hirtelen visszasétál az életébe.

Kitartó konzekvencia - Meszléry Judit, Láng Annamária, Sárosdi Lilla Forrás: Molnár Ágnes Éva

Meszléry Judit anyukafigurája szellem a nő életében: egy alak, aki mindig ott van, és kísért, egy pillanatra sem lehet előle menekülni. A színésznő kitartó konzekvenciája, mindvégig egyformán sokatmondó, sokat, de azt talán rosszul tudó pillantása szinte rémisztő – igazi jelenség.

Ellentéte Kovács Kata Milla kislánya, ez a pici orkánként pörgő karakter, aki ugyanolyan erővel képviseli a maga igazát, mint amilyen erős a nagyi némasága, csak az ő igaza közelebb áll ahhoz a bizonyos életrevalósághoz. Remek jelenet, amikor a végén felvázol két lehetséges életutat egy hozzá hasonló kamasznak: egyik borzasztóbb, mint a másik, de hirtelen tényleg nem jut eszünkbe harmadik verzió.

Nem női, de feminista előadás Forrás: Molnár Ágnes Éva

Láng Annamária kaméleon: sok alakot játszik a másik ápolótól a feleségen (Manócskán) át a bankos kisasszonyig, és nem is az a lenyűgöző, hogy minden figurája másmilyen és vérprofi, hanem az, ahogyan akár egyik pillanatról a másikra képes váltani köztük.

Rába Roland az egyetlen férfi ebben a nem női előadásban, amely nem azért feminista, mert női ügyekről szólna, hanem azért, mert univerzális problémákat szokatlan módon nem férfi, hanem női sorsokon keresztül mutat meg. Rába tulajdonképpen – Lánggal ellentétben – ugyanazt a férfit játssza, akármi is épp a neve:

a túlélő prototípusát, a cégvezetőt, a politikust, az igazgatót.

És megmutatja a szürke öltöny ötven árnyalatát szeretni képes gyarlótól szívtelen gépig.

Áldozattípusok - Sárosdi Lilla, Rába Roland Forrás: Molnár Ágnes Éva

Schilling a Lúzer folyamatos formabontása után most csak egyszer lép ki a majdhogynem realista, lineáris dramaturgiájú történetmesélésből. Amikor a szereplők ki akarnak választani a nézők közül valakit, hogy inkább őt kínozzák tovább a főhős helyett. Aztán úgy döntenek, mégsem teszik, mert akik ide eljöttek, nem áldozattípusok, ha egyszer volt pénzük a jegyre.

Nem kérdeznek semmit, újra lekapcsolják a nézőtéri fényt, és folytatódik az előadás. De akkor is ott motoszkál bennünk az a fel nem tett kérdés: tényleg nem vagyunk áldozattípusok?