Régebben többet züllöttem

2016.04.30. 10:57

A polgármester feleségének szeretőjét játssza Pintér Béla A bajnok című előadásában, de az előadást övező botrányon kívül arról is beszélgettünk Jordán Adéllal, Jordán Tamás és Lázár Kati lányával, fél-e attól, hogy saját gyerekkori sérelmeit átörökíti a kisfiára, mikor jön rá zokogógörcs, miért szeret úgy táncolni, ha nézik, és mit kért Pintér Béla, kiről szóljon A bajnok főszereplőjének figurája.

  • Sem az óvodában, sem a gimnáziumban nem tudott kommunikálni senkivel, nem érezte magát szépnek sem, és önbizalma sem volt.
  • Ismeri, milyen a harc az édesanya szeretetéért, mert ő is úgy nőtt fel, hogy a színház volt a legfontosabb.
  • Kért egy kis pihenőt a következő évre.
  • Már nem szalad oda úgy a próbatáblához, mint a fiatalok.
  • Nem politizál, de az már önmagában elég határozott állásfoglalás, hogy a Katonában játszik.

Azt mondtad, nem nagyon szeretsz mostanában interjút adni, mert nem igazán érdekled saját magadat. Miért?

Unom magamat. Unok a kaposvári éveimről, a szüleimről beszélni, bár nagyon szeretem őket, és büszke vagyok rájuk. De azt érzem, újat már nem nagyon tudok mondani. Egy barátom szerint hiába érzem én úgy, hogy ismétlem magamat, attól még az olvasókat biztos nem untatom, de – mondta – akkor tegyek fel magamnak én olyan kérdéseket, amikre szívesen válaszolnék.

Csak aprókat lépkedekFotó: Polyák Attila - Origo

Képzeld el, hiába gondolkodtam, nem jutott eszembe semmi, csak az, „Hogyhogy nem forgat többet mostanában Adél?” Sok minden történik velem, folyamatosan zajlik az élet körülöttem, mégis azt érzem, hogy – tök jó úton, de – csak aprókat lépkedek, és még nem tartok ott, hogy igazán megmondhassam a véleményemet a dolgokról.

Több színészen azt érzem, azért nem nyilatkoznak szívesen, mert a mai Magyarországon bárki bármilyen mondat miatt kerülhet kellemetlen helyzetbe.

Én egyáltalán nem politizálok, civilben sem. Hallok és olvasok sok mindent, de nem ez dominál az életemben. Az már önmagában elég határozott állásfoglalás, hogy a Katonában játszom, olyan előadásokban veszek részt, amilyenekben, és olyan rendezőkkel dolgozom, amilyenekkel. Nem érzem úgy, hogy ezen felül is meg kéne nyilvánulnom.

És a kollégáidon érzékeltél ilyen félelmet?

A Katonában szerintem senki nem fél, de egyébként el tudom képzelni.

Nem akarom mindenáron meggyőzni az embereket - Pálos Hannával az Illaberek című előadásbanForrás: Dömölky Dániel

Nem kell az a játékhoz, hogy – szemben azzal, amit magadról mondasz – egy színész baromi érdekesnek tartsa saját magát?

Én baromi érdekesnek tartom magamat, csak nem akarom erről mindenáron meggyőzni az embereket.

De ha kiállsz a színpadra, az már magában egyfajta meggyőzési kísérlet, nem?

Igen, és nekem ennél nincs is szükségem többre. A nézőkkel kommunikálni az előadás alatt számomra sokkal izgalmasabb, mint interjúkat javítgatni.

Viszont abba nincs beleszólásod, hogy milyen szerepen keresztül szeretnél kommunikálni – például, hogy Mását vagy Nyinát szeretnéd-e játszani a Sirályban.

Képzeld el, én Mását megálmodtam. Két héttel azelőtt, hogy egyáltalán kiírták volna, azt álmodtam, hogy Sirály lesz, és én Mása leszek benne. Kicsit még bánkódtam is álmomban, hogy öreg vagyok már Nyinához. Aztán amikor tényleg megkaptam Mását, valójában egyáltalán nem bánkódtam miatta: nagyon sok rétegű szerep.

Nem én, hanem a szerepem - Fullajtár Andreával a Sirály című előadásbanFotó: Szabó Gábor - Origo

De velem még soha nem volt olyan, hogy ne tudtam volna azonosulni egy szereppel, sőt, egy kicsit tényleg mindig belebújok a bőrébe. Amikor a Sirályt próbáltam, biciklizés közben egyszer rám nyitottak egy kocsiajtót, aztán pedig majdnem elütött egy busz. Egy kollégám megkérdezte: Jézusom, meg akarsz halni?” Én meg rádöbbentem: nem is én, hanem a szerepem. Ez tényleg így működik, úgyhogy még sosem berzenkedtem szerepek ellen. Pont az az izgalmas, meg tudom-e fejteni, miért gondol egy szerep valamit másképp, mint én, mi az ő igazsága. Eddig ilyen szempontból csodálatosan alakul a pályám.

Nem sok idő egy fiatal színésznek tíz év egy színháznál?

Miért, az sok?

Van, akinek igen, van, akinek ötven év sem az.

Én nem érzem annak. Néha hirtelen rácsodálkozom arra, milyen jó helyen vagyok.

El lehet fáradni a kiszolgáltatott színészéletbenFotó: Polyák Attila - Origo

Láng Annamária nemrég azt mondta, a társulati létnek lehet egyfajta „tompító” hatása, mert így nem feltétlenül a közlésvágy miatt jönnek létre az előadások, hiszen alkalmazkodni kell rengeteg körülményhez.

Igen, nagyon izgalmas egy új csapatnak összeállnia, hogy közöljenek valamit. A társulatban pedig az az izgalmas, amilyen elhivatottsággal és alázattal dolgoznak a kollégák, a közönség és a szakma iránt. Érdekes figyelni, ki hogyan áll oda a próbatáblához, amikor kiírják a szereposztásokat. Én már nem rohanok oda úgy, mint a fiatalok.

Igen, lehet ebben igaza Annamarinak: el lehet fáradni ebben a kiszolgáltatott színészéletben. Veszélyes az is, hogy vajon ki tudsz-e törni abból, amit egy színházban megszoktak rólad, tudsz-e újat mutatni. Ezért jó, hogy a Katonába mindig új és új fiatalok – rendezők és színészek – érkeznek: izgalmas olyan valaki szemével látni magad, aki még nem ismer.

Kértem egy kis pihenőt - Kocsis Gergellyel az Abigail bulija című előadásbanForrás: Horváth Judit

Volt már, hogy túlságosan fáradtnak, fásultnak érezted magadat?

Éreztem már úgy: „Jaj, de jó, hogy most nem próbálok” vagy „Ajjaj, mindjárt próbálni fogunk”. Ezért is kértem egy kis pihenőt a következő évre: hogy fel tudjak töltődni. Mert azt hiszem, máshogy nincs értelme, mint ezerrel pörögni.

Hogyan töltődsz?

Úgy, hogy alszom. Az idei első bemutatókban nem szerepeltem: teljesen rá tudtam állni, hogy kilenckor már lefeküdjek aludni. És jógázom, járok lovagolni – most eléggé vigyázok magamra. Régebben többet züllöttem.

Azt mondtad, a Katonában játszani önmagában is állásfoglalás. De milyen?

Én csak azt tudom, Ascher Tamás, Máté Gábor, Zsámbéki Gábor, Gothár Péter az én mestereim. És én nagyon szívesen menetelek bármivel, amit ők képviselnek. Bár nem hiszem, hogy a Katona kifejezetten politizáló színház lenne. Muszáj, hogy reagáljon bizonyos eseményekre, de nem aktuálpolitikáról van szó, hanem arról, hogy „tükröt tartsunk a természetnek”. Fontos, hogy ebben a tükörben a valóság legyen, és ez jól működik a Katonában. De ezt én művészetnek és szakmaiságnak hívom, nem politikának.

Különösen betalált - a Sirály című előadásbanFotó: Szabó Gábor - Origo

Akkor is lehet „tükröt tartani”, ha egy előadásban még csak utalás sincs aktuális eseményekre? Például a Sirállyal?

Persze: a Sirály az emberi kapcsolatok magasiskolája, a szeretetről és a szeretetlenségről szól. Sokat elmond a színházi szakmáról is, például arról, hogyan ne váljak olyan modoros-maníros színésznővé, mint amilyen Arkagyina. Ráadásul nekem, színész szülők gyerekeként különösen betalált.

Miért?

Trepljovot azért is tudom annyira szeretni Másaként, mert nagyon tudok vele azonosulni. Engem is úgy neveltek, hogy az első mindig a színház volt. Ez nem volt kérdés. „Várjál, most apáddal előbb meg kell beszélnünk valami fontosat a próbával kapcsolatban.” Úgyhogy ismerem Trepljov harcát az édesanyja szeretetéért – holott pontosan tudom, hogy az én anyukám nagyon szeretett és szeret engem.

A gyerekkorodban szerzett kisebb sebek, amelyek abból eredtek, hogy a szüleid is színészek, vajon közrejátszottak abban, hogy belőled is színész váljon?

Biztosan. De hála istennek, nem a traumákat őrzöm ebből az időszakból, könnyen túl tudok lépni a fájdalmakon, sérelmeken. Nekem nincs életem a színházon kívül. Életem első nem színházi csapata, akikkel tudok kommunikálni, a Puszi együttes.

A Puszi együttes mikrofonja mögöttForrás: Jordán Adél és a Puszi / Facebook

A barátaim, szerelmeim egy-két kivétellel mind a színházból jöttek. Úgy érzem, minden más kommunikációra alkalmatlan vagyok, az életben ufó vagyok. És az is voltam, amíg nem kerültem be a főiskolára. A gimnáziumban senki nem értett, és nem is érthetett. Nem találtam magamat szépnek sem – ha ma néha annak érzem magam, az csak a színháznak köszönhető. Csak ott vagyok önmagam.

Ez biztosan a szüleim miatt van így, és azért, mert ilyen helyzetben nőttem fel. De nem a sérelmekre gondolok, inkább arra, hogy nincs előttem más ismert út. Már az óvodában sem volt: nem tudtam a gyerekekkel kommunikálni, ha nem színházi családból jöttek. Nem tudom, ez jó-e, vagy rossz, de tényleg nem tudok máshogy közlekedni az életben. Csak akkor vagyok jól, csak akkor van önbizalmam, ha a színpadon vagyok.

Kamaszként az ember jóval kevesebb miatt is fellázad. Hogy kezelted akkor a helyzetedet?

Akkor már nagyon színész akartam lenni. Előtte váltak el a szüleim, ami szintén nehéz ügy volt, anyukám sem volt túl jól. A színészet menekülés volt otthonról, a problémák elől. Így mentem el a zalaszentgróti színházi táborba, ahol a menekülés átcsapott fanatizmusba. Akkor lett a színház az én drogom.

Semmire nem figyelekFotó: Polyák Attila - Origo

És most egy másik színésszel, Keresztes Tamással együtt neveltek egy „színházi gyereket”.

Ő nem jár be annyit a színházba, mint én: én mindennap bent voltam, ő csak heti egyszer-kétszer jön be velünk. Én vágytam is erre, de ő nem is akar folyton a színházban lenni.

Anyaként figyelsz arra, hogy elkerüld mindazt, ami neked gyerekként rossz volt?

Nem, semmire nem figyelek, semmiről nem fogadom meg, hogy én máshogy fogom csinálni.

Nem félsz, hogy a fiadat esetleg hasonló traumák érik a színház miatt?

Nem, mert Tomi annyira normális! És Andor is az. Jobb lenne félnem? Dehogy. Úgyse tudok megelőzni semmit, és lehet, hogy ha valami ellen nagyon küzdenék, pont bevonzanám, amit nem szeretnék.

Inkább bátor - Varga Zoltánnal a Portugál című előadásbanForrás: Kleb Attila

Csak te érzed úgy, hogy csak a színpadon van önbizalmad, vagy ez tényleg látszik rajtad?

Szerinted látszik rajtam? Érzem, hogy erőteljesen – de szerintem pontosan – játszom a Sirályban. Megkérdeztem a rendezőt, Ascher Tamást, szerinte túl sok vagyok-e. Azt mondta, ő inkább bátornak nevezne. Az ilyesmikből talán lejön, milyen otthonosan mozgok a színpadon.

És a színpadon kívül feltűnik másoknak az önbizalomhiányod?

Szerintem nem, mert van annyi modorom, manírom, hogy le tudjam viselkedni a helyzeteket.

Visszatérve arra, hogy a színház tartson tükröt a természetnek: szerinted van ennek határa? Van olyan, hogy a színház odáig merészkedik, ameddig már nem kéne? Van, amit nem szabad színpadra vinni?

Attól függ, hogyan nyúlunk hozzá, mennyire akarunk reálisak lenni, akarunk-e bántani vele, akarunk-e gúnyolódni, és mennyire tesszük bele mi is magunkat. Szerintem ameddig az ember vallani tud a darabokon keresztül, addig nem beszélhetünk bántásról. Én A bajnok minden előadását megszenvedem: a vége mindig katarzis, és tényleg zokogógörcs jön rám. Ezt az előadást én magasművészetnek hívom. Nem tudom, mikor történt velem ilyen utoljára: hogy ennyire szerettem egy előadást, és benne a kollégáimat és önmagamat is.

Nem ismerem a pletykát - Rezes Judittal A bajnok című előadásbanForrás: Horváth Judit

Én nem ismertem ezt a pletykát addig, amíg az újságok meg nem írták. És a próbák alatt nem is esett szó róla, csakis Pintér Béla saját vallomásairól. Béla mást sem mondott Nagy Ervinnek, mint hogy „Kérlek, Ervin, magadból és belőlem fogalmazz!” Tükröt tartani csak úgy lehet, ha én magam is belenéztem már abba a tükörbe.

Ez az előadás elemelkedik attól a talajtól, ahol azok járnak, akik az előadásról negatívan cikkeznek. Amikor az előadás végén Bezerédi Zoltán azt énekli, „Ez a történet a képzelet szüleménye”, az emberek nevetnek, de én belehalok abba a mondatba.

Miért?

Mert ha tényleg igaz, hogy azt a fájdalmat, ami akkor bennem van, megélte valaki, attól még jobban fáj.

Ha nem teljesen hülye, úgyis a művészi értékeket fogja látni - Rezes Judittal A bajnok című előadásbanForrás: Horváth Judit

De hát egy dráma csak akkor lehet jó, ha a benne szereplő fájdalmakat az emberek tényleg megélték – és ez nem az aktuális pletykákra vonatkozik, de a görög drámák témafelvetésére is.

Így van. És ebben Béla nagyon jó: ő mindig iszonyúan beleteszi saját magát az előadásaiba. Nagy Ervin szerepe sokkal inkább róla szól, mint bármilyen más élő személyről. Aki eljön erre az előadásra, ha nem teljesen hülye, úgyis a művészi értékeket fogja látni, és tök mindegy lesz neki, kiről van vagy nincs szó.

Mind A bajnok, mind korábban Az olaszliszkai kapcsán felmerült a kérdés: szabad egy színháznak, a művészetnek „belegyalogolni” az emberek magánéletébe?

Magánemberként kellhet foglalkozni vele, de ha művészként egy ember fájdalmáról beszélünk, azzal „az ember” tragédiájáról mondunk el valamit.

Zsigeri vagy intellektuális színésznek tartod magad?

Zsigeri vagyok, de okos. A színházban jól vág az agyam. Van olyan, hogy türelmetlen is vagyok, ezért is volt jó Pintér Bélával dolgozni: hasonló a tempónk.

Korábban azt mondtad, a Puszi együttes most nagyon komoly helyet foglal el az életedben. Hogyan vált ennyire fontossá számodra az éneklés?

Először volt a Csókolom, abból lett a Puszi. Én eleinte csak rajongó voltam, aztán egyszer meghívtak maguk közé vendégszerepelni. Aztán megpróbáltuk, milyen hosszú távon is együtt zenélni, és most úgy tűnik, nagyon jól működik. És ez nekem abszolút újdonság. Együtt izzadunk a közönséggel, ha mondok nekik valamit, arra válaszolnak, a számok után huhognak – nagyon bejön ez.

Volt egy ülős koncertünk, azt nem élveztem ennyire. Lehet, hogy kicsit későn ért el a bulizós élet, de így talán még jobb, hogy el lehet néha szabadulni az anyaságból. Nagyon szeretek úgy táncolni, ha néznek. És ilyenkor nagyon sokan néznek. Jó azzal kísérletezni, mitől válik igazán bulivá a buli. A legutóbb például attól, hogy nagyon sok vodka-szódát ittam előtte.

Saját magamat is megleptemFotó: Polyák Attila - Origo

Ez volt az első olyan helyzet az életemben, ami ennyire jólesett a színházon kívül. Nem színészként, hanem énekesként akarok ott állni, és figyelünk arra is, hogy ne egy színésznő számára írjuk az új dalokat. Saját magamat is megleptem ezzel, nem is tudom igazán, ki az a Jordán Adél, aki olyankor a színpadon áll.

Az egykori egyetemi osztályoddal minden évben készítetek egy előadást valamelyikőtökről, most Mészáros Béla következik. De időközben Fenyő Iván és Száraz Dénes is kiszállt a „projektből”. Szerinted végig tudjátok majd csinálni, hogy mindenkire sor kerüljön?

Már csak négy év van hátra, az már nem olyan sok, bár azt tervezzük, ha összejön, a végén Máté Gábort, az osztályfőnökünket is színpadra visszük. Ha fogynak az emberek, legfeljebb valaki majd monodrámát ad elő az életéről. De ennyit már ki kell bírni! 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK