Ez a két néni rászokott a gyilkolásra

A József Attila Színház bohózatában a két főszereplő, Fehér Anna és Molnár Zsuzsa a legjobbak. Milyen a Broadwayről ismert Arzén és levendula az angyalföldi színpadon?

Minden vidéki színház átka és áldása egyben, hogy az összes potenciális néző minden igényét ki kell elégítenie, hiszen – mivel régiónként jellemzően csak egy színház működik az országban – a helyi lakosok nem válogathatnak ízlésük szerint. Budapesten ezzel szemben érthető a „specializálódás”, hiszen rengeteg a színház, válasszon mindenki kedve szerint.

Létay Dóra és Zöld Csaba az Arzén és levendula című előadásban Forrás: József Attila Színház

Ugyanakkor a színháztámogatások hazai rendszere miatt a legtöbb színház nem mer igazán tiszta profilt vállalni, hiszen az önkormányzati vagy állami támogatás utáni legfőbb pénzforrás a tao, amit az eladott jegyek száma alapján lehet begyűjteni az arra hajlandó cégek társasági adójából.

Így maga a fenntartó ösztönzi a színházakat a nézőhajhászásra.

Így aztán hódít az egyetlen igazán biztos pont, a szórakoztatás, ami garantálja a sok nézőt és így a pénzt. Nem is csoda, hogy míg a kompromisszummentes, kizárólag az igényességre és a színházi nyelv megújítására törekvő, a kortárs folyamatokat követő színházakból alig akad egy-kettő (és amelyik korábban ilyennek tűnt, az is el-elcsábul a könnyedség felé), addig tiszta profilú szórakoztató színházból egyre több van.

Fehér Anna és Molnár Zsuzsa az Arzén és levendula című előadásban Forrás: József Attila Színház

Ilyen a József Attila Színház is, ahol ma már az számít különlegességnek, hogy idén az Othelló-t is bemutatták a zenés komédiák, bűnügyi darabok és bohózatok, meg a Mici néni két élete száz előadásos sikerszériája mellett. Arról lehet vitatkozni, hogy helyes-e nagyjából azonos mértékben közpénzzel támogatni egy, a színházművészetet aligha fejlesztő intézményt és a művészszínházakat.

Amíg viszont ez az elméleti-filozófiai kérdés nem oldódik meg, egyetlen dolgot lehet csak vizsgálni: hogy egy-egy szórakoztató színházban milyen minőségben kerülnek színre a bohózatok, van-e bennük igény a művészet nyelvét és kifejezőeszközeit használni, vagy megelégszenek a legkönnyebb szórakoztatással. Például a József Attila Színház néhány hónappal ezelőtti bemutatóján, az Arzén és levendula című Broadway-produkción keresztül.

Jelenet az Arzén és levendula című előadásból Forrás: József Attila Színház

„Ebben a házban mintha megállt volna az idő”, mondja egy vendég Abby és Martha, a két bájos és kedves néni házában rögtön az előadás elején. És tényleg: Böhm György igazi „kosztümös” előadást rendezett, Bátonyi György békebeli színházi lakásdíszletet mintázó békebeli színházi lakásdíszletével, Túri Erzsébet jellemzően színházias, megszokottsága miatt már-már valószerűnek tűnő jelmezeivel.

Ez az előadás nincs köszönőviszonyban a mai valósággal, és nem is akar abban lenni, hiszen gondolati tartalma – túlzás nélkül – nincsen. Márpedig ha egy előadás nem akar megfogalmazni semmit a világról, semmit, ami túlmutatna önmagán, teljesen mindegy, hogy milyen külsőségek között játszódik.

Zöld Csaba és Lippai László az Arzén és levendula című előadásban Forrás: József Attila Színház

Az Arzén és levendula története szerint a két joviális anyókáról kiderül, hogy szenvedélyükké vált a szegény, magányos öregurak kíméletes kivégzése: bodzaborba kevert arzénnal teszik el láb alól a hozzájuk szállást keresőben betérőket, ha úgy látják, szegényeknek nincs már miért élniük. Sőt, szabályosan rászoknak a gyilkolászásra, már különösebb indok se kell nekik, úgy várják a leendő, maguk által celebrált, morbid gyászszertartást. De épp, amikor a szeretett unokaöccsük tudomást szerez a piszkos ügyekről, hirtelen hazaállít a rég eltűnt másik unokaöcs is, és pont ő is egy hullát szeretne elrejteni ugyanabban a pincében, ahol pedig a két néni áldozatának ásták meg már a sírt.

Sem az író, Joseph Kesselring, sem a rendező

nem bajlódtak azzal, hogy emberivé tegyék a darabot,

azaz hogy megpróbálkozzanak bármiféle lélekrajzzal dúsítani a cselekményt. Úgyhogy hiába várjuk, hogy feloldják az ellentmondást az imádnivaló nagyik és a sötét lélek mélye között, vagy hogy valamiféle konfliktust okozzon az, hogy a hamar egyes számú ellenséggé előlépő másik unokaöcs tulajdonképpen mégiscsak rokon. Ilyesminek nincs helye ebben az előadást, marad hát a helyzetkomikum és jobb esetben az izgalom.

Létay Dóra az Arzén és levendula című előadásban Forrás: József Attila Színház

A humorért pedig elsősorban a két főszereplő, Molnár Zsuzsa és Fehér Anna kiváló, visszafogott, elegáns játéka felelős. Ők egészen egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni a tetteik súlyáról, és pontosan ugyanazzal a rezzenéstelen, nagymamás bájjal beszélnek a gyilkosságaikról, mint mondjuk a lekvárbefőzésről, és épp ettől válik érdekessé a játékuk – érdekesebbé, mintha bármiféleképpen utalnának a bennük jelenlévő kettősségre. De Fehér és Molnár nem ambivalenciával, hanem maximális önazonossággal vannak jelen a színen, és ez az egyszerűség paradox módon feszültséget kelt: csak várjuk, hátha egyszer változik bennük valami. De nem.

A többi színész már inkább hajlamos a külsőségekből való fogalmazásra, de sokkal többször nem viszik ezt túlzásba, mint ahányszor mégis igen – igaz, senki másnak nem írt a szerző még annyira sem összetett karaktert, mint a két főszereplőnek. Chajnóczki Balázs a „normális” unokaöcs szerepében egyre fokozódó idegességével játszik: ahogy mindent megoldani igyekvő, zsizsegő hangyaként kerül egyre közelebb az őrület határához, az sokkal sikerültebb, mint amikor egy-egy karikaturisztikus arckifejezésbe szeretné sűríteni anélkül is nyilvánvaló érzéseit.

Jelenet az Arzén és levendula című előadásból Forrás: József Attila Színház

Testvére, a tékozló fiú és elmebeteg gyilkos szerepében Zöld Csaba egyetlen, hamar kiismerhető ötlet mögé bújik: folyamatosan hirtelen és élesen vált egy kedves debil és egy vérfagyasztó vadember hanghordozása között, ám igazán félelmetessé sem ezzel, sem azzal, sem a köztük való váltásokkal nem tud lenni. Így viszont odavész a valódi izgalom is.

Létay Dóra kissé túljátssza a szerelmes és tűzrőlpattant menyecske gesztusait, miközben érzéseiből nem sokat mutat meg. A többi figura pedig típuskarakter – a részeg, a hülye, a beképzelt –: a színészek biztos eszközökkel, de nem kiemelkedően hozzák őket.

Fehér Anna, Chajnóczki Balázs és Molnár Zsuzsa az Arzén és levendula című előadásban Forrás: József Attila Színház

Böhm György rendezőként eleinte ügyel arra, hogy a sok külsőség ne menjen át affektálásba vagy gatyaletologatásba. Az előadás legnagyobb erénye, hogy a bugyuta történet és a még bugyutább fordulatok sokáig nem válnak idegesítővé, mert a színészek nem akarnak rápakolni még néhány lapáttal a már amúgy is hatásos vagy hatásosnak szánt poénokra. Épp ezért c

salódás, amikor az előadás végéhez közeledve hirtelen semmivé foszlik ez a mértéktartás,

és a színészek egy része mégis elkezd kiabálni, kurjongatni, pantomimesen affektálni (lényegében csak Fehér Anna és Molnár Zsuzsa játéka marad végig konzekvens). A gatyaletolás elmarad, de már rezeg a léc, mire lehull a megváltó függöny.

A színház, ha szórakoztatni akar, gyakorlatilag a tévével verseng. Nyernie kell, mert a minden pillanatban megismételhetetlen, ott és akkor létrejövő színészi teljesítmény érték. Mégis, csak akkor tud nyerni, ha eszköztárában több tud lenni nála, ha művészi minőséggel pótolja ki mindazt, ami a tévében is megvan. Vagy egyszerűbben szólva: ha nem megy le kutyába.

Fehér Anna és Molnár Zsuzsa az Arzén és levendula című előadásban Forrás: József Attila Színház

Kis jóindulattal, az arányokat szem előtt tartva mondhatjuk azt: a József Attila Színház előadása most megnyert egy meccset. De szorosabb állással, mint ami ideális lett volna.