A fesztiválok délutáni hősei II - The Subways, Paolo Nutini, Mando Diao

2012.08.13. 11:22

Az átlagos fesztiváldélutánnál egy hálátlanabb időpont van: az utolsó nap délutánja. Megnéztük, mit kezd a Subways, Paolo Nutini és a Mando Diao a nagyszínpad fáradt közönségével.

Vannak zenekarok, zenészek, akiknek a zsenialitása a dalszerzésben rejlik, mások hangzásokban, hangulatokban, ritmusképletekben tudnak olyat, amit rajtuk kívül kevesen. Aztán vannak azok a zenészek, akiket a kiemelkedő hangszeres tudásukról ismerünk. És végül, de nem utolsó sorban, jönnek, azaz hát mit jönnek, ugranak be a rocklexikonokba azok a zenekarok, akik a fergeteges koncertjeik miatt lettek híresek. A Subways is ebbe az utóbbi csoportba tartozik. Eddigi nagyjából egy évtizedes pályafutásuk alatt kiadott három lemezükön ugyanazt a féktelen kamaszos rock and rollt tolják, mintha csak megállt volna velük az idő. Így egyértelmű a feladat; utoljára felrázni, a fáradt, és a fesztivál vége közeledtével már kissé rezignált közönséget.

Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

A már ránézésre is leharcolt közönség még csak pislogott, amikor a Subways délután háromkor kiszaladt a színpadra. Charlotte Cooper basszusgitáros lány, akinek pusztán a kora alapján már simán nőnek kéne lennie, összekócolta a szőke haját, és rögtön bele is csaptak az egy órás műsorukba, amit az első pillanattól az utolsóig szétvetett az energia. Billy Lunn már az első számnál a lábdobról ugrik vissza, hogy odaérjen a mikrofonhoz énekelni, Charlotte szinte végig rázza haját, amikor nincs vokálrésze, és a dobos, Josh Morgan is úgy veri cuccát, mintha az élete múlna rajta. A zenekarnak már a negyedik magyarországi koncertje volt ez, ennek megfelelően, vagy ennek kedvéért Billy Lunn széles mosollyal villogtatja magyar tudását: "this is a song about anyukám", "mi a helyzet, Budapest?" Aztán kijavítja Charlotte kicsit esetlen köszönömjét, a koncert derekánál ellőtt legnagyobb slágerük, a Rock And Roll Queennek az egyik kiállását szintén magyarul énekelte: "te vagy az egyetlen..." stb.

Forrás: spamdog

Spamdog fotója - a többit itt lehet megnézni

A Subwaysnek ezt az egyet leszámítva nem igazán vannak emlékezetes illetve fontos dalai, inkább csak pont annyira vannak rendben ezek a számok, amit a koncertjeik lendülete már el tud vinni. Hatásos kiállások, zúzós betétek, sok beleordibálás, párhuzamos fiú-lány vokálok - szóval csomó tök jó dolog. Nem véletlen, hogy a Subwaysből egy klasszikus fesztiválzenekar lett. Én negyven perc után kicsit elkezdtem unni a koncertet, úgy vélem, ilyesmiből a kevesebb több tud lenni, de a közönség és főleg a zenekar ezt egész máshogy gondolták. A hiperaktív Billy Lunn megszegve a szervezők által a backstage-be kihelyezett kéréseket, úgynevezett circle pitre és stage divingra buzdította a közönséget, akik ezt szó nélkül teljesítették, majd az utolsó szám alatt a színpadról nekifutva maga is bevetődött a közönségbe. Ekkor már azt éreztem, hogy nem is embereket látok, hanem helyes kis rajzfilmfigurákat, akik tét nélkül bohóckodhatnak, úgyis túlélnek bármekkora zuhanást. Gyorsan meg is kérdeztem egy, a kordonnál álló elsősegélyestől, hogy ezeket akkor most lehet-e, aki erre mosolyogva azt válaszolta, hogy "mindent lehet". Könnyen megeshet, hogy a rockzene már valóban kifutotta magát, de amíg vannak ilyen csupaszív zenekarok, mint a Subways, addig lesz létjogosultsága a rock and rollnak. B+

Paolo Nutini koncertjétől bevallom, kicsit tartottam. Eddig megjelent két lemeze alapján egy minden izgalomtól mentes, jellemzően felnőtt (vagy koravén) célközönségnek belőtt popnak tűnt, némi soulos és reggae-s beütéssel. Paolo Nutiniról amúgy néhány kattintással egész jópofa kis sztorikat lehet találni az interneten. A hagyomány szerint például a szülei abban bíztak, hogy a kis Paolo majd a családi éttermet viszi tovább, és csak akkortól kezdték komolyan venni a zenei ambícióit, amikor egy helyi koncertre nem érkezett meg a fellépő, és ő ugrott be helyette - nagy sikerrel. Érdekesség még, hogy első, 19 éves korában megjelent lemeze, egy négy éves párkapcsolat végének állít emléket. Paolo Nutini azóta, említsük meg, jól hangzik, többszörös platinalemezes előadó lett, perpillanat pedig harmadik lemezét készíti.

Forrás: MTI/Nyikos Péter

A koncert a reggae-s 10/10-nel kezdődött, ami nem túl izgalmas dal, de valahogy tök erőteljesen szólalt meg, ahogy Nutini hét-nyolc fős, fúvósokat is tartalmazó kísérő zenekara játszotta a meglehetősen szépszámú közönség előtt. A másodikként következő blue eyed soulos Alloway Grove-ban pedig egy olyan tökösen odacsapott garázsrockos szóló volt, hogy az a Horrors koncertjén se hatott volna idegenül. A legjobb az egészben amúgy maga Paolo Nutini volt, az egyszerű farmer plusz pólóba öltözött énekes egyszerre volt végtelenül hanyag és laza, ugyanakkor szenvedélyes frontember is. Lemezen se szólt rosszul a hangja, de élőben sokkal rekedtebb, karcosabb volt. És amikor a számok közti rövid felkonfokban még ehhez hozzájött a durva skót akcentusa, vagy egy hanyag mosoly, akkor tökre megértettem, hogy miért van dupla annyi lány, mint fiú körülöttem, és hogy miért tartanak többen is "Merry me, Paolo!" táblákat a fejük fölé. A  koncert dalai kicsit ilyen véletlenszerűen egymás után dobáltnak tűntek; egy sodró soulos dal után, egy lassabb akusztikus gitáros szám következett, miután a fúvósszekció hátrébb húzódott, majd bluesosabb témák is előkerültek, és így egészen a koncert végéig. Mindez tök jó volt arra, hogy ne legyen monoton a koncert, és Paolo Nutini figurája is elég erős volt ahhoz, hogy egységbe tartsa ezt a sokfelé elkalandozó műsort. A koncert vége felé még eljátszották az MGMT Time To Pretendjének fura, a szintitémát fúvósokkal helyettesítő átiratát is, amivel aztán tényleg igazi fesztiválhangulat kerekedett. B+

A svéd Mando Diaót én már láttam a Szigeten fellépni valamikor a 2000-es évek közepén. Az Új Rock Forradalom farvizén feljött svéd zenekar garázsrockos dalai különösen nem voltak izgalmasak, ellenben lelkesedésüknek, elszántságuknak köszönhetően jó koncertzenekar hírében álltak - és ahogy emlékszem egy elég jó koncertet adtak akkoriban. A zenekarral azonban történt egy s más azóta. Legfontosabb dolog, hogy a 2009-ben megjelent, Give Me Fire című legutóbbi lemezükkel mintegy Kings Of Leon-i pálfordulással átnyergeltek a piszkos garázsrockról a rádiókompatibilis, lekerekített poprockra. És ami előtte éveken át nem sikerült, az hirtelen duplán is, a Gloriából és a Dancing With Somebodyból elég ismert slágerek lettek, némi késéssel 2011-ben pedig Amerikában is megjelenhetett a lemez. Mindennek valaki örült, más kevésbé. A zenekar azonban úgy tűnik, nem tartja ezt olyan fontos fordulópontnak, hiszen nemrég kiadtak egy válogatást Greatest Hits Volume 1. címen, ami meg éppen azt jelzi, hogy az eddigi pályájukat valamennyire egységben képzelik el.

Forrás: Csatári Gergely

A zenekar azonban már ránézésre is megváltozott; a bőrdzsekis srácokból öltönyös emberek lettek. Ez nem is lenne baj, hiszen az senkitől nem várható el, amit a Subways csinál, főleg, hogy legtöbb esetben nagyon ciki tud lenni, ha valaki nem veszi észre, hogy nem húszéves már. Ahogy a közönséget elnézem, úgy tűnik, hogy ők viszont inkább a régebbi daloknak örülnek, még ha azok némiképp új hangszerelést kaptak is, kiegészültek ilyen vendéglátós zongorabetétekkel. Kicsit szomorú, hogy a nem csak tiniknek szóló Paolo Nutini után mennyire döcögősen indul az érett, slágeres Mando Diao koncertje, hiába végtelenül lelkes a zenekar két frontembere. Háromnegyed óra küzdés után a Long Before Rock And Roll erősen felvizezett új verziójával aztán egymásra talál a zenekar a közönségével, lekerül először a zakó, majd az ingek is, és már csak engem idegesít, hogy a záró Dance With Somebody mennyire hatásvadász módon, félperces szünetekkel van szétnyújtva vagy tíz percre. C+

Forrás: Csatári Gergely

A szombati és vasárnapi délután zenekarai mellett is láttam néhány korai fellépőt a Szigeten, és összességében az volt számomra a tanulság, hogy a magasnak mondott árak ellenére is érdemes időben kijönni a Szigetre, leheveredni az általában azért elég jól megszólaló nagyszínpad elé, mert bármikor bejöhet egy meglepően jó koncert, amilyen például idén a Horrorsé vagy Paolo Nutinié volt.