Prokofjev unokájával söröztem a Szigeten

Sziget - 2016 08 12 péntek

Ha valaki meghallja azt a nevet, hogy Prokofjev, akkor olyan balettzenék ugranak be, mint a Rómeó és Júlia vagy a Hamupipőke, amelyek további évszázadokig fennmaradó, óriási erejű művek. De az sem túl meglepő, ha egy fiatalnak egy jó DJ-szett, kellemes lounge, vagy akár finom elektronika ugrik be a Prokofjev név hallatán. A nagy 20. századi orosz zeneszerző unokája, a Londonban élő Gabriel ugyanis DJ. Méghozzá nem is rossz. Az utóbbi időben az elektronika, a klubtulajdonlás és a DJ-szettek mellett nagyzenekari művekkel is foglalkozott. Nemrég fejezett be például egy szimfóniát, amit majd Seattle-ben mutatnak be ősszel. A Szigeten is megfordult, a Fidelio sátorban.

Van itt helyük a szimfóniáknak?

Szerintem a klasszikus zenének igenis van helye az ilyen fesztiválokon.

Tényleg?

Persze, abszolút!

Egy olyan helyen, ahol David Guetta döngöl a Nagyszínpadon?

Naná! Amikor egy olyan nagy fesztiválról beszélünk, mint amilyen ez is itt. Az emberek szerintem általában is, de egy ilyen helyen meg aztán különösen nyitottak az új hangzásra és a minél változatosabb, minél izgalmasabb élményekre. Nyilvánvalóan néhányan csak a legnagyobb nevek miatt érkeznek. De szerintem még nekik is érdekes lehet, ha újdonsággal találkoznak. Az emberek arra fognak emlékezni, ami meglepte őket. A klasszikus zene pedig egy nagyon jó meglepetés.

Ennél a pontnál érkezik az asztalunkhoz egy fiatal srác, aki állítólag korábban ígért egy doboz sört. Kedélyesen elfogadjuk, és ha már így alakult, el is felezzük. Sörözgetve folytatjuk.

Három héttel ezelőtt egy holland fesztiválon léptem fel. Az egy jóval kisebb fesztivál, mint a Sziget, az is szabadtéri, de

ott kizárólag klasszikus zene szól. Semmi rock!

Attól még az is nagyon kedves hely. De itt a klasszikus zene kifejezetten jó kontraszt. Nem mellesleg én mélyen hiszek abban, hogy mindenki szereti a klasszikus zenét, csak éppen nem mindenki tud róla. Főleg a fiatalok. Nekik talán még eszükbe sem jut az, hogy egyáltalán elmenjenek egy-egy hangversenyre, hiszen a szüleik sem jártak, így nem volt kitől eltanulni. Olyan ez számukra, mint egy rejtett világ.

Gabriel Prokofjev Fotó: Polyák Attila - Origo

Miért lenne rejtett?

Azért, mert akik csinálják a klasszikus zenét – muzsikusok, koncertszervezők, promoterek és mások – ebben nőttek fel, és nem látták a klasszikus zenei világon kívüli életet.

Sznobok?

Nem hinném. Szerintem inkább egyszerűen csak szeretik a zenét, amivel foglalkoznak, és nem jut eszükbe a külvilág. El vannak a maguk kis zárt körein belül, és ennek megfelelően szerveznek mindent. Azt gondolják, hogy a hagyományokat követve szervezik és állítják össze egy-egy koncert programját, ami tulajdonképpen igaz is, ráadásul van közönségük is, akik élvezik az előadásokat. Így hát joggal hihetik, hogy ez rendben van. Egészen addig, amíg valaki – mondjuk a kulturális ügyekkel foglalkozó minisztérium részéről – rájuk nem szól, hogy nem ártana, ha többet foglalkoznának a fiatalokkal, és több fiatal látogatná a koncerteket. Ekkor bepánikolnak, hogy jaj, vajon hogyan fogunk fiatalokat idecsábítani, és nekiállnak próbálkozni néhány dologgal. Szerintem ez is csak azt mutatja, hogy

a legtöbben fel sem fogják, hogy az emberek nagy többsége nem klasszikus zenével nő fel.

Szerintük ez a normális mindenki számára. Pedig nem.

Fiatalként ezt én is megtapasztaltam. Tizenévesen mindenféle zenekarokban játszottam a barátaimmal, aztán meglepődve tapasztaltam, amikor klasszikus zenét tanultam az egyetemen, hogy ezek a srácok nem jönnek hangversenyekre. Akkor jutott eszembe, hogy valami talán nincs rendben. Csak azokat a kortársaimat láttam, akik a klasszikus zenéről tanultak szintén.

Arra gondoltam, valahogyan ezt a két közeget nem ártana közelíteni egymáshoz.

Ha a klasszikus zenét kihozzuk a maga megszokott közegéből, és egy olyan helyre visszük, amely ismerős helyszín a fiatalok számára, akkor van esélyük megtapasztalni, hogy ez is milyen menő.

Az a helyzet, hogy ha nem tévedek, akkor van valami finom kapcsolata egy korábbi világhírű klasszikus zeneszerzővel.

Nem téved! (Nevet.)

Egy klasszikus laptop-DJ Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha én lennék ebben a helyzetben, akkor lehet, hogy megpróbálnék mindent elkövetni azért, hogy még véletlenül se az egykori híres felmenőm miatt ítéljenek meg, hanem csak azért is szeretnék magam miatt elismertté válni. Úgy lennék vele, hogy hagyjanak már engem békén a nagyapámmal.

Ezzel pontosan így vagyok én is, de hát muszáj nyugodtan kezelnem ezt a helyzetet. Bosszantó volt, de beláttam, hogy nem éri meg emiatt bosszankodni. Én egy pragmatikus fickó vagyok. Így hát megértem és teljesen normálisnak tartom azt, hogy az embereket érdekli a nagyapám. Ahogy már említettem, teljesen más zenei stílus irányából érkeztem, egy bandával játszottam, később színész szerettem volna lenni, aztán csak elkapott a zene iránti szenvedély. Megértettem, hogy semmi közöm a színházhoz, az én életem a zenéről szól.

Elképesztő az, amikor az ember ír egy zenét, hogyan jut el a dallamtól, a ritmustól vagy a harmóniától néhány perc alatt valami sokkal összetettebb dologhoz, amely ráadásul az érzelmeket is megmozgatja. Ez egy varázslatos érzés!

Az egyetemen aztán nagyon érdekes volt az, hogy csupa klasszikuszenésszel voltam körülvéve, akikkel nem tudtam azonosulni teljesen. Tanultam még filozófiát és zenét is, de inkább elektronikus zenét. Nyilván nem DJ-zést, hanem az akadémiai elektronikus muzsikát. A klasszikus zenétől végig tartottam egy kis távolságot – megmondom őszintén, hogy féltem tőle. Aztán az egyetemről kikerülve csalódnom kellett a klasszikus zenei világban. Azt láttam, hogy ez egy nagyon pici és belterjes közeg. Amikor voltam egy-egy koncerten, akkor a zeneszerzőn kívül a barátnő, a családtagok és a haverok voltak még jelen. Meg talán a nyugdíjasok a szomszédból. Előtte meg ugye egy bandában játszottam csomó ember előtt. Ekkoriban döntöttem egyébként úgy, hogy inkább nem használom a Prokofjev nevet, hogy ne mindig a nagyapámmal azonosítsanak. Így írtam meg az első vonósnégyesemet is, amit itt a Szigeten is játszottunk. Aztán csak visszatértem a névhez, mert a koncertpromoterem – aki régi családi jóbarát – egyrészt egy büszke orosz, másrészt pedig egy jó marketinges. Úgyhogy maradt a Prokofjev név, és így mutattam be a vonósnégyest is, ami végül elég sikeres lett.

Szóval megbékélt a nevével?

Úgy, hogy megtaláltam a saját utamat és hangomat, igen. Ez olyan 27 éves korom körül lehetett. De azért beletelt pár évbe, míg megnyugodtam, kellett néhány kitérő. Meg azért eléggé más dolgot csinálok, mint a nagyapám. Viszonylag ritkán hasonlítják az övéhez a munkásságomat.

Ha mondjuk a saját Wikipédia-oldalának lenne a szerkesztője, akkor mit írna első néhány mondatként magáról?

Azt írnám, hogy elektronikus klasszikus zenét játszom. Hiszen sok minden keveredik a munkásságomban: hip-hop, elektronikus zene, klasszikus zene. De amúgy ez annyira nem meglepő. Hiszen Mozart, Chopin, vagy mondjuk Bartók is merített az adott kor mainstream zenéjéből. A ritmusokat, dallamokat általában a klasszikus zenén kívülről hozták.

Bartók rendszeresen emelt át népi motívumokat.

Számomra nem a falvakban található az inspiráció, hiszen nem ott élek, nem azon a terepen mozgok. Nagyvárosi fickó vagyok, érthető hát, hogy főleg a városi stílusok hatnak rám. De úgy érzem, hogy ez egyensúlyban mozog. Tehát például nem sorolnám magamat a huszadik század modernistái közé, akik a világháborúkat követően igyekeztek mindent megtagadni a korábbi korokból. Teljesen érthető jelenség volt ez, hiszen az egész társadalom szeretett volna elfordulni a múlt hibáitól. Bátran merítek a korábbi klasszikus zenékből is, nem félek ettől, de alapvetően én már a modern kor gyermeke vagyok.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Vajon a kortárs klasszikus zene miért nehezen fogyasztható a mai kor emberének? Miért lehet az, hogy pont azzal a zenével nem tud mit kezdeni, amely nagyon is az ő korában született, és a körülötte lévő dolgokból merít? Feltételezhető, hogy a kapcsolat is szorosabb talán, mint mondjuk a romantika muzsikával.

Azt hiszem, hogy azért van ez így, mert amit mi kortárs klasszikus zenének hívunk, az valójában nem egészen az. Az kortárs akadémiai zene, de nem klasszikus zene. Szerintem a klasszikus zene az nem egyenlő azzal, hogy nagyon intellektuális módon elszakadsz a saját közegedtől. Amit klasszikus zenének hívnak, az inkább valamiféle értelmiségi ellenállás a tömegkultúrával szemben. Inkább ez valami antizene. Antidallamokkal, antiritmusokkal. Nehéz is hallgatni. Szerintem a következő 20-30 évben változni fog a klasszikus zene. Napjaink zenészei, zeneszerzői nem szeretnének már ellenállni semminek, sokkal inkább a kapcsolatot keresik az emberekkel.

Mi a helyzet a formátummal? Egy szimfónia például négy tételből áll. De a mai zenefogyasztási szokások már nem arról szólnak, hogy végighallgatunk egész albumokat vagy egész szimfóniákat. A Spotify-on, vagy a YouTube-on kattintgatunk ide-oda, és keressük az éppen aktuális hangulatunkhoz passzoló néhány perces zenéket.

Csak remélni tudom, hogy az, aki például a Spotify-on rátalál a zenéimre, mondjuk egy szimfóniámra, akkor látja, hogy nem csak egy részből áll, és talán kíváncsi lesz a többire is. De tisztában vagyok azzal persze, hogy a ma emberéhez jobban passzolnak az egyszámos művek. A következő albumom már sokkal inkább a Spotify-generációhoz szól majd. Négy-öt zenésszel előadható, könnyen utaztatható, fesztiváloztató darabokra gondolok. Önálló számokat alkotok majd. Ezt kell tennem.