Balla Eszter: Azt hiszem, véget ért egy korszak

2016.12.30. 07:35

Balla Eszter kifejezetten örül, hogy mostanában a korának megfelelő feladatok találnak rá, és a harmincas korosztályt foglalkoztató problémákat fogalmazhat meg a színpadon. A színésznővel a Párterápia című előadásban játszott szerepe kapcsán egész pályájáról beszélgettünk: kiderült, hogyan lesz egy fuvolaművésznek készülő kislányból kiskorú főiskolás, majd a színházban és a kamerák előtt is minden szerepkörben helytálló, háromgyerekes édesanya. 

Balla Eszter

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az Orlai Produkció Párterápia című előadásában olyan asszonyt alakít, aki férjével a válságba jutott házasságuk megmentésén fáradozik, de a terápiás ülés váratlan fordulatot vesz. Hogyan viszonyul a szerepéhez? 

Nagyon jó, hogy mostanában ilyen jellegű szerepek találnak meg. Vízválasztónak bizonyult, amikor a harmadik gyerekünk születése után visszamentem dolgozni. De ez nem tudatosan, hanem sorsszerűen alakult így. Azelőtt mindig 20-25 év körüli lányokat játszottam, most pedig minden felkérésem 30 év fölötti nők szerepére szól, és ez most rendkívül jólesik. Bevallom, már nehéz volt állandóan visszamenni az időben tíz évet! Rengeteg fiatalnaiva-szerepem volt, és kivétel nélkül mindegyiket nagyon szerettem, de már nagyobb öröm érettebb nőt alakítani. Én szeretem a koromat,  és most sokkal jobban foglalkoztat ez az életkor, a harmincon túliak életének problematikája. 

Azt hiszem, véget ért egy korszak, de hála Istennek, egyelőre úgy tűnik, zökkenőmentesen. Van, akinek nehezebb a szerepkörváltás, akad, aki ezt színésznőként fájdalommal éli meg. Nem tudom, később hogy alakul, de én pillanatnyilag remekül állok ehhez. 

A Madách Színházban nemrég mutatták be az Ügyes kis hazugságok című darabot, amelyben szintén olyan nőt játszik, akinek krízisben van a házassága, és ezzel távolról sem ér véget a párhuzamok sora a két előadás között. Ilyenkor önben is párbeszédbe kezd a két szerep, hat egymásra a két feladat? 

Abból a szempontból mindenképpen van egy érdekes párhuzam, hogy több olyan darabban is szerepelek, ahol házassággal vagy párkapcsolatokkal kapcsolatos kérdések, egy hosszú házasságban adódó konfliktusok és azok kezelése köré fonódik az egész előadás.  Még szerencsés is, hogy az agyam így könnyebben áll rá erre az irányra. A Párterápia esetében adott egy félig tönkrement, komoly problémákkal küzdő házasság, ahol a felek úgy döntenek, hogy felkeresik a párterapeutát, ami izgalmas helyzetet teremt. Ez egy évtizedekben mérhető hosszúságú házasság: itt már nem a fiatal szerelmesek első találkozása és egymás utáni vágyakozása a téma. A próbaidőszak alatt egészen más módon nyílt alkalmam gondolkodni a darabról, a szerepről, a karakteremről. 

Az Ügyes kis hazugságok című előadásban is hosszabb kapcsolatban él a karakter, akit játszom, de ott leginkább az első gyerek érkezése áll a középpontban. Próbáltam keresni a személyes érintettséget, és valóban volt miből táplálkoznom, amikor megfogalmaztam ezt a szerepet. Nem túl távoli és nagyon ismerős nekem az érzés, amikor egy nő teljesen beszűkül, mert kisbabája van, és a világ nem létezik, csak ő és a gyerek. Itt is hasonló történik: a nő ugyan próbálja az eseményeket irányítani, de közben kicsúszik minden a kezéből, és valahogy kezelni kell az ebből származó problémát. 

A Párterápia alapvetően vígjáték: nehéz feladat lehet komoly, sokakat érintő problémákról beszélni, ezeket úgy eljátszani, hogy közben folyamatosan nevessen a közönség. Ehhez milyen instrukciókat kaptak a rendezőtől, Znamenák Istvántól? 

Ilyen jellegű instrukciók nem voltak. A próbaidőszak alatt nagyon ritka, hogy azt mondjuk: „Na, itt majd nevetni fognak a darabon!” Mi, színészek ezzel nem is foglalkozunk: a karaktereket állítjuk színpadra, a rendező pedig természetesen tudatosan irányítja a helyzetkomikumokat is. De ehhez képest is az a tapasztalatunk, hogy a nézők sokkal több helyen nevetnek, mint amire mi magunk számítottunk.  Van annak egy technikája, hogy hogyan kell valamit úgy játszani, hogy az poén legyen, és van, aki erre figyelmet fordít. De nekem az a tapasztalatom, hogy úgy kevésbé igaz, amit kimondok, ha azzal foglalkozom, hogy az poén legyen. Inkább kimondom, és az adott helyzetben ez bőven elég ahhoz, hogy vicces legyen – vagy éppen szánalmas vagy irreális, és azért röhögünk rajta. A Párterápiá-hoz hasonló darabokban főleg ebből születnek a poénok. 

Balla Eszter a feleség, Mészáros Máté a pszichiáter és Debreczeny Csaba a férj szerepében, Daniel Glattauer Párterápia című vígjátékában

Forrás: MTI / Kovács Attila

Játszom olyan darabban is, ami gyakorlatilag teljesen fiktív, semmiféle valós tartalma nincs: 7-től 10-ig csapkodja a térdét a néző, úgy nevet. De a Párterápiában nagyon igazi az, amit a színpadon látnak tőlünk. A közönség tud azonosulni ennek a házaspárnak a történetével, sokan magukra ismerhetnek: úgy gondolom, az ilyen jellegű sztorikat csak úgymond „reálban” érdemes játszani. 

A Párterápiá-t nyáron Szentendrén, szabadtéren is játszották. Mennyiben más a kőszínházi előadáshoz képest szabadtéri színpadon fellépni? 

Nagyon régóta nem játszottam szabadtéren. Annak megvan a maga varázsa. A nézők is azzal a tudattal ülnek be, hogy lehet, hogy majd fúj a szél, elered az eső, elhúz egy repülő, és aztán ezek mind meg is történnek. Ezeken a zavaró tényezőkön mindig felül kell emelkedni. Éppen ezért bevallom, hogy én bent szeretek játszani, kőszínházban. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam a kollégákkal Szentendrén. Pesten az emberek szétszélednek próba után, itt pedig a különleges hangulat összehozott bennünket: együtt kávéztunk, együtt császkáltunk, együtt ettünk. Nagyon szerettük ezt a próbaidőszakot: bizonyos értelemben lazább és kötetlenebb volt, attól függetlenül, hogy a darabban aztán igazán a dolgok mélyére ástunk. De élveztük, hogy vége az évadnak, kicsit kiereszthetünk, és így foghatunk hozzá egy olyan nyári munkának, mint a Párterápia. 

Viszont, azt a fajta intimitást, amit ez a darab megkíván, alapvetően egy kőszínházon belül lehet igazán megvalósítani. Már nyáron tudtuk, hogy később majd beköltözünk az előadással a Belvárosi Színházba. Szerencsére Znamenák István díszlete ezt kifejezetten megkönnyíti, hiszen fix: bárhová is utaznánk a produkcióval, állandó maradna a párterapeuta rendelője, egy kis szobanégyszög. Így hiába kerültünk új környezetbe, az arányok ismerősek maradtak. 

Jelenet a Párterápia című előadásból

Forrás: MTI / Kovács Attila

Mindkét produkció, amelyekről beszélgettünk, kevés szereplőre épülő, kamaradráma jellegű előadás. Hogyan zajlik a próbafolyamat olyankor, amikor három-négy ember van egymásra utalva a színpadon, és ők viszik el a hátukon-vállukon az egész előadást? 

Az ilyen darabok egészen más közegben születnek. Sok olyan előadásban játszottam már, ahol csak pár szereplő volt: monodrámában még nem, de kétszereplős előadásban már igen, méghozzá a Madách Színház nagyszínpadán – bár fontos különbség, hogy az egy zenés darab volt. A kamaradaraboknak az a nagy előnyük, hogy sokkal több idő van az elemzésre, tudunk egymással és a magunk karakterével is foglalkozni. Én ezeket különösen szeretem, és a Belvárosi Színházban azért is nagyon jó játszani, mert a méreténél fogva ott jobban megvan a kellő intimitás. A Madách Színházban a kakasülőnek és az első sornak is egyformán meg kell felelni:  ez rendkívül nehéz feladat, muszáj erőteljesebben és kitettebben játszani, még egy intimebb jelenetet is. Ilyen, úgynevezett szobadarabokat kitenni nagyszínpadra másfajta technikát igényel.

A próbaidőszakban viszont az a nagyszerű, hogy családias hangulat van, és minden oldalról körbe tudjuk járni a kérdéseket. Jobban megismerjük egymást, személyesebb történeteket mesélünk, amikor összefüggéseket, párhuzamokat keresünk a darabbal. Egy sokszereplős előadásnak más a vonzereje, de a munkafolyamat maga általában kezd egy kicsit kevésbé személyessé válni. Ezért is örülök, hogy most ilyen mélyen emberi próbaidőszakokban vehettem részt, ahol a szereplőtársaimmal a szünetben is együtt vagyunk, úgy összebarátkoztunk. Az Ügyes kis hazugságok révén például nagyon jóban lettünk Kerekes Évával: csodálom a tehetségét, ráadásul egy tündéri személyiség. Nagy öröm, hogy találkoztunk, és ehhez hasonló barátságok más helyzetben nem biztos, hogy ugyanígy kialakulhatnának.

Szirtes Tamással, aki az Ügyes kis hazugságok-at állította színpadra, nagyon hosszú ideje dolgoznak együtt. Ő is más, amikor prózai darabot rendez?

Igen, ő is személyesebb tud lenni, és jobban beenged bennünket a saját világába. Amikor egy nagy musicalt rendez, akkor elképesztően sok tennivalója van, rengeteg mindenre kell figyelnie, de itt teljesen elengedte magát. Órákig tartó elemzésekbe, beszélgetésekbe tudtunk bocsátkozni.

Említette, hogy több harmincon túli szerep is megtalálta. A korábbiak közül melyik szerepeit vette vissza most, hogy visszatért a munkába? 

Volt egy előadásom, ahová a második gyerek születése után én is csak beugrottam: az Orlai Produkció Római vakáció című előadásában Tenki Réka helyére, akinek szintén kisbabája született, de utána visszatért a színpadra. Így ezt a szerepet nem, de a Madách Színházban futó öt előadásomat visszavettem. Egyik sem megy olyan sokszor, hogy soha ne legyek miattuk itthon esténként, és ez problémát jelentsen. Éppen ideális az arány. 

„Éppen ideális az arány”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Azóta, amióta a harmadik gyerekem, Palkó is megszületett, már próbáltam egy Agatha Christie-krimit is, amelyet Szente Vajk rendezett. Sosem játszottam még Agatha Christie-t, és borzasztóan élveztem azt a fajta kettős színjátszást, amit ez jelent: a néző látja a színpadon, hogy játszom egy adott szituációt, de közben az én fejemben egy egészen más sztori pereg, és ezzel így van a darabban minden színész. Mindenki hazudik egy kicsit, de nem tudjuk, hogy ki és mikor. Ettől létrejön egy nagyon árnyalt, bonyolult, szövevényes színjátszás, ami iszonyatosan izgalmas. Aztán nyáron kezdtük játszani a Párterápiá-t, most, ősszel pedig az Ügyes kis hazugságok-at. Borzasztóan jól érzem magam ebben, gyerekek mellett ennél többet nem is kívánhat az ember. Mostanában egyébként is kevesebbet találkoztunk, mert Madarász Istivel forgattam az Egy szerelem gasztronómiája című zenés tévéfilmet is. Sok időt töltöttem táncpróbákon: még szteppeltünk is a filmben! Több megkeresésem is érkezett még ezeken túl, így ez most valóban egy elég sűrű időszak volt.

Nem véletlenül kérdezhetik sokan: hogyan lehetséges egyáltalán három kisgyerek mellett a munkában is így helytállni?

A nagymamák rengeteget segítenek, és van külső segítségem is, amire két gyereknél még nem volt szükség. Sok unoka van a családban, ezért most így tudjuk ezt a legjobban megoldani. A fizetésem egy része ugyan erre megy el, de megéri, mert én nem vagyok az az anyuka, aki esetleg 10 évig is otthon van. Nagyon szeretek a gyerekekkel lenni, de ők is megtanulták, hogy nekem ilyen szakmám van. Segítség az élettől, hogy szabadúszó vagyok, így megválogathatom a munkáimat: nincs kötelezően előírva négy bemutató egy évben, van szabad időm. Bár most, ahogy mondtam, hónapok óta nagyon sokat dolgozom, de tudom, hogy lesz majd egy pauza, amikor viszont sokkal többet leszek a gyerekekkel. Nem mondom, hogy könnyű, amikor esténként lelécelek – nehéz pont fél hatkor itt hagyni az itthoni jó hangulatot, az esti rutint, a vacsorát, de egyben jó becsukni magam mögött az ajtót, és bemenni dolgozni, mert tulajdonképpen nekem már az a pihenés. (nevet) Persze mindig kettősek az érzéseim, mert amikor sok a munka, borzasztóan húz a szívem haza, amikor pedig sokáig vagyok itthon, már motoszkál az agyamban, hogy jól jönne egy feladat.  De szerintem minden anyuka, aki dolgozik, így érez. 

A felsorolt, aktuálisan futó előadási leginkább prózai feladatok, pedig, ha jól tudom, a zene sokkal előbb jelent meg az életében. 

Abszolút, és ez mostanában egy kicsit lekopott, holott sajnálom, hogy így történt. Szeretnék énekelni, de megmondom őszintén, a gyerekek születése óta sodródom az árral: nem tudok tudatosan foglalkozni azzal, hogy ennek megfelelő irányba tereljem az életemet. Valójában a kezdetektől efelé hajlott a pályám. Nem volt ugyan a diploma megszerzése után prekoncepcióm, de amikor elképzeltem, hogyan alakulhat a karrierem, sokkal több zenés produkcióra számítottam. Bár a zene, az éneklés jelen van az életemben, számomra is meglepő, hogy túlsúlyban van a próza. De nem panaszkodom, nagyon szeretem mindegyik feladatot. 

De a Színművészetire való felvételi előtt egyértelmű volt, hogy a musical szakra jelentkezzen? 

Olyannyira, hogy csakis azért jelentkeztem a Színművészetire. Korkedvezménnyel vettek fel, ami azt jelentette, hogy a gimnázium harmadik osztályában magántanuló lettem, és készültem a felvételimre a Színművészetin, ugyanis akkoriban még csak négyévente indult operett–musical szak, én pedig csak oda akartam bejutni. Prózai szak minden évben indult volna, de nekem kifejezetten az volt a célom, hogy zenés osztályba kerülhessek. Ezek után még váratlanabb fordulat a prózai szerepek túlsúlya, mert zenés osztályból kevesen vagyunk, akiknek ennyire áttevődött a szakmai életük a prózai vonalra. 

Milyen színházi élményei voltak gyerekkorában, amiktől egyértelművé vált, hogy nem hangszeres zenész szeretne lenni, hanem színésznő? 

Viszonylag későn találtam ki, hogy én színésznő legyek, és valójában nem is én, hanem a drámatanárom. Én korábban kifejezetten zenei pályára akartam menni: fuvoláztam 10 évig, és nagyon sokáig fuvolista szerettem volna lenni. De nem voltam soha annyira kitartó, amennyire az egy hangszerhez kell, és egy idő után feladtam. 

„Korábban kifejezetten zenei pályára akartam menni”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Eközben gyerekkoromban mindig küldtek nemcsak fuvola-, hanem népdaléneklési és mesemondóversenyekre is. Sok versenyt nyertem, de ezt nem könyveltem el sikerként. Meglehetősen frusztrált gyerek voltam: ének-zene tagozatos általános iskolába jártam, ahol nagyon erős volt a klikkesedés, és nem feltétlenül számított erénynek, hogy én sikeres vagyok bizonyos művészeti ágakban. Sem azt, hogy a kórusban szólista lettem, sem a versenyeken elért győzelmeimet nem úgy fordítottam le magamban, hogy én művészi beállítottságú ember volnék, aki a színpadon érzi jól magát, és majd bizonyára művész, előadó lesz belőlem. Nem foglalkoztam tudatosan ezzel a kérdéssel. 

Gimnázium előtt sem volt elképzelésem arról, hogy milyen pályára lenne érdemes készülnöm: drámatagozatra is csak azért mentem, mert a nővérem oda járt, és dicsérte a fiatal tanárok miatt. Kaposvári lévén így kerültem a kaposvári Toldi Gimnáziumba, és teljesen beszippantott az a környezet. Nagyon erős személyiség volt a drámatanárom, Török Tamás, aki a Déryné Vándorszíntársulatot működtette. Ebben az amatőr színtársulatban a Toldi Gimnázium drámatagozatos diákjait is elkezdte fellépőként foglalkoztatni. Nekünk ez nagyon jó volt, mert remek lehetőségeket adott arra, hogy színpadra állhassunk, ő pedig lelkes, fiatal munkaerőt talált bennünk. Azonnal mélyvízbe lettünk dobva,  és öt perc alatt megtanultunk mindent: kuplékat énekeltünk, sanzonesteket csináltunk, felléptünk városi ünnepségeken, falunapon, adtunk komoly műsort, vidám műsort – szilveszterkor öt különböző helyen is –, énekeltünk lagziban, csináltunk hakniműsort. Ez biztosított egy olyan rutint, olyan közeget, ami egy idő után oda vezetett, hogy azt éreztem: lehet, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. 

Az interneten olvasható életrajza szerint a mai napig a Déryné Vándorszíntársulat tagja...

Nem ez az egyetlen tévedés: ugyanígy sok helyen szerepel, hogy a Madách Színház tagja vagyok, és én, ahol csak tudom, korrigálom ezt, mert nem így van. Szabadúszom 2004 óta. 

A Déryné Vándorszíntársulatnak pedig soha nem volt hivatalos tagsága: az számított tagnak, aki ott sokat játszott vagy énekelt. Ez rám nyilván igaz volt a gimnáziumi éveim alatt, de a Színművészeti elvégzése óta már nem. 

Viszont fontos része volt az életemnek: az ottani tapasztalatokból fakadt az ötlet, ott alakult ki a vágyálom, hogy jó lenne a Színművészetire jelentkezni. De ez, pláne vidékiként, teljesen esélytelennek tűnt. Konkrétan emlékszem, hogy három évvel fölöttem járt egy lány, akit mindig csodáltam, mert túljutott a Színművészeti három rostájából az elsőn. Egy istennőnek számított!  Az egész város tudott róla, hiszen köztudomású, hogy ez lehetetlen: ember nem jutott még tovább a Színművészeti első rostáján! (nevet) 

„Megpróbáltam a lehetetlent”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mégis megpróbáltam a lehetetlent, de a biztonság kedvéért prózai szakra is beadtam a jelentkezésemet. Ma már egyébként nem lehet több szakot bejelölni. 16-17 évesen, legalább heti négy-öt fellépés mellett a Déryné Vándorszíntársulattal, miközben magántanulóként vizsgáznom kellett, eljutottam mindkét szakon a harmadik rostáig. Szinte fel se fogtam ezt, annyira sűrű volt az a félév, de rengeteg energia volt bennem, nagyon szerettem csinálni az egészet. Viszont a prózai szak harmadik rostájáról kidobtak, és akkor úgy éreztem, vége a világnak.  Emlékszem, ahogy a Színművészeti titkárságán biztatott egy kedves hölgy, hogy az operett–musical szakon van még esélyem. Aludtam egyet a csalódottságomra, és lazán tudtam nekiindulni az operett–musical egyhetes harmadik rostájának. Leírhatatlan öröm volt, hogy felvettek, engem lepett meg a legjobban.

A Színművészetin aztán rátalált a saját közegére?

Leginkább az volt a nehéz, hogy hiába volt már valamilyenfajta színpadi rutinom, még ha nem is kőszínházi, de mégiscsak 17 éves voltam. Sok lány éretten gondolkodik, és tudatos döntéseket tud hozni már ebben a korban, de nekem úgymond nem volt még agyam a Színművészetihez. Túl korán vettek fel, ebben az életkorban két-három év még rengeteget számít. Szuper volt 21 évesen elindulni a pályán, és így több munkalehetőségem adódott, de ha most járnék oda, vagy csak egy pár évvel később, akkor sokkal okosabban használnám ki a Színművészeti adta lehetőségeket. Így inkább sodródtam, sok mindenre nem figyeltem eléggé. 

Ezt viszont csak később ismertem fel: amíg odajártam, igazán jól éreztem magam, és nagyon vigyáztak rám. Amikor a felvételi utáni nagy örömünkben bementünk a Színművészeti melletti helyre meginni valamit, a színművészetisek odajöttek hozzám: „Ja, te vagy az a 17 éves!” Mindenki tudott rólam, burokban tartottak. Mondták is, hogy: Ő még kicsi. Kiskorú.”  Az én 18. szülinapom elég nagy buli volt a Színművészetin: három tortát is kaptam. 

„Ja, te vagy az a 17 éves! Mindenki tudott rólam”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Iszonyúan sok minden történt ezek alatt az évek alatt: elkezdtünk tanulni egy szakmát, 0 órától 24 óráig benn voltunk, nem ettünk, nem aludtunk, csak melóztunk, dolgoztunk. Ez nyilván teljesen szétszedi atomjaira az embert, tehát ilyen tapasztalatom is volt. Eközben viszont vidékiként kollégiumban kellett laknom, ahol rendező szakosok is laktak: sok időt töltöttünk együtt, a fejükben voltam, és elkezdtek hívni vizsgákba. Így sokkal többen láttak, mint amennyien az operett–musical szakos vizsgákon láttak volna, és így kerültem be egy nagyszerű közegbe. Ott kezdtem el például Schilling Árpáddal dolgozni, bekerültem a Krétakör produkcióiba, és ezért is alakulhatott úgy az életem, hogy a főiskola után egyből a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz kerültem, amit szintén óriási dologként éltem meg. 

Hogy teltek a kaposvári évek? 

Annak, hogy a kaposvári színházat legendásnak tartották, még akkor is lehetett érezni az utóhatását. Rengeteget tanultam ott a szakmáról, a színházhoz való hozzáállásról, a színpadi létről.  Babarczy László hívott oda, aki remek szerepeket adott nekem. Végül csak három évet töltöttem ott: én akartam eljönni, azért volt mehetnékem, mert annyira szerettem Budapestet, és akkor már a magánéletem is ide kötött. De az a három év meghatározó volt és marad az életemben. Egy vidéki színházban minden van: stúdió, nagyszínpad, zenés előadás, próza. Így azt mondhatom, hogy a Színművészeti után jó irányba mentem: a legjobb filmeket is akkoriban forgattam. 

Olyannyira, hogy rövid időn belül két kultuszfilmben, a Moszkva tér-ben és a Kontroll-ban is fontos szerepet kapott. Mikor fordult először elő, hogy egy önről szóló cikk már nem azzal a bevezetővel jelent meg, hogy „Balla Eszter, azaz a Macilány a Kontroll-ból”? 

2003-ban forgattuk a Kontroll-t, 13 éve, és azt hiszem, két évvel ezelőtt olvastam az első ilyen cikket. De ezt sosem bántam, mert sokakat kötnek egy híres szerephez, ráadásul ez egy iszonyatosan jó munka, egy szuper film volt. Boldog vagyok, hogy részt vehettem benne, büszkén vállalom. Még most is csak mosolygok, ha előfordul, hogy ezzel a szereppel azonosítanak: legutóbb is azzal segített valaki a villamosra feltenni a babakocsit, hogy hadd segítsen a Macilánynak.

Azt sem veszem senkitől rossz néven, ha csak ebben a szerepben látott: egy szűkebb réteg jár el bizonyos színházakba, filmet viszont sokan néznek. A forgatás idején persze eszembe sem jutott, hogy ilyen legendássá válik ez a jelmez. A legelképesztőbb történetem ezzel kapcsolatban az, hogy épp a Madách Színházban játszottam egy vígjátékot, mentem ki a színházból előadás után, és ott állt két fiú. Angolul szólítottak meg, átadtak egy szál rózsát, kérték, hadd fotózkodjunk. Kiderült, hogy ők Lengyelországból jöttek el Magyarországra, kifejezetten miattam, hogy megnézzenek színházban, mert láttak a Kontroll-ban, és akartak velem találkozni. Kinéztek az interneten egy előadást, repülőre ültek, majd végignéztek magyarul egy prózai darabot, amiből egy árva szót sem érthettek. Lenyűgöző, hogy milyen hatása volt ennek a filmnek. 

Balla Eszter a Kontroll című filmben

Forrás: Budapest Film

Most, hogy a filmek többször is szóba kerültek: férjével, Garas Dániel operatőrrel, aki a Moszkva ter-et is fényképezte, nincs tervben újabb közös munka?

Tizenhat év együttlét után nem biztos, hogy vágyunk arra, hogy egész nap együtt dolgozzunk. (nevet) Amúgy sem voltunk soha az a házaspár, aki egymásnak szerez munkát: mindenki megy a maga útján, építi a saját karrierjét. De természetesen, ha úgy hozza az élet, akkor nagyon szívesen dolgozunk együtt. Nincs kizárva, hogy egy nap így alakul. 

Ahogy beszélgettünk, többször is elhangzott az a szó, hogy sodródás. Ebben a fajta sodródásban mennyire lehet előre látni? 

Olyan értelemben valóban sodródom, hogy én magam nem szoktam elébe menni munkáknak. Az önmenedzselésre már semmilyen szinten nincs energiám. Érkezik éppen annyi felkérés, amennyi nekem elég az egészséges arány megtartásához, mert nem szeretném, hogy nélkülem nőjenek fel a gyerekeim.

Viszont ebből adódóan nem nagyon látok előre. Talán sosem volt olyan sűrű időszakom, mint amilyen most lezárult, de azt nem tudom, utána mi következik. Ez sokakat szorongással szokott eltölteni, de én már nem félek attól, hogy nem lesz munkám. A tapasztalat azt mutatja, hogy mindig van. Régen, ha nem kaptam meg egy szerepet, összeomlott a világ, és a depresszió legmélyebb bugyraiban úszkáltam. Ma már az első gondolatom az, hogy akkor többet leszek a gyerekekkel. Amikor pedig érkezik egy felkérés, akkor mérlegelem, hogy az mennyi időt vesz igénybe. Ezért élvezem a szabadúszást,  mert így valóban én tudom kordában tartani a dolgokat. Úgyhogy sodródom ugyan, de egyelőre szeretem azt, ami felé.