Mindig gyanúsnak tartom a hatalmat

Bezerédi Zoltán címlapi
Bezerédi Zoltán Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező. Origo interjú 2016.
Vágólapra másolva!
Ma már nem veheti fel a színpadon a kockás inget, hiába terveztek ilyen jelmezt Bezerédi Zoltánnak. A Katona József Színház színésze rá van kényszerítve, hogy Magyarországon éljen, de nem zavarná, ha a gyerekei külföldre költöznének. Úgy véli: a színházakban nem érezhető, hogy szereti-e őket a hatalom, csak az, hogy halottszag vagy élőszag van-e. 
Vágólapra másolva!
  • Nyújt-e olyan alternatívát az országunk az anyanyelven kívül, ami miatt van értelme itthon élni?
  • Ha komolyan vesszük, hogy Orbán Viktor tiszteli Deák Ferencet, akkor a színháznak nincs sok esélye.
  • A színházak nem kampányolnak, de a hatalomnak meg kellene hallani, amit mondanak.
  • A színészeknek sokat kellene temetőbe járniuk.

Időről időre szokta összegezni az eddigi pályáját?

Időnként igen. Én mindig úgy érzem, mintha ösztönösek lennének a döntéseim, de visszagondolva úgy tűnik, ott lógott a levegőben mindegyik, és valószínűleg szerepe volt bennük a szerencsének is.

Ez van a legtávolabb attól, amit csinálok Fotó: Polyák Attila - Origo

Kicsit dafkéból lettem színész: a szüleim kérésére egy elektrotechnikumba iratkoztam be, de hamar megéreztem, nekem ehhez semmi közöm. Ekkor mondtam ki először, hogy színész akarok lenni, mert ez van a legtávolabb attól, amit csinálok. Voltak ott is jó fej tanáraim, például az osztályfőnököm, aki azt mondta: jó,

készüljek tisztességesen, ő pedig segít, hogy közben letegyem az érettségit.

Abban is szerencsém volt, hogy – mivel elvittek katonának – Simon Zsuzsa és Major Tamás osztályába kerültem: így ismertem meg Székely Gábort és Babarczy Lászlót, aminek szinte egyenes következménye volt, hogy Kaposvárra szerződtem. Semmit nem bántam meg abból a huszonhárom évből, sőt. Ma is azonnal látom, ki volt kaposvári, mert annyira ránk ragadt valami, hogy nem is tudunk másképpen fogalmazni.

Folyamatosan egymásra licitáltunk – a Szép napok című előadásban Forrás: Székely Péter

Amikor pedig azt éreztem, már nem vagyok ott annyira képben, nem vagyok annyira fronton, inkább eljöttem a Katona József Színházba, ahol szerencsémre pont üresedés volt, szívesen láttak. A katonás karrierem pedig már tizenhárom éve tart.

Mi az a valami, ami a kaposvári színészek sajátja volt?

Sok jó színész volt egy helyen, és folyamatosan egymásra licitáltunk. Ezért nagy amplitúdóval, nagyon sűrűn dolgoztunk. Ez az igényünkké vált, és ez azóta is látszik minden kaposvári gyökerű színészen.

Egy kicsit hangosak voltunk Fotó: Polyák Attila - Origo

Mit ért magas amplitúdón?

Lelki hangosságot: az érzelmek legszélső csúcspontjait igyekszünk elérni. Érdekes, de amikor Pestre kerültünk, mindnyájunkra jellemző volt, hogy egy kicsit hangosak voltunk a kaposvárinál kisebb színházakban. Nemcsak hangerőben: egy kicsit kiordítottunk a térből.

Idős ismerőseim viszont gyakran arra panaszkodnak, a mai színészek már alig érthetően beszélnek, nem úgy, mint a régi nagyok.

Mi élesebb helyzetben nőttünk fel, mint a mai nemzedék. Eleve több fájdalmat és élményt gyűjtöttünk be az életünk során, mint a rendszerváltás utáni generációk, így talán könnyebben meg is tudjuk találni a szélsőségeket. Mindenkinek természetes, hogy abból fogalmazzon, amiben felnőtt: számukra ezt talán túl harmonikus, túl tiszta, pedig

a színház sebekről, fájdalmakról, tébolyról, hisztiről beszél.

A néző is erre kíváncsi: a nézőtéren feloldozást nyer attól, hogy azt látja mástól a színpadon szélesebben, hangosabban, teátrálisabban, amit ő is megél a saját életében.

Nem mondanám, hogy szétverték – Ötvös Andrással és Nagy Ervinnel a Fényevők című előadásban Forrás: Szilagyi Lenke

Belülről hogy látta, mitől ért véget a Kaposvár-jelenség?

Elindult egy jelentős fluktuáció, és csak egy-egy szegmense maradt meg annak a magnak.

Úgy látja, a politikának nem volt szerepe ebben? Sokak szerint a rendszerváltás után már nem volt szükség arra a kettős beszédre, ami jellemezte a kaposvári színjátszást, sőt van, aki szerint akkor már nem volt mi ellen színházat csinálni.

Inkább azt mondanám, a legendagyártó szemlélet ment el a kaposvári színház fölött a rendszerváltás után. Ez egy belső, egészséges szétbomlás volt.

Azokkal sem ért egyet, akik a Nemzeti Színházzal vagy az Újszínházzal kapcsolatban beszélnek a társulatok szétveréséről?

Ez kicsit más kérdés. Kaposvár belső feszültség miatt ment szét, ezeket a színházakat viszont felülről irányítva módosították – nem mondanám, hogy szétverték, de módosították. És azok az emberek, akik ezzel nem tudtak azonosulni, döntéskényszerbe kerültek, és maguk mentek el.

Mi, művészek, érzékenyebbek vagyunk Fotó: Polyák Attila - Origo

Van ilyen helyzetben egyértelmű döntés? Ha egy színész nem tud azonosulni az új igazgató gondolataival, mindenképpen fel kell állni?

Ha úgy látom, hogy nem tudok valakivel jól dolgozni, annak nem szívesen vagyok a színházában – de ez nem csak ilyen helyzetben van így. Mi, művészek érzékenyebbek vagyunk, gyakrabban váltunk munkahelyet, mint az átlagemberek:

ha úgy érezzük, megbántottak minket, ha nem a helyünkön használnak, elmegyünk

akkor is, ha nincs felülről változás, ha nem változik így a színház művészeti struktúrája.

Mennyiben befolyásolja ez az egyéni érzékenység, esetleg sértődésre való hajlam az ország színházi életét, a kultúrpolitikát?

Meg kell tanulni, hogy az érzékenységünk valamilyen ügy érdekében sérülhet: például mert egy színházban minden évad más, és hol lejjebb kerülünk, hol feljebb, de ugyanannak az ügynek maradunk a részesei.

Bezerédi Zoltán Kreónt játssza a Katona József Színház Médeia című előadásában

Nehézséget jelent a magyar színházi élet ciklikussága, a négy-öt évenkénti változás: igazán csak akkorra alakul ki egy színház arculata, mire az igazgató mandátuma lejár. Az a jó a Katonában, és Kaposváron is az volt jó, hogy ez a ciklikusság sosem jelent meg. Hasznára vált a színháznak a folytonosság.

Arra is gondolok, vajon egy-egy, később tűzközelbe kerülő színházi alkotó korábbi sértettsége meghatározó lehet-e a kultúrpolitika alakulásában?

Mára megszületett a kétpólusúság, és úgy beszélünk egymásról: ők és mi. Ezt nem tartom szerencsésnek. Egy társulat úgyis azt mondja a többi színházra, hogy „ők”, de ez eddig korántsem jelentette azt, hogy máshogy is gondolkodunk. De ez az „ők” most más jelentést is nyert. Nagyon kicsi ez a színházi tábor, sajnálom, hogy a megosztottságnak akár a gondolata is megjelent.

Bizonyos értelemben szerencsés alkatom van, bizonyos értelemben nem Fotó: Polyák Attila - Origo

Mennyire befolyásolta az alkata a pályájának alakulását?

Bizonyos értelemben szerencsés alkatom van, bizonyos értelemben nem. Amikor az ember elkezdi a pályát, naivabban gondolkodik arról, vajon hogyan használják majd. Ha bölcs, egy idő után rájön: az alkatának azt a felét kell használnia, amit várnak tőle.

Frissen kell tartani a kondíciót, a tudást, az agyat, és ha úgy érzi az ember, hogy nincs eléggé használva, nem dühöngeni kell, vagy bezárkózni, hanem egyedül létrehozni valamit, ami hiányzik a palettájáról.

Ez az érzés nem vezet az előbb említett sértettséghez?

Ez nem az a fajta sértettség.

Kell, hogy néha megkarcolják az embert.

Kell, hogy egy rendező néha azt mondja: most nem jó irányba mész, most nem jól gondolkodsz. Olyan ez, mint amikor a kertész lecsapdossa a fa felesleges gallyait, hogy teremjen rajta a gyümölcs. Ez persze nem sérülésmentes dolog, de fontos.

A közvetlen környezetemből mindig tudok lopni – Lengyel Ferenccel és Ötvös Andrással a Fényevők című előadásban Forrás: Szilagyi Lenke

Bán János azt mondta: az a színészszakmával járó pszichés teher, amiről korábban beszéltünk, nagyban felelős azért, hogy sok színész az alkoholhoz nyúl.

Ez egyénre szabott: van, aki az alkoholhoz nyúl, van, aki más őrületet szed össze magának.

A színpadon a saját életének eseményeiből, érzelmeiből hívja elő a korábban említett érzelmi amplitúdó végpontjait?

Ha nem is a saját életemből, de a közvetlen környezetemből mindig tudok lopni. Major Tamás mondta,

ha embereket akarunk megfigyelni, mert ott találkozhatunk a legszélsőségesebb érzelmi állapotokkal, hiszen ott élet-halál kérdésekről van szó. Az ilyen élményeket gyűjteni kell. Elég hozzájuk kimenni az utcára: mi is átéljük az ott történő események akusztikáját, érzelmeit.

Én egy bunkót játszom – Fullajtár Andreával a Sirályban Forrás: Horvath Judit

Volt, hogy szó szerint vette Major tanácsát?

Szerencsés helyzetben vagyok: a nagymamám halottsirató asszony volt, úgyhogy a gyerekkorom ilyen élményekkel telt.

Meg tud maradni a színész évtizedeken át gyűjtögető figyelőnek?

Ez kötelező. Csak így tud frissülni az ember, hiszen ahogy változik a világ, mi is másra csodálkozunk rá, más hangsúlyok erősödnek meg. Én például a Sirályban kockás ingben vagyok a második felvonásban. De kiderült: a pedagógusok így lázadnak. Én meg egy bunkót játszom, nem lehetek olyan, mint egy pedagógus!

Változik a világ, így már nem lehetek kockás ingben,

mert akkor mást jelentenék a színpadon. Ennyire élő dolog a színház.

Mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül Fotó: Polyák Attila - Origo

Kell foglalkozni az ilyen változásokkal?

Abszolút. Ha történt egy esemény a világban, azt mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert a néző sem hagyja.

Egy színházi rendező egyszer azt mesélte: mivel a közönség egy része egy szereplőjét Habony Árpádnak feleltette meg az oldaltáskája miatt, a rendező megszavaztatta a nézőket, hányan gondolják, hogy az egy „habonyos” Gucci táska, és hányan vélik ártatlan kiegészítőnek.

Szerintem a színháznak csak sejtetnie kell. Nem helyes, ha direkten kimondódnak a dolgok, mert az megosztja a nézőket. Ez inkább a kabaré műfajára jellemző.

de nem nagyon konkrétak, mert attól a történet csak rövid távon lesz hatásos. Ha egy konkrét emberről beszélünk, az a szerep onnantól kezdve meghal.

A színész annyit ér, ahány ötletet el tud dobni – Bezerédi Zoltán Bagatell című estjén Forrás: Katona József Színház

Nehezebb általános jelenségekre utalni – akár színészként, akár rendezőként –, mint eljátszani egy konkrétumot?

A próbafolyamat során először biztosan a konkrét ötlet jön elő. Major mindig azt mondta: egy színész annyit ér, ahány ötletet el tud dobni. A konkrétumot el kell dobni, de azt, ami miatt eszünkbe jutott, szépen ki lehet bontani.

Önhöz inkább az örök érvényű kérdésekről beszélő figurák állnak közel, vagy az olyan áthallásos alakok, mint amilyenekkel például A nép ellensége is tele van?

Jó szerző darabjában mindig jó szerepelni. Ibsen zseni volt: A nép ellensége szituációi száz évvel később is érvényesek. Az ilyen darabok nemesítik az embert.

Nemesítik?

Mondok egy példát. A rádióban mondtam el Jókai naplóját, és miközben olvastam, bizsergett a hátam, kirázott a hideg. Ha jó író jó anyagot ad a kezembe, az beindítja az érzelmi rendszeremet.

A jó anyag beindítja az érzelmi rendszeremet – A nép ellesége című előadásban Forrás: Szilagyi Lenke

És ez hosszú távon képes változtatni az ember jellemén is?

A színész rengeteg figyelmeztetést kap a szerepeitől arról, milyennek nem szabad lennie. Észreveszem, hogy én is ugyanazokat a rossz mondatokat használom az életemben, amiket a szereplő, ezért legközelebb már nem fogom elővenni őket.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a pályánk végén csupa tisztaság leszünk,

mert minden rosszat kiszorítottak belőlünk a szerepek. De kapunk lehetőségeket, figyelmeztetéseket, hogy az életünk bizonyos hülyeségeit el tudjuk kerülni.

Volt, hogy egy szerep fordulópontot jelentett a magánéletében is?

Vannak egybeesések, amikor a szerep hasonlít az ember aktuális magánéletéhez. Nem biztos, hogy ez szerencsés dolog: nehéz tisztán fogalmazni arról, amiben éppen benne van az ember.

Nekem minden szerepemben benne kell lennem Fotó: Polyák Attila - Origo

De azért nekem minden szerepemben benne kell lennem: akkor tudok jó lenni, ha én vagyok az, aki aznap este bejövök a színpadra. Ha nincs benne az „én”, hanem ehelyett a színész nagyon alaposan kidolgoz egy szerepet, az ráragadhat, mint egy máz, és aztán hosszú ideig ugyanazokat a sikeres hanghordozásokat, gesztusokat, tekinteteket csinálhatja. A néző pedig úgy érzi: ezt ő már látta.

Volt, hogy észrevett magán egy ilyen mázat, egy-egy visszatérő megoldást?

Ha én nem vettem észre, hát szóltak. A színház könyörtelen: a rendező, a kollégák azonnal beszólnak, ha van miért. De a piszkálódás szeretetből adódik.

Bezerédi Zoltán Lebegyevet játssza a Katona József Színház Ivanov című előadásában

Hogyan dolgozik a megszokás ellen, hogy a nyolcvanadik előadás se menjen rutinból?

Van szerep, amelyik már az előadásnap reggelén elkezdődik. A borotválkozás például speciális kérdés: az Olympia előtt borotválkoznom kell, a Fényevőkben és a Szép napokban borostásnak kell lennem, a Sirályhoz sima arc kell, különben nem ragad az álbajusz. És vannak olyan nehéz szövegű előadások, amelyeket már reggel elkezdek mondogatni.

Ha sokáig fut egy előadás, megmarad bennem az emlék, hogy mit rontottam el az előzőben, és ezt mindig ki kell pucolni. És folyamatosan figyelnünk kell egymásra, hogy ne csússzunk el. A színészet végeláthatatlan munka, egy igazi fekvő nyolcas.

A színház alapvetően nem kampányol – Keresztes Tamással A nép ellensége című előadásban Forrás: Szilagyi Lenke

Visszatérve az áthallásossághoz: létezik az egyik hetilap által ismertté tett fogalom, a kampányszínház?

Ha az ember lát problémákat az országban, ahol él, az színházi helyzet, hiszen a színházban kötelességünk problémákról beszélni a nézőknek. De a színház alapvetően nem kampányol: nem konkrét hatalom ellen, hanem általában a hatalom viselkedésrendszere ellenében fogalmaz.

Én alapvetően mindig gyanúsnak tartom a hatalmat

– bármely hatalmat –, mert úgy érzem, olyan dolgokat akar velem megcsináltatni, amikhez nekem egyáltalán nincs közöm. Erről bármikor szívesen beszélek, de ettől még nem kampányolok.

Mi felhangosítjuk a problémákat Fotó: Polyák Attila - Origo

Egy rendező úgy fogalmazott: a színház mindig ellenzéki.

Bizonyos értelemben igen. A színházak hangosabbak, mint az átlagemberek: mi felhangosítjuk a problémákat. Ezt a hatalomnak meg kéne hallania, és nem személyes támadásnak venni.

Hallja a mai hatalom, amit a színház felhangosít?

Ha komolyan veszem, hogy Orbán Viktor tiszteli Deák Ferencet, akkor nincs sok esélyünk. Deák Ferenc ugyanis kimondta:

A hatalom valamiért nem szereti a színházat. Nem mérhető olyan tisztán az eredménye, mint a sporté, és túlságosan is kommunikálni kéne vele. Ezért, ha lehet, félretolják, még csak bántani sem akarják.

Az éhhalál környékén fognak tartani minket – Rajkai Zoltánnal, Nagy Ervinnel és Takátsy Péterrel a Koccanás című előadásban Forrás: Dömölky Dániel

El lehet lehetetleníteni gazdasági szankciókkal, de a színház természetéből adódóan mindig elő fog bukkanni valahonnan, mert mindig lesz valaki, aki el akarja mondani a véleményét, és ezt színházi formában fogja megtenni.

Ez egy elpusztíthatatlan terület.

Szerintem az éhhalál környékén fognak tartani minket, amit mi igazságtalanságnak fogunk érezni, ezért még hangosabbak leszünk.

Békéscsabán vendégművészként játszik. A helyi színház politikai értelemben közel van a tűzhöz – ez belülről is érzékelhető?

Nem. Rendeztem Kecskeméten és Győrben is, de ilyesmit soha nem éreztem. Egy színházról annyit lehet érzékelni, hogy jól prosperál, vagy sem, halottszag vagy élőszag van-e, és a színészek lázas lelkesedéssel vagy csak a fizetésükért dolgoznak-e. És ebben a tekintetben nincs összefüggés a politikával.

A jó színházak között nem lehetnek határok Fotó: Polyák Attila - Origo

Éppen Pintér Bélával próbál a Katona József Színházban. Másmilyen vele a munka?

Nagyon izgalmas! Ha nézőként tehetséges ember munkájával találkozom, mindig irigységet érzek, szeretnék benne lenni, és mivel ez Pintér Béla színházával is így volt, örülök, hogy létrejöhetett ez a munka a Katonában. A jó színházak között nem lehetnek határok.

Ugyanakkor ezt tragikusan is fel lehet fogni: szegény függetleneknek a kőszínházakban kell rendezniük, ha meg akarnak élni valahogy.

Az ilyen merev fogalmakat elméleti emberek találják ki. A tehetségnek nincs határa.

Az egyik gyereke Németországban él, egy másik korábban Dániában tanult, a Katona József Színház pedig az Illaberek című előadásban foglalkozott a kivándorlás problémájával. Ön egyéni döntések soraként látja a kérdést, vagy az aktuálpolitika miatt létrejött jelenségként?

Az én időmben még nem volt így, de a rendszerváltás óta egy mai diák egyik legnagyobb szabadsága, hogy oda megy tanulni, ahová csak akar – ezt maximálisan támogatom. Amit külföldön gyűjt be az ember, azt nem lehet máshogy megtanulni.

A fiatalság mámora – Keresztes Tamással, Fekete Ernővel és Jordán Adéllal a Woyzeck című előadásban Forrás: Szilagyi Lenke

Én mind az öt gyerekemnél szorgalmazni fogom, hogy menjen ki egy időre, nézze meg a világot, aztán döntse el maga, hogy itt akar-e élni, vagy sem. Ez politikamentes kérdés, inkább a fiatalság mámorával függ össze.

Az már aggasztóbb kérdés, hányan jönnek haza.

Fordít-e elég gondot az ország arra, hogy alternatíva legyen Magyarországra visszajönni a világban megszerzett tudással? Ez jelenleg nem igazán van így. De ez nem is csak a mai politika sara: huszonöt év bénázás alatt még nem alakult ki rendesen ez a terület, így a mindenkori kormányzásnak nincs elég eszköz a kezében.

Néha látogassanak meg Fotó: Polyák Attila - Origo

És ha mind az öt gyereke tényleg körülnéz a világban, aztán öntől kérnek tanácsot arról, hazajöjjenek-e, mit mondana?

Én rá vagyok kényszerítve, hogy magyar legyek és Magyarországon éljek, mert a szakmám nyelvcentrikus. Ha a gyerekeim máshol találják meg a boldogságukat, legyenek boldogok ott. Csak annyi az elvárásom, néha látogassanak meg, és élvezzék, hogy magyarul is lehet beszélni, és velem is lehet lenni.