Egy napon megkopik a hangom, nincs mit tenni

2016.12.23. 21:35

A december sok más mellett magát Don Giovannit is elhozta Budapestre, azon belül is az Erkel Színházba. A világhírű basszbaritont, Erwin Schrottot ugyanis szokás úgy emlegetni, hogy ő maga Don Giovanni, és ezt talán mindenki alá tudja támasztani, akinek volt szerencséje látni őt. Ráadásul a minap egy kedves meglepetés érte őt a színpadon: Budapesten ünnepelhette 44. születésnapját. Pezsgőzés közben beszélgettünk vele.

Mit sem sejtett Erwin Schrott, amikor az előadást követő tapsviharban a szokásos tapsrendet követve fogadta a közönség szeretetét, kiváló művésztársaival együtt. Ám egyszer csak belépett a színpadra Anger Ferenc, az Operaház művészeti igazgatója, aki bejelentette, hogy a világsztár épp ezen a szerdai estén ünnepli 44. születésnapját, ezért szeretnének egy kis meglepetéssel kedveskedni neki. Ahogy ezt végigmondta, már rá is zendített a zenekar és az Erkel Színház teljes közönsége a "Boldog születésnapot" kezdetű örökzöldre, miközben a művész háta mögött a színpadra toltak egy hatalmas tortát. Hullott az aranyszínű konfetti, szólt a tapsvihar. Végül a szemlátomást meghatódott művésznek Anger Ferenc biztatására még a "Serkenj fel, kegyes nép..." kezdetű magyar népdalt is elénekelte a nagyérdemű. Gyönyörű és ritka pillanatot élhettünk át együtt. A függöny leeresztése után pedig jött a pezsgőzés, valamint a torta felszelése. Itt léptünk mi közbe egy villáminterjú erejéig.

Erwin Schrott születésnapi köszöntése az Erkel SzínházbanFotó: Adrián Zoltán - Origo

Mikor lett biztos abban, hogy operaénekes lesz?

Továbbra sem vagyok biztos benne.

Na, de azért van némi jele annak, hogy nem is olyan rossz operaénekes, nem?

Minden egyes alkalommal felveszem és visszahallgatom magamat. Pontosabban a barátnőm veszi fel az előadásaimat. Nagyon fontos, hogy meghallgassam, hogy minden rendben volt-e, mik voltak a hibák. Még az olyan előadások után is, mint a mai, ahol egyébként minden rendben ment. Emlékszem, egyszer José Carrerasszal beszélgettünk arról, hogy vajon hányszor lehet az ember 100 százalékig biztos abban, hogy a legjobb formáját hozta. Arra jutottunk, hogy soha.

Ezt nem hiszem el. Hiszen olyan természetesen, olyan lazán mozog a színpadon, ráadásul annyira szenvtelenül, bátran teremt kapcsolatot a közönséggel előadás közben. Ehhez nagyon biztosnak kell lennie magában az embernek.

Pedig ez egy nagyon kemény dolog, és egyáltalán nem könnyű. De nem szeretnék erre figyelni, és nem szeretném, hogy az emberek ezt érezzék. Azt szeretném, hogy az legyen a benyomásuk, hogy ez a fickó borzasztó természetességgel mozog, szinte siklik a színpadon. Pedig közben tudom azt, hogy nincs teljesen tökéletes előadás. Hiszen gondoljunk csak bele, hányszor van az, hogy úgy kelünk fel, hogy: na, ez most egy tökéletes nap lesz, tele vagyok energiával, és minden hibátlan lesz. Hány ilyen van? Hát, nem túl sok.

Ezek szerint a mai sem volt tökéletes?

Ez egy nagyon kemény nap volt!

Miért?

Egyszerűen azért, mert nemrég megfáztam. Elég rendesen. Tegnap még lázam is volt. De tudja, mit? Ez nem számít! Tényleg nem! Muszáj az embernek összekapnia magát, és irány a színpad! Az élet ugyanis túl rövid ahhoz, hogy panaszkodjunk.

Erwin Schrott Don Giovanni szerepében, az Erkel SzínházbanFotó: Adrián Zoltán - Origo

Volt olyan szerep, amely már az első pillanattól úgy tűnt, hogy megugorhatatlan?

Persze! Mindig ez az érzésem van.

Nincs egy kicsit túl sok félelem önben?

Nem, ez nem félelem. Sokkal inkább tisztelet és alázat. Ha nem lenne meg bennem az alázat, akkor azt észrevenné a közönség.  Vagy egyszerűen csak azt mondanák, hogy ezt már látták valahol korábban, nincs ebben semmi izgalmas, átlagos. Viszont ha alázatos vagyok, akkor évtizedekkel később is emlékezni fognak arra az előadásra. Igyekszem minden napot a csúcsra járatni. Minden nap ajándék, amit a színpadon tölthetek,  mindennap szerencsésnek érzem magam, hogy ott lehetek. Ez fakad abból is, hogy a családom borzasztó elhivatott volt abban, hogy támogasson engem. Nagyon sok támogatást és segítséget kaptam tőlük, és nagyon mélyen tisztelték azt, amit csinálok. És én magam is keményen dolgoztam. Soha nem éreztem úgy, hogy egy szerep méltatlan, vagy nincs kedvem hozzá. Mindig arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem lesz több ilyen lehetőség. Volt olyan, hogy egy szerepet nem vállaltam. Azért, mert úgy éreztem, hogy én nem tudok hozzátenni ahhoz, amit korábban mások mutattak.

A tapsrend alatt meglepetés érte a világhírű basszbaritont -  az egész színház felköszöntötte 44. születésnapján.Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Mondjuk az ember mindig fejlődik és tanul. Mi van például a felvételekkel? Amelyek már nem olyan erősek, vagy úgy érzi, hogy már jobb annál, túlnőtt azon.

Na, pont emiatt nem szeretem a felvételeket, de megértem, hogy szükségesek. Fontos ahhoz, hogy az emberek megismerjenek, minél több mindenkihez eljuthassunk. Elfogadom. Én inkább úgy tekintek rájuk, hogy legalább majd lesz valami, amit oda lehet adni az ük-ük-ükunokáimnak, és majd mutogathatják egymásnak, hogy volt egyszer valami őrült ük-ük-üknagyapjuk, aki operaénekes volt, és ezen az mp3-nak nevezett ősrégi izén az ő hangját hallhatjuk. Mondjuk, van ám ennek egy másik oldala is. Amikor visszahallgatom mások előadását, a nagyokét, akkor mindig elbizonytalanodom, hogy biztosan nekem is operaénekesnek kell-e lennem. Talán valami mással kellene foglalkoznom inkább. De végül mindig arra jutok, hogy semmilyen bűnt nem követek el, szeretem, amit csinálok. Nem lehetek soha olyan jó, mint ők - Domingo vagy Callas például -, éppen ezért csak igyekszem annyira jó lenni, amennyire csak lehetek. Ez a legtöbb, amit tehetek, ehhez tartom magam.

Nem fél attól, hogy ez egy napon véget ér majd?

Ha egyáltalán véget fog érni valamikor. Egyébként nem félek attól, hogy bármi is véget érjen, hiszen nem tudok tenni semmit ellene. Egy napon megkopik a hangom. Ez egy ilyen dolog. Hiszen a legrosszabb dolog, amit tehetsz a hangoddal, az az, hogy elmész operaénekesnek. Olyan, mintha valami maratoni futó lennél: mindig csúcsra járatod magad - illetve ez esetben a hangod. De nem tartok ettől. Sokkal inkább tartok attól, amit az emberiség művel magával mostanában.  Ez sokkal ijesztőbb. Szociális és politikai értelemben is elképesztő az a helyzet, ami van a világban. Egy ember vagyok a 7 milliárd közül. Ha nem énekelek többé, akkor semmi nem fog változni, ha eltűnök, akkor pedig nem áll le az élet. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok az énekléssel a lehető legtöbbet összegyűjteni a világból: pénzt, szeretetet, élményeket, bármit, és a lehető legtöbbet továbbadni ezekből annak az alapítványnak, amely gyermekeket segít. Ezek olyan gyermekek, akiket bántottak, elhagytak, és akiknek minden apróság számít az életben. Talán kaphatnak így egy kis esélyt. Lehet, hogy nem tudok sokat tenni értük, de hátha az is számít valamennyire. Egy csepp víz a sivatag közepén. Talán így épül az én halhatatlanságom is, talán azzal, ha létrehozunk valami jót, vagy hozzájárulunk valami jó ügyhöz, akkor fennmaradhatunk. Azzal, hogy teszünk egymásért. Bármi is legyen az. Jó gondolatok, szavak, vagy csak az, hogy meghallgatjuk egymást. A lényeg, hogy tegyünk valami jót egymásért.  Ennyi az egész.