Nem keverem össze a saját ízlésemet az intézmény szerepével

interjú Ókovács Szilveszter
Vágólapra másolva!
Az Operaházban két évad között is változatlan intenzitással folyik az élet. Ókovács Szilveszter főigazgatóval az Opera eddigi legsűrűbb évadáról, újdonságnak számító produkciójukról, a Billy Elliotról, sőt, már a 2020-ra várható eredményekről is beszélgettünk. Időközben az is kiderült, mi a párhuzam az Operaház működése és a borászat között.
Vágólapra másolva!
Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója Fotó: Hirling Bálint - Origo

Ön ma szabadságon van, mégis interjút ad délután, és már most kiderült, hogy egy megbeszélésről jön. Mindig munkával telik a szabadsága?

Fejben biztos nem lehet szabadságra menni. Már évek óta gyakorlat, hogy a szabadságos heteimet kijelöljük, ki is írjuk, és a szerdákat szoktam bent tölteni az Operaházban, de hívjuk inkább az egész nyarat otthonról dolgozásnak, ahhoz több köze van. Ma szerda van: rettentő sok és érdekes ügy merült fel, amelyeket nem lehet elodázni, és a kollégák sem maradhatnak magukra ezekkel a feladatokkal. Ilyenkor tehát itt a helyem. Ráadásul ma remek számokat kaptam az elmúlt évadról: megint fizetőnéző-csúcsot döntöttünk, a következő szezont tekintve pedig évtizedek óta nem volt 30 ezer bérletesünk – márpedig ez a kemény mag, a mi B-középünk, és a bérletek lezárása utáni értékesítés első napján négyezer szólójegy ment el. Egyszóval semmi gond, itt vagyok, ahogy a kollégák is.

Abból a szempontból is csak illúzió, hogy nyári szünet volna, hogy a Billy Elliot-sorozat is gőzerővel zajlik.

Igen, bár nyár van, nemhogy üresség lenne, még egy kicsivel több ember is mozog az Operaházban, mint általában. Sok az idegenvezetésen részt vevő csoport, és közben zajlanak a Billy Elliot előadásai. A Billy szokatlanul nagy, vagyis inkább szokatlanul nagyon más feladat, mint az eddigiek voltak. Tudom, hogy a bemutató többek számára még mindig csodálkozás tárgya lehet: „Mit keres az Opera műsorán? Pláne az Operaházban?” De a válasz az, hogy ugyanazt keresi, amit a kis Billy is keresett,

a történet angol bányásztelepi főhőse, aki bokszedzés helyett betévedt balettórára, és a történet szerint a Royal Opera balettintézetének növendéke lett. A Királyi Operaház megfelelője pedig Magyarországon a mi intézményünk.

Sőt, ha jobban meggondolom, van is olyan balettművészünk, aki bokszol és balettozik: Apáti Bence. Hosszú, több mint 100 előadásból álló Billy Elliot-sorozatra készülünk, és szerintem távolról sem baj, ha az itt, a légkondicionált teremben veszi kezdetét, és később, szeptemberben kerül majd át az Operaházból az Erkel Színházba. Jövő nyáron is csak azért nem tud visszatérni ide a produkció, mert korszerűsítjük az intézményt.

Erre később, remélem, még visszatérhetünk, de maradjunk még néhány kérdés erejéig a Billy Elliot-nál. A rendező, Szirtes Tamás vetette fel Önöknek a musical bemutatásának ötletét. Mit mondott, miért Önöket kereste meg, és miért nem az általa igazgatott Madách Színházban szerette volna színpadra állítani?

Úgy emlékszem, jó két éve történt: azt mondta, hogy ez a téma az Operaházhoz sokkal jobban illik, hiszen klasszikus balettről van szó, konkrét Hattyúk tava-jelenettel, a Covent Garden Opera színpadán zajló rostával. Ráadásul igazán széles színpadnyílást igényel, és mivel hatalmas stáb kell hozzá, célszerű ugyancsak méretes színházban játszani. Szirtes Tamás megkérdezte, érdekelne-e minket a darab, mert úgy alakult a helyzet, hogy meg tudná szerezni az ügynökségtől, amelyik képviseli. Ezzel a felvetéssel nagyon sokfelől találkoztak össze ügyek és gondolatok. Az Opera előző évi normafai piknikjén – minő véletlen – épp a Billy-filmet vetítettük le a társulatnak. De inkább érdemi, hogy akkorra már többedszer szembesültünk vele, hogy megcsappant a magyar családok érdeklődése a balettképzés iránt.

A Billy Elliot komoly, operai léptékű vállalkozás, és egyben újdonság a mi életünkben: egyedi és megismételhetetlen kirándulás,

amelyet témája és célja miatt mégsem érzek testidegennek. Legfeljebb különösnek, márpedig a „különös” egy több esztétikai irányba hajlítható szó. Különös, mert különleges.

A Billy révén nagy eséllyel tudjuk felhívni a figyelmet arra, ami balettfronton történik.

Erre rezonál, hogy mi magunk is most indítunk egészen kicsik számára balettelőképzést. A Billy Elliot-sorozaton részt vevő családok, nézők kapnak majd egy-egy szórólapot, amelyen már olvashatják a balettiskolánk hirdetményét. Ugyanakkor nem leszünk musicalszínház – ezt a mondatot is nyugodtan számon kérhetik rajtam, mert nem ez a feladatunk: Billy nekünk a balett miatt kell, semmi másért.

Már csak azért is közel állhat a szívéhez ez a premier, mert Ön korábban foglalkozott gyerekek hangképzés-tanításával is. Nem hiányzik a tanítás?

Nem hiszem, hogy ideális tanár lettem volna. Türelmetlenség jellemzett, és mindig sokkal jobban érdekeltek a darabok a technikai fejlesztésnél. Márpedig az éneklésben az elején, akárcsak a szolfézstanulásban vagy a balettban, óhatatlanul be kell biflázni dolgokat, beidegezni a látható külső és láthatatlan belső mozdulatokat is. Ne hangozzon nagyképűen, de sokkal inkább tudtam volna magamról elképzelni, hogy kurzust tartsak, például, egy Wolf-dalciklusból vagy egy Mozart-operából, szerepből, és inkább azt instruáljam, ki, hogyan, mit énekeljen, hogyan formálja a szöveget, milyen indulatokkal, milyen hangerővel és miként oldjon meg egy frázist, semmint, hogy technikailag tanítsam őket. Ehhez a tanulmányaim vagy a végzettségem dacára még elég felkészültnek sem éreztem magam. Visszagondolva természetesen minden megszépül, tehát a gyerekhangképzéssel töltött évem, illetve az a 4 vagy 5 szezon is, amelyet egy musicalstúdióban töltöttem mint zongorista és betanító – a Billy Elliot kapcsán ez is nagyon szép fénytörésbe kerül. Nemrég valaki megveregette a zsűrielnöki hátamat a szegedi Simándy-énekversenyen: emlékszem-e rá, ő is odajárt, az Aranytízbe. Komoly vizsgák zajlottak, rengeteg musicalszámot kísértem. Ez a profil most Szirtes Tamás révén észrevétlenül bukkant fel újra az életemben, de ha nem hozza szóba, eszembe se jut.

A Billy Elliot kapcsán nagyon szép fénytörésbe kerülnek a zongoristaként és betanítóként eltöltött évek Fotó: Hirling Bálint - Origo

A Billy Elliot bemutatójával együtt 32 premier áll a hátuk mögött ebben a záruló évadban – jól mondom a számot?

Magam sem tudom pontosan,

mert nem csúcsot akartunk dönteni, csak roskadásig rakott asztallal várni a nézőt.

Metódus kérdése, hogyan számolunk, egy produkciónak veszünk-e három Puccini-egyfelvonásost vagy két Space Fantasy-részt? Én biztos a vadonatúj, egész estés, nagytermi produkciókat számolnám csak, ebből is az előbemutatottak még az előző évadhoz tartoznak. Ha így nézi, 16-nál nem volt több, kettő ráadásul Kolozsvárral és Szegeddel koprodukcióban zajlott. A kamarabemutatókra, kőszínházi adaptációkra és kortárs táncdarabokra forgatott energia még 6-7 bemutatónyi erőt és forrást igényelhetett.

A 2012/13-as évadban összesen 7 bemutató volt, a következőben 15, aztán 25, ha pedig az egyfelvonásosokat mégis külön számoljuk, akkor most 2015/16-ban 32. Hogy lehet energiával bírni ezt a hihetetlen számot a művészek és a Ház részéről? Ez a parókakészítőktől a magánénekesekig mindenkitől egy másfajta munkamódszert és igénybevételt igényel, mint 7 bemutató.

Ez egészen biztos. Nagyon hittem abban, hogy az anyagi, szakmai, morális bajból úgy tudunk leginkább kikerülni, ha többet dolgozunk, és ennek erejéből, hatásából tudjuk majd megkérni mindennek az árát. Tehát a munkát nekünk kell megelőlegezni. Már 2011. szeptember elején is erről beszéltem, amikor az első társulati ülést tartottuk: ne kerüljünk rossz, lehúzó spirálba, ne azt a magyaros gyakorlatot kövessük, hogy „ha adnak pénzt, akkor esetleg nem fogok még kevesebbet dolgozni”.

Nagyon büszke vagyok a társulatunkra, amely a megsokszorozott munkára hajlandó és képes volt!

Valóban, a parókakészítőtől kezdve az asztaloson át a művészeti titkárság szervezőjéig, a jogásztól a bérszámfejtőig vagy a vezetőtársakig, azzal mindenkinek több a dolga, ha nem egy színházunk van, amelyik úgy-ahogy működik, hanem kettő, amelyek viszont csúcsra vannak járatva. Ráadásul ezekhez további fontos kamara-játszóhelyek társulnak: hogy több helyen többen dolgozunk, természetesen azt sem szabad elfelejteni, ha a korábbi évek teljesítményét a maihoz hasonlítjuk. Aki azt gondolta volna, hogy az intézmény ereje végén jár, és az addigi teljesítménye volt a maximum, amit ki tudott magából préselni, annak nem lett igaza. Mindenki képes volt háromszor annyit dolgozni, és ez nem ment a minőség rovására! A premierjeink egyesével állták meg a helyüket, és ha valamelyik zúgásra adott okot a nézőtér egyik részének, azt egyáltalán nem bánjuk, mert értelmezési lényegű vita forrt, nem minőségi.

„Hatalmas dolog, amit tett a társulat” Fotó: Hirling Bálint - Origo

A felfuttatott premierszám azért is kell a paletta frissítésén túl, mert a sajtó repertoár-előadásról már egyáltalán nem ír. Ha viszont premiert csinálsz, arról még hírt ad a média, talán több hullámban is. Hatalmas dolog, amit tett a társulat – természetesen jobban örülnék, ha ezt nem nekem kéne megjegyeznem, de Magyarországon a teljesítmény rendszerint levegőhöz juttatja a fanyalgókat is. De az vitathatatlan, hogy a legattraktívabb évad volt a Shakespeare400+ az Operaház felavatása óta. Akkor, 1884/85-ben szintén nagyon sok premiert adtak, közel ugyanennyit egyetlen házban, ám jobbára a Nemzeti Színházból hoztak át létező produkciókat, amelyeket itt eljátszottak, és automatikusan premiernek tekintették.

Valójában tehát ekkora újdonságú évad, mint az idei, soha nem volt,

ugyanakkor hadd emlékeztessek arra, hogy az általam mindig viszonyítási pontként tartott Opera de Paris a maga szintén két hatalmas házával 18 egész estés nagytermi premiert vitt színre a most zárult szezonban, mert ők is elébe akarnak futni az érdeklődésnek, átlépni az interpretációk avulásán, a megemelkedett ingerküszöbökön.

Lehet ezt még fokozni?

Nem.

Pedig a Magyar Évadban is 28 bemutatót terveznek, illetve az eddigi legnagyobb fesztivált.

De itt is külön kategóriába kell sorolnunk az egyfelvonásosokat és kamaradarabokat. 14 egész estés nagytermi újdonság lesz, ebből kettő szintén koprodukció. A számos kamara-előadás 3-4 premiernyi figyelmet vesz el, valamint vásároltunk egy Purcarete-rendezést díszlettel-jelmezzel, így debütál Eötvös Péter Márquez-darabja, A szerelemről és más démonokról az Operában. A nézők irányába tehát tényleg szinten marad a Magyar Évad,

esemény és érték bőven lesz most is, de befelé csökkenni kezd a terhelés.

Még mindig a 2011-ben készült terv alapján haladunk, amelyet időnként korrigálni kell, de elvetni nem.

Annak alapján a további évadok tervei is készen állnak már?

Személy szerint a legnagyobb erővel a 2018/19-es évadra készülök, amikor már az Operaház is újra kinyitva, az Erkel Színház még stabilabb lábakon áll, és az Eiffel Műhelyház is támasztja már a hátunkat. Az a szezon már ott a gépemen, még idén elkezdjük rá a fő- és középszereplők szerződtetését. Ez azért izgalmas, mert más, nyugodtabb szisztémára állhatunk át, az Erkel például tiszta stagionéban, sorozatjátszásban működhet végre, jóval kevesebb bontással-építéssel. A premierszám visszafogottabb lesz, hisz addigra már 80 előadásból álló friss produkciókészlet gyűlik össze, amelynek egyik darabja sem régebbi 5 évesnél, és

le lesz cserélve minden régi vagy újabb, ám érvénytelen rendezés.

A passzív repertoárból egyik évben előhívva, másikban visszatolva műveket akár 10 további éven át elképzelhető olyan működés, amely a hangsúlyt a művészi felkészülésre helyezi, és évi tíz új produkciónál többet nem mutat be a két és fél játszóhelyen. Azonban mindezt a jelenlegi két-háromszoros mennyiség változatlan forrásából teszi – ezzel az átcsoportosítással, az addigra lefutó nagyszabású infrastrukturális fejlesztésekkel és az áhított, 2001-es támogatási összeg 2019-es reálértékének visszaszerzésével elérhető az európai élvonal. Ha nagyon bátor lennék, elmondanám, mennyibe került mondjuk, a Metropolitannek az a Simon Boccanegra-díszlet és -jelmez, amelynek láttán a premier után tíz évvel is csak dörzsöli az ember a szemét: Giancarlo del Monaco reneszánsz Genovája hihetetlen élmény, de megfizethetetlen is: újabb ok, ami miatt hangsúlyozottan az európai élvonal a józan cél.

„Nyugodtabb szisztémára állhatunk át” Fotó: Hirling Bálint - Origo

Szóba került korábban az Operaház közelgő korszerűsítése, most pedig említette a készülő Eiffel Műhelyházat. Milyen változásokat hoz majd az új játszóhely megnyitása?

Mindig hiányzott egy olyan hely, ahol a próbaidőszak eleje és közepe nyugodtan zajlik. Az Eiffel Műhelyházban az egyes produkciók csapata összeszokhat, heteken át formálhatják azt, amit az utolsó héten idehoznak valamelyik színházunkba, a főpróbahétre.

Pont úgy fogunk működni, ahogy a nagy borászok a terméskorlátozást elérik:

sok időt ráfordítani, a folyamat nem olcsó, de az a bor legyen olyan, amilyennek lennie kell! A terméskorlátozás és a (növényi) kultúra gondos művelése az analógia mindkét végén gyönyörű termést hoz. Letisztul egyebek mellett az új magyar énekesi-karmesteri-rendezői generáció, kiderül, ki alkalmas a hosszabb távú munkára, de arra is lesz mód, hogy maguk az egykori alkotók igazítsanak produkcióikon, akik a repertoárcsere nehéz három évében társaink voltak, és így igazi felfrissülést hozzanak egy-egy fontos darab új sorozatába. 2020-ra kiderül, sikerült-e valódi értékén fontossá tennünk, hogy az Operaházba vagy az Erkel Színházba valaki bejusson a kiváló körülmények között bepróbált előadásra, vagy még akkor is úgy gondolkodhatnak a műfaj szerelmesei, hogy ezek úgyis akkora nézőterek, elég előtte pár nappal jegyet vásárolnom. Ha esetleg rajtunk múlik – hisz az már bőven egy új vezetői ciklus ideje –, nem lesz elég,

hónapokkal korábban kell észnél lenni, és így az operajegy ára és presztízse is növekszik majd:

előbbié mérsékelten, utóbbié sokkal inkább. Így fest a cél, és most is az ehhez szükséges körülmények, feltételek megteremtése zajlik. Egy év múlva avatjuk az Eiffelt, két év múlva újranyitjuk az Operaházat, közben a művészi és művészeti utánpótlásba is belépünk, mert különben fennmarad a kiszolgáltatottságunk. Én személy szerint fél lábbal nem is a jelenben élek, inkább a jövőben, a készre tervezett projektekbe és évadokba rejtett sok szépség miatt pedig hajszolnám előre az időt – ezenközben persze, a jelent nagy erőkkel működtetik a kollégák.

Van a párhuzamosan futó feladatok mellett lehetősége elutazni egy operafesztiválra, vagy megnézni operaelőadásokat – akár tájékozódásképpen, akár szórakozásból?

Nem vagyok egyedül a munkában: van helyettesem, Főző Virág jogász, aki hatalmas munkabírású, 2001 óta az Operában dolgozik. Az operativitás az ő kezében összpontosul. Továbbá működik az Operában hat igazgató, akik mind nagy területeket visznek: például a műszaki igazgatónak több mint 300 embere van, a főzeneigazgató 400 művész felett diszponál – máshol ez egy-egy gigantikus cég önmagában is. Azt szoktam mondani, hogy az Operaház valójában 12 vállalatból álló holding, amelyben van többek között ingatlankezelő cég, beruházóiroda, művészeti fesztiválszervező és -bonyolító vállalkozás, tripla szimfonikus zenekar, tripla létszámú énekkar, nagy gyermekkar, 130 fős balett társulat, díszlet-, jelmez- és kellékgyártó vállalat, multifunkcionális irodaház, színpadi műszaki szolgáltató, kommunikációs és marketingcég, valamint többelemű nézőtéri, catering- és idegenforgalmi szolgáltató vállalkozás. Mindenkivel együtt csaknem 2000-es létszám ez minden évadban: hatalmas üzem az ország két legnagyobb színházával plusz 12 más ingatlannal együtt, amelyek között akad kicsi és romos üdülő, de majdnem 7 hektáros Műhelyház is, rajta 30 000 négyzetméternyi csarnoképülettel.

„A kultúra gondos művelése az analógia mindkét végén gyönyörű termést hoz” Fotó: Hirling Bálint - Origo

Mindezek működtetése nem feledtetheti a színházi élet nyomon követését, bár ez igen nehéz még a saját előadásaink esetében is, hisz azok gyakran egyszerre futnak. Másfelől természetesen igyekszik mindezt megoldani az ember, nincs hét, hogy ne látnék valamit, viszont az adott terület igazgatói sok próbát és előadást is néznek, és működik egy anonim Monitor Csoport, amely minden opera- és balettelőadást megtekint és dokumentál. Az év során több helyen is jártam a világban, Amszterdamban láttam például Pikk dámá-t, New Yorkban Boleyn Anná-t, Milánóban Bohémélet-et, Bukarestben Falstaff-ot, Salzburgban Don Giovanni és Figaro következik. Legtöbbször akkor van erre lehetőség, ha konferenciákkal egybekötve tudok megnézni egy-egy előadást. Rengeteg DVD landol itt, de arra már valóban nincs lehetőség, hogy zavartalanul végignézzek egy hosszú operafilmet. Internet nélkül ma már nagyon nehéz lenne, egy új énekest megnézni első körben leginkább videórészleteken keresztül lehet. Ehhez, persze, szükséges az ezzel foglalkozó kollégák vagy a tanácsadók ajánlása. Természetesen nagyon jó, ha meg tudjuk élőben is nézni, vagy elhívjuk meghallgatásra, de kár tagadni, hogy a digitális világ a felpörgött napi munkát a sok terhelés és felesleges, mert öngerjesztő turbulencia mellett azért segíteni is tudja.

A „terméskorlátozás” elérése után hogyan fog alakulni az újabb, illetve az Ön által régi stílusúnak nevezett rendezések egyensúlya?

A régi rendezések közül viszonylag kevés marad, de egyrészt nem minden tűnik el, másfelől készülnek új, történetmesélős előadások is. Nem minden gondolattalan, ami statikus, mondta volt Kovalik Balázs, és egyetértek vele. És az is igaz, hogy minden nézőt szeretnénk minőséggel kiszolgálni, aki bizalmat szavaz a Magyar Állami Operaháznak. Továbbra is fontos az a közönség, aki azért jön be hozzánk a hétköznapok porából, hogy elbűvöljék, nem pedig azért, hogy a lét mélyebb összefüggéseire ébresszék rá. Ilyen típusú előadásaink is vannak, nyilván ezeket lehet szembeállítani az oldschool operajátszással. De mondom, meg tudom érteni, ha egy fárasztó nap végén a néző nem filozófiai kérdéseken szeretne merengeni, hanem arra vár, hogy a Lammermoori Lucia történetét tárják elé cakk-pakk, ahogy a darab szerint volt, nagy ruhákkal, kosztümös filmhez méltó látvánnyal – és ehhez is jó rendező, tehetséges stáb kell. Nem akarok harcolni, elfogadom, hogy ez is egy létjogosult megközelítés. Más kérdés, hogy mi nem kosztümös filmstúdió, hanem egy operaház vagyunk, és ez áttételesebb illúziót feltételez. A miénk színház, élő, eleven közeg, amely alakul magával az idővel, a társadalom felfogásával is. Sőt, ez egy kortárs színházi terep is, amelynek kifejezetten árt, ha tárlóba teszik és üveglappal lezárják.

A Billy Elliot merőben új vállalkozás az Operaház életében. Forrás: Opera / Rákossy Péter

Ezért kényes a műsorválasztás, a műsorok kialakítása: ezt magam végzem a művész-igazgatók javaslattétele mellett, de döntően a saját terveimet megvalósítva, ezért a felelősség is az enyém. Szándékom, hogy továbbra is egyensúlyt tartsak. Az Origónak is idéztem már azt a jelmondatot, hogy

Más színház beállhat kifejezetten egy irányba, és a maga néhány száz fős nézőterén játszhat a saját választása szerint, hiszen van rengeteg más intézmény, amely mást kínál. Azonban ha egyetlen Opera van, akkor annak a kiemelt helyzet minden terhét is cipelnie kell, és nagy, alapvető hiba volna beállni egy irányba az esténkénti 3000 eladandó helyével. Ezért sokfélét játszunk, sokféleképpen, és ez nem valamiféle értékválságot vagy bizonytalanságot, hanem „mindössze” egy nagy, nyitott, nemzeti intézményt jelent.

Ezért is mondta korábban, hogy visszautasítja, hogy szekértáborokban gondolkodjon? A következő, a Magyar Évad rendezőinek névsora is nagy változatosságot mutat.

Igen, különösen, ha nemcsak a premiereken, hanem a körülbelül 70 darab alkotta éves aktív repertoáron tekintünk végig. Annak több oldalt betöltő alkotógárdája van. Szándékosan nem akarom azt mondani, hogy végig lehet nézni a rendezők palettáját „A-tól V-ig”, mert megint azt igazolnám vissza, hogy nagyjából kétféle rendező van, miközben ez egyáltalán nem igaz. Vannak nagyon különböző és közös jegyei is például a két végletként kikiáltott rendezőnek.

Sőt, már csak azért sem érdemes úgy fogalmazni, hogy A-tól V-ig, mert így Zsótér Sándor is kimaradna a névsorból...

Igen, A-tól V-n át Zs-ig dolgoznak vagy dolgoztak nálunk rendezők. Mivel minden jegyvásárlásra számítunk,

nem tehetjük meg azt, hogy a valamilyen alapon felosztott, ilyen-olyan billogokkal ellátott táborok egyike mellett köteleződjünk el.

Nyilván van egy érvényes értékvilág, amelyet nekem kell képviselnem. Eddig volt Shakespeare-, előtte pedig Faust-, Strauss-, és Verdi–Wagner-évadunk, tehát előfordul, hogy fajsúlyos szerzőkhöz kötődik a szezon és annak végén a tematikus fesztivál, van, hogy értékes irodalmi alapanyaghoz, van, hogy egy néphez, egyfajta kulturális összegzéshez, mint például a Magyar Évad. Ez a következő évadok tematikájában is megmutatkozik.

A Billy Elliot a következő évadban az Erkel Színházban lesz majd látható Forrás: Opera / Rákossy Péter

Még nem árulhatok el részleteket, de aki érdeklődik az iránt, hogy én miben hiszek, az azt is megtalálja majd, de akkor sem kizárólagosan.

Nem szeretném összekeverni a saját ízlésemet az intézmény szerepével,

az ugyanis annál sokkal szélesebb spektrumot fed le – a legnagyobb előd, Bánffy Miklós ezt a nagy igazságot hagyta ránk. Igyekszem azt is megrendelni, jó szívvel fogadni, és annak az ügyén is figyelemmel és szeretettel fáradozni, amiért, bár úgyszintén érték, én magam nem annyira rajongok, más viszont igen. Aki előttem volt és utánam lesz majd dudás itt, persze, az is pokolra megy majd a nézői levelek miatt, pedig, ha pozitív alapállásból olvassuk őket, csak az derül ki napnál világosabban, hogy nagyon különbözőek vagyunk. Úgy gondolom, arra nyugodtan legyünk büszkék, hogy az elmúlt évadban 557 ezer féle opera- és balettrajongó járt nálunk, plusz a Billy mostani harmincezre. A hatalmasra nőtt friss repertoár, a nézőcsúcsok és a látogatási növekményhez képest is nagyobb bevételi többlet után nem lehet több kérdés.