Ha a szélütött nagypapa egyszer kinyitja a száját!

Az ír-kelta folkzenét a punk eszközrendszerével használó The Pogues túlzás nélkül legendás zenekar. Szombati koncertjén sokezres közönséget táncoltatott meg, pedig az énekese már menni is alig tud.

Forrás: Rostás Bianka [origo]

Az áthelyezett Világzenei Party Színpadon fellépő The Pogues kicsit becsapós zenekar: sokan nem értik, hogy mit keres ez az együttes a rockzenei enciklopédiákban, amikor gyakorlatilag csak sima ír népzenét játszik, síppal, bendzsóval meg harmonikával. Oké, van basszusgitár meg dob is, de ettől még ne csináljunk úgy, mintha ez tényleg egy punkzenekar lenne - mondják ők. Az, hogy mégis úgy csinálunk, az leginkább a frontembernek, Shane MacGowannek köszönhető, aki nemcsak a poptörténelem legijesztőbb fogsorát tudhatja a magáénak, de a folyamatos piálása és a heroinfüggősége miatt egy igazi rockandroll ikon lett, aki valamiért elfelejtett meghalni húsz éve, és azóta úgy maradt. Az nem kifejezés, hogy MacGowan nyomasztó jelenség: beszélni szinte egyáltalán nem tud, menni is csak alig, és tényleg olyan, mint egy szélütött nyugdíjas, pedig még ötvenöt éves sincs. Mégis, amikor belekezd egy dalba, akkor kiderül, hogy énekelni azért még tud; noha sokszor pontatlan, eltéveszti az ütemet és még száz baj van vele. Viszont egy legenda, akivel a többiek gyengéd gondoskodással bánnak, mint egy szenilis nagypapával szokás.

Forrás: Rostás Bianka [origo]

A Poguest felületesen MacGowannel szokás azonosítani, ami addig oké, hogy ő írta az együttes legtöbb számát, ám idővel a többiek is egyre inkább kivették a részüket a dalszerzésből, és nem is tették rosszul. A most a jobb szélen bendzsózó Jem Finer például rengeteg keleti és balkáni elemet épített a zenébe, talán a Pogues zenei agyának sem túlzás nevezni; de az ősz szakállas, MacGowannál tíz évvel idősebb, de ugyanennyivel jobb formában is lévő Terry Woods vagy a sípos Spider Stacy sem rossz dalszerző. Bár a zenekar adott pár interjút, a Quart sajnos nem került a kiválasztottak közé, úgyhogy nem tudtam megkérdezni, mit gondolnak most a tagok arról a két alulértékelt lemezről, melyeket a kilencvenes években az akkorra teljesen használhatatlan MacGowan nélkül vettek fel - egyikről a Tuesday Morningot el is énekelte Stacy, és pillanatok alatt ki is derült, hogy minden szempontból jobb helyen van nála a mikrofon, mint az önmaga romjai alatt lévő frontembernél. Mégis, a közönség MacGowan iránti szeretete legalább olyan fontos alkotóeleme a Pogues népszerűségének, mint bármi más, és tényleg, megérdemeltük, hogy végre ő énekelje a saját dalait Budapesten, hiszen amikor az együttes egyszer itt járt a Petőfi Csarnokban, akkor épp Stacy volt az énekes.

Forrás: Rostás Bianka [origo]

A többi tag egyébként szintén nem tűnik fiatalnak - egyedül az akkordeonos James Fearnley bírja erővel a színpadon szaladgálást, ő a kopaszra borotvált feje miatt akár lehetne húsz évvel fiatalabb is. Mind az öt, közös album sorra kerül, a legtöbbet a híres Rum Sodomy And The Lash lemezről játszanak, és erről az A Pair Of Brown Eyes vagy a Sick Bed Of Cuchulainn ott is van az este fénypontjai között. A nagyszámú közönséget remekül elszórakoztatta a Pogues, mely azért a folk-punkból ma már jóval közelebb áll az elsőhöz: egy ártalmatlan ír táncházi zenekarként funkcionál, amely persze, hogy eljátssza a ráadásban az Irish Rover című népdalt, és az kevésbé derül ki, hogy egy, a maga idejében zseniális dalszerző és hogy egykor félelmetes hírű zenészek alkotják, akik még mindig képesek odacsapni, de azért a tempó már egy árnyalatnyit lassabb. Ez a skanzen jelleg mondatja csak azt velem, hogy a koncert helyenként nyugdíjasra sikeredett, mert egyébként más gond nem volt vele, igazi fesztiválzenekarként mozgatta meg a Pogues a közönséget, melyben szinte alig volt magyar: amikor Terry Woods Puskás Ferencnek dedikálta a Young Ned Of The Hillt, senki meg se szólalt. Nem hinném, hogy akadt volna a koncert után a közönségben olyan, aki bánta, hogy nem inkább Snoop Dogg arcoskodását választotta a Pogues helyett. B+