Nem azért hordok női ruhát, hogy bárkit provokáljak

2015.07.26. 11:32

Azért hagyta ott a profi labdarúgás macsó világát, hogy felvállalhassa a transzneműségét. Ennek kínkeserves történetét írta meg első könyvében, az Inkognitó-ban, az első magyar transzcomingout-regényben. Mostanában már mindenhova női ruhában jár, környezete elfogadta, de állítása szerint neki könnyű. Kiss Tibor Noéval transzneműségről, kiszolgáltatottságról, toleranciáról beszélgettünk.

  • Két évig tartott fociedzéseket fiataloknak Pécsbányán, hiába csillapította a rasszista kijelentéseket, végül ott kellett hagynia a munkát. 
  • Rengetegen élnek teljes kiszolgáltatottságban, a kitörés lehetősége nélkül, a szegénység pedig a politikai játszmák része. 
  • Ma már ahhoz is bátorság kell, hogy ételt adjon valaki a hajléktalannak. 
  • A Pride nem hozza lázba, de fontosnak tartja.
  • Szerinte jobb hely lenne a világ, ha a nemi szerepeket lazábban kezelnénk. 
  • Második könyve, az Aludnod kellene a rendszerváltás veszteseiről szól. 
Kiss Tibor Noé tinédzserként hét évig focizott a Fradiban, legutóbbi regényét a Magvető adta kiFotó: Szabó Gábor - Origo

Követed még a fociéletet? 

Andrea Pirlo eligazolt New Yorkba, számomra ezzel közeledik a vége. Tizenöt éve ő a kedvenc focistám, az ő posztján játszottam a Fradiban, védekező, labdaszerző és osztogató középpályásként. De én mindig is csak egy dologban hasonlítottam hozzá: ugyanolyan lassú vagyok. 

Miért hagytad abba a focit?

Tudtam, hogy abba a közegbe soha nem fog beleférni az, ahogyan élni szeretnék. 

A transzneműségedre gondolsz? 

Igen. De az egész közeg morálja is nagyon lehúzó volt. A magyar foci borzasztó állapotban van, retrográd, nem európai szinten zajlanak a dolgok, korrupció mindenhol, legalábbis én ezt tapasztalom. A profi futball egyre kevésbé érdekel, de hetente egyszer eljárok focizni. Egyébként a férfi ismerőseim egy része emiatt könnyebben fogad el: 

mindegy, hogy női ruhában, kisminkelve járok az utcán, ha meg lehet velem beszélni a hétvégi meccset. 

Kiss Tibor Noé 1976-ban született, a ferencvárosi Móra Ferenc Egészségügyi Szakközépiskola gimnáziumi osztályába járt, tíztől tizenhét éves koráig az FTC igazolt futballistája volt. Újságkihordóként megszerette a kutyákat. Amikor 1995-ben először női ruhában kiment az utcára, a parókája beleakadt egy faágba. Tanult újságírást és szociológiát, 2003 óta tördelőszerkesztéssel foglalkozik, 2010 óta a Jelenkor folyóiratnál. Újságokba is írt zenéről, futballról, kultúráról, egyik alapítója a focitipp.hu weboldalnak.
Inkognitó című regénye 2010-ben jelent meg, és a szerző transzneműségéről szól. Aludnod kellene című második könyve a Magvetőnél jött ki, egy isten háta mögötti, elhagyatott kisközösséget mutat be, valahol Magyarországon játszódik, valamikor mostanában. Idén márciusban megkapta a Békés Pál-díjat.

Van olyan döntéshelyzet reggel, hogy női vagy férfiruhát vegyél fel?

Szinte mindenhova női ruhában járok. A háziorvoshoz azért nem, mert talán elküldene pszichológushoz. Mégis van ilyen helyzet. Ott van például a nagyon kedves szomszéd néni, aki vallásos, konzervatív gondolkodású. Jó ideig nem mertem elmenni otthonról női ruhában, mert mindig a folyosón volt, virágokat locsolt, takarított, féltem, hogy meglát. Fél év után meguntam a bújócskát, átmentem hozzá, és megmondtam: én nem az a fiú vagyok, akit eddig elképzelt. 

Tibor, nekem emberként már bizonyítottál, 

ennyit mondott, és másnapra elolvasta az első könyvemet. De tíz évvel ezelőtt még totális zavar volt a fejemben a transzneműséggel és a női identitással kapcsolatban, akkoriban egy órába telt, amíg összeszedtem a bátorságomat, hogy kilépjek az ajtón női ruhában. 

Mitől lett jobb?

Elkezdtem beszélni és írni erről, és láttam, hogy a történetem megmozdít embereket. Engem pedig ez felszabadított. 

Húszéves koromig hallgattamFotó: Szabó Gábor - Origo

Mennyi ideig titkolóztál?

Hat-hét évesen tapasztaltam először, hogy valami nem stimmel. A 80-as évek elején ez még gyakorlatilag kriminalizált dolog volt, így mire felnőttem, biztos voltam benne, hogy nem vagyok normális. Úgy szocializálódtam, hogy ez egy betegség, teljesen egyedül maradtam a problémával. Kinek beszéltem volna erről, a focista haverjaimnak? Húszéves koromig hallgattam. Ma már ez másképp működik, gyakran előfordul, hogy 18 éves korára egy transznemű fiatal mindent tud a transzneműségről, és a műtéten gondolkozik. 

Forrás: Alexandra

Hogyan reagálnak az emberek, ha felszállsz a buszra?

Nem buszozom. Gyalog járok, biciklizem vagy kocsiba ülök.

Emiatt?

Igen. Én nem azért viselek női ruhát, hogy bárkit provokáljak, vagy mert porondon akarok lenni. Nem akarom, hogy erről beszéljenek, nem is öltözöm feltűnően, persze, tudom, hogy ettől még ez a téma a pékségben és a cukrászdában is, visszahallom a barátaimtól. De szerencsére ezek a reakciók általában pozitívak. Pécsen egyébként toleránsak az emberek, sokat segített, hogy odaköltöztem. 

Szemtől szemben, őszintén beszélni, ez mindenkit lefegyverez, 

mert látják, hogy ez az ember vállalja saját magát. Miközben egy személytelen kérdőíven sokan közülük azt mondanák, hogy nem kedvelik a transznemű embereket. 

Első könyved a transzneműséged felvállalásának brutálisan személyes története. A második viszont erősen szociografikus, de kitalált történet egy lecsúszott vidéki kisközösségről. Van átjárás a két téma között? 

Engem a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a kirekesztettség érdekel, és azok az emberek, akik ilyen helyzetben élnek. A saját transzneműségem történetét is leginkább a tehetetlenség fogalmával tudom megragadni. Az Aludnod kellene szereplőinek és Magyarországon most már milliós nagyságrendű számban sokaknak ugyanígy a tehetetlenség az osztályrészük, csak egészen más okok miatt.

Nagyon kicsi a társadalom mobilitásaFotó: Szabó Gábor - Origo

Konkrétan a mélyszegénységben élőkről beszélsz?

Nem csak. Folyamatosan tágul a kirekesztettség köre. A mélyszegénység számomra átpolitizált fogalom, inkább arról van szó, hogy egyre szélesebb azok köre, akik számára egyáltalán nincs reális esély az előrelépésre. A jövedelmi meghatározottságok mellett a földrajzi és kulturális egyenlőtlenség egyre drasztikusabb hatású, és ez meghatározza az egyén lehetőségeit. Egy menő belvárosi, egy külvárosi és egy falusi középiskola között lényegében átjárhatatlan távolságok vannak. Nagyon kicsi a társadalom mobilitása.

Téged pályára állított a szakközépiskola, ahova jártál?

Forrás: Magvető

Nem igazán. Elég közepes suliba jártam, aztán elvégeztem a MÚOSZ újságíró iskoláját a kilencvenes évek közepén, utána jelentkeztem az egyetemre. Ez részemről lázadásnak számított, apám nemcsak azt emésztette meg nehezen, hogy nem lettem futballista, hanem azt is, hogy a középiskola után nem mentem el azonnal dolgozni.

De az iskola csak egy tényező, ott van még a család, a nevelés. Az olyan helyeken, ahol az Aludnod kellene is játszódik, azok maradtak, akiknek a legkevesebb a kulturális tőkéjük, nincs mit felmutatniuk a gyerekeiknek az iskola mellett. 

Így elfogy az esély a kilépésre. 

Az ilyen kisemmizett emberek problémái mostanában látszólag nagy nyilvánosságot kapnak, de az erről való beszéd jelentős részét hamisnak érzem, a szegénység inkább politikai játszmák része.

A radikalizálódásról Pécsbányán kaptam képet, ahol fociedzéseket tartottam helyi fiataloknak, cigányoknak és nem cigányoknak vegyesenFotó: Szabó Gábor - Origo

Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem azon a telepen, amely a második regény mintájának is tekinthető, a nagyszüleim, majd apám élt ott sokáig. Felnőttként is sokat jártam vissza, de a fokozatos radikalizálódásról igazán Pécsbányán kaptam képet, ahol fociedzéseket tartottam helyi fiataloknak, cigányoknak és nem cigányoknak vegyesen. Beleláttam, hogyan próbál mindenki kitörni a lehetetlen helyzetéből, de mivel nincs hozzá eszköze, elveszti a motivációt. Egyre többen válnak ilyen módon kitaszítottá, nő a bűnözés, erre válaszként pedig a környezetük radikalizálódik. 

Részlet az Aludnod kellene című könyvből

A tücskök ciripeltek, fütyörészve biciklizett az úton. A szandálban nehezen tekerte a pedált, pedig a dinamót be sem kapcsolta. Minek kapcsolta volna be, nem működött. A faluban nem tudott újat venni, a városban meg már évek óta nem járt. Néha elzúgott mellette egy autó. Idegesen kerülgették, volt, aki rádudált, de ő nem ijedt meg, biciklizett tovább. Legközelebb felveszem a foszforeszkáló mellényt, bele fogtok vakulni, kiabálta. Az öklét is rázta volna, de nem akarta elengedni a kormányt.

A szántóföldön egy szarvas ácsorgott, nem mozdult. Harangozó Pali óvatosan lefékezett, de a bicikli úgy nyikorgott, hogy az állat ijedtében megugrott. Gyáva nyúl, morogta, majd leemelte a válláról a tangóharmonikát. Mire nagy nehezen megcélozta vele a szarvast, az már el is tűnt a bokrok között. Csak az agancsai villantak fel a sötétben. Ha megolajozta volna a biciklit, akkor most lőhetett volna egy trófeát, vonta le a tanulságot. Nagyon elkeseredett. Még soha nem evett szarvaspörköltet.

Milyenek voltak ezek az edzések, tudtál fegyelmet tartani? A csapatsport jó hatással lehet a fiatalokra egy ilyen közegben. 

Volt a csapatban 35 éves börtönviselt férfi és 12 éves gyerek is, láttam, hogy milyen könnyen kirekesztik maguk közül a gyengébbeket, illetve azokat, akiket a családjuk nem tud megvédeni. De láttam azt is, hogy milyen mindennapi tapasztalati tényekből táplálkozik a rasszizmus közöttük. 

Rendre ugyanaz a három-négy gyerek volt csak hajlandó arra, hogy segítsen cipelni a mozgatható kézilabdakapukat. Vittük a kaput, ők meg tették a megjegyzéseket a többiekre, akik ez alatt a pálya szélén hülyéskedtek. Nehéz itt igazságot tenni. Nekem az volt a dolgom, hogy türelmes legyek, de mások nem mindig voltak azok, sokszor a nyílt rasszista kijelentéseiket kellett helyre tennem. 

Mit mondtál?

Hogy ne mondj ilyet, mert ő is ugyanolyan ember, mint te meg én, ilyen egyszerű dolgokat. De nem ezért hagytam abba. Nem tudtam fegyelmet tartani, veszélyes helyezetek is kialakultak. Valaki engedély nélkül kiment az edzésről, visszajött, rácsimpaszkodott a kézilabdakapura, az pedig az egyik kissrác mellett zuhant a parkettára. 

Akkor elszállt az agyam, lerángattam róluk a mezt, mondtam, hogy ennyi volt. 

Közben a játékban nem fejlődtek, nem érdekelte őket, az egész csak arról szólt, hogy kiengedjék a gőzt, ami felgyűlt a héten. Sokszor itt jöttek ki a köztük és a családjaik között lévő konfliktusok, úgy éreztem, hogy ezzel én már nem tudok mit kezdeni. 

Nem vagyok teljesen elégedett magammalFotó: Szabó Gábor - Origo

Nehéz döntés volt, nagyon megkedveltem a srácokat, a problémák ellenére rengeteg szeretetet kaptam tőlük. És van köztük néhány nagyon tehetséges gyerek is, szomorú, hogy ezt valószínűleg nem tudják majd kamatoztatni. Majdnem két évig csináltam, az engem beszervező civilszervezet szerint ez hosszú idő. Ennek ellenére nem vagyok teljesen elégedett magammal, biztos csinálhattam volna jobban is. 

Mit szóltak, amikor női ruhában láttak?

Vicces volt. A legmacsóbb, kigyúrt csávóval hosszan beszélgettünk kocsmákban, jól reagált a transzneműségemre, azt mondta, hogy ő ezt nem érti, de elfogadja, mert ismer engem. A női ruha oké, de ha pasikkal akarnám csinálni, akkor megverne. 

Mondtam, jó, akkor megvernél. 

Ez van, sokan gondolkodnak így. Én ezt alapvetően mégis toleranciának tekintem. Ha van párbeszéd, az már jó. Szerintem a legtávolabbi emberrel is lehet párbeszédet kezdeményezni, akár egy rasszistával is. Úgy gondolom, hogy a személyes beszélgetések és megnyilvánulások képesek változtatni az ellenérzéseken. 

Az úgynevezett felvilágosító kampányok erejében kevésbé hiszek. Ha például a melegek és leszbikusok elfogadására gondolok, akkor számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy azok az emberek a legtoleránsabbak, akik a közvetlen környezetükben találkoznak magukat nyíltan vállaló melegekkel és leszbikusokkal. 

Nemrég a Pride ezreket vitt az utcára egy közös ünneplésre, a média egyre többet foglalkozik az LMBTQ emberekkel, egyre többen tudják, hogy ők kábé ugyanolyanok, mint a nem LMBTQ emberek. Beszélnél mondjuk a Pride-megnyitón, ha felkérnének?

Nem tudom. Örülök, ha sokan kimennek, de engem ez nem annyira hoz lázba, egyébként sem szeretem a tömeget. Azt hiszem, a személyiségem egyik legmeghatározóbb eleme az a fajta kívülmaradás, amit a transzneműségem miatt megszoktam. Én azt tudom ehhez hozzátenni, hogy a lehető legkíméletlenebbül megírom, mivel jár az, ha valaki transzneműként él. Én ezt az utat választottam, de minden elismerésem azoké, akik harcolnak a jogokért, és közösségszervezőként tevékenykednek. 

Ehhez nagy bátorság kell ma Magyarországon. 

Már ahhoz is bátorság kell, hogy ételt adjál a hajléktalannak, szegénynek, mert odamegy valaki, és megfenyeget. 

Nagy baj, hogy eljutottunk arra a szintre ebben az országban, hogy mindenre azonnal ferde szemmel néznek, ami eltér az átlagostól. Ugyanakkor valahol megértem azt, aki a melegjogok emlegetésétől hülyét kap, mert mondjuk soha nem találkozott melegekkel és transzneműekkel. Nem értek vele egyet, de el tudom képzelni az érzést, hogy „már megint ezzel foglalkoznak, miközben én havi 80 ezret keresek”.

De ezek szükségszerű, persze fájdalmas lépések, túl kell rajtuk jutni: a provokáció és szembesítés, a közterek használata. Akármilyen konfliktusos is a téma megmutatása, meg kell tenni. 

Ez igaz. És látok is egy pozitív fordulatot. Sok cég és ismert ember felvállalja a Pride-ot, ez fontos. Elmondják a személyes történeteiket, beszélnek szakmai sikereikről, és kiderül, hogy mellesleg melegek. Persze, ilyenkor jönnek a szokásos ellenérvek, például hogy miért kell ezt reklámozni. Én soha életemben nem reklámoztam a transzneműséget, a könyvemből is az derül ki, hogy ez egy kegyetlenül szar dolog. 

Nem is vagyok erre büszke, hanem együtt élek ezzel. 

Ha nem élhetem meg önmagam a mindennapjaim során, akkor csak gyarapítom az öngyilkosok vagy a pszichiátriai betegek számát ebben az országban. 

Ebben az értelmiségi közegben az emberek tudnak viselkedniFotó: Szabó Gábor - Origo

Ugyanígy: ha egy meleg azon rágódik, hogy huszonkettedszer kell hazudnia a munkatársainak arról, hogy ő kivel él együtt, és kit nem visz el a céges összejövetelre, akkor boldogtalan lesz. Mert nem vállalhatja fel, nem is azt, hogy mit csinál az ágyban, hanem hogy szeret valakit. Nekem egyébként könnyű a helyzetem. 

Miért könnyű?

Olyan közegben élek, ahol elfogadnak. Írtam két könyvet, emiatt komolyabban vesznek, és nem néznek ki, ha egy felolvasásra női ruhában megyek el. Vagy legalábbis nem teszik szóvá, ebben az értelmiségi közegben az emberek tudnak viselkedni. Ettől még, nem árt tudni, hogy melegek és transzneműek ezrei élnek vidéki városokban és falvakban úgy, hogy soha nem kapnak pozitív visszacsatolást a környezetüktől. Sőt, rejtőzködniük kell, folyamatosan méltatlan helyzetekbe kényszerülnek. 

Nem tartottál attól, hogy művészi hatásra és irodalmi sikerre váltod a kiszolgáltatottságot, szenvedést? Hogy az ábrázolt nyomor az olvasó számára valamiféle különös, tőle távoli dologként jelenik meg, amin lehet hüledezni?

Az Aludnod kellene kapcsán többször felmerült, hogy mennyire sötét a könyv által megrajzolt világ. Pedig inkább arról van szó, hogy a legtöbben el sem tudják képzelni azokat a történeteket, amelyek egy ilyen telepen megesnek. Megdöbbentő volt számomra, hogy a 15 éves pécsbányai srácok milyen sztorikat meséltek el szenvtelen hangon az edzések szüneteiben. Ezekhez képest az Aludnod kellene a kültelki Magyarország egészen light verziója. 

Egyszerűen nem tudjuk, mi zajlik ezeken a helyeken. 

Nagyon nagy a különbség a valóság és a szegénységről szóló nyilvános beszéd között. Még azt is megkockáztatnám, hogy a témára egyébként érzékeny értelmiségiek és politikusok sem teljesen értik, hogy mi működteti ezeket az embereket. 

Rögzíteni akartam azt a világot, amit sokan nem ismernek, lenyomatát adni annak, hogyan élnek most az ország nagy részén az emberek. Ez számomra írói feladat volt, és hogy ezzel ki mit kezd, az már nem az én dolgom. Ugyanakkor próbálom távol tartani magam attól, hogy íróként ebből szerepet formáljak magamnak. Nem akarok az az író lenni, aki megmondja, hogy milyen a szegénység. Van némi tapasztalatom erről a világról, de nem ebben élek, ezért ez nem lenne hiteles a részemről. Emiatt egyrészt önvád van bennem, ugyanakkor mégsem tudok nem írni erről. 

Visszatérve a transzneműségre, el tudod képzelni, hogy továbblépj azon a szinten, hogy női ruhát hordasz, és akár orvosi eszközökkel hozd egymással fedésbe a női identitást a születéskor meghatározott férfi nemmel?

Sajnos hipochonder vagyok. Nem viselem jól, ha beavatkoznak a testi működésembe. Nekem már egy tetoválás is sok lenne, akkor hogy viszonyuljak, mondjuk ahhoz, hogy átoperáltassam magam? Már attól rosszul vagyok, ha elképzelem a hormonkezelés mellékhatásait. 

Persze, jobb lenne női testben élni. 

Az Inkognitó-ban van erről egy mondat: „Nő akarok lenni, nem egy nővé operált férfi.” Na, ez az, ami lehetetlen. Ezzel együtt nincs kizárva, hogy öt év múlva teljesen más választ adnék erre a kérdésre. Lehet, hogy sorra kerül az operáció, de ezen most nem gondolkozom. Hagyom, hogy haladjon minden a saját ritmusában.

Szinte csak az számít férfinak, aki übermacsóFotó: Szabó Gábor - Origo

Szeretnél a hagyományosnak mondott társadalmi nemek tekintetében minél inkább nőként élni? 

A társadalmi nemek kérdéséhez egyre óvatosabban közelítek, ingoványos terep. Én csak szeretnék olyan környezetben élni, amiben őszintén kifejezhetem magam. Amúgy is: mi az, hogy női szerepminta? Vannak tulajdonságaink, meg ösztönös vágyaink, amiket a társadalom nőiesként vagy férfiasként azonosít. Azt mondja a társadalom, hogy a férfinak férfiasnak kell lennie, ha törik, ha szakad, de nem mindenki képes erre, például mert az átlagosnál érzékenyebb.

Szinte csak az számít férfinak, aki übermacsó, egy nőnek pedig minden szempontból nőiesnek kell lennie. Pedig szerintem sokkal jobb hely lehetne a világ, ha a társadalmi szerepeket egy kicsit lazábban kezelnénk. Én például néha úgy érzem, hogy ha valamihez igazán értek, az a futballozás, miközben ma is csak azért nem vettem fel szoknyát, hogy az olvasó ne a fotókon hüledezzen, hanem olvasson. Ilyenek vagyunk, elég bonyolultak, ezt nem lenne szabad elfelejteni.

Mit jelent az, hogy transznemű?
Az emberek különféle, széles rétegét lefedő kifejezés azokra, akik nemi identitása vagy nemének kifejezése nem egyezik meg teljesen azzal, ahogyan születésükkor meghatározták azt. Ebbe a körbe tartoznak azok (de nem csak azok), akik transzszexuális emberként, transznemű emberként, transzvesztitaként/ cross-dresser emberként, nem-binárisként, dzsendervariáns emberként határozzák meg magukat.

Akik nem transz emberek, azok a ciszneműek. Tehát ez alatt értünk mindenkit, akiknek a születésekor meghatározott nemével megegyezik a nemi identitása, biológiai neme és a nemének kifejezése.

A meghatározás forrása a Transvanilla.hu. A Transvanilla transznemű egyesület azért dolgozik, hogy a transz, a dzsender-nonkonform és az interszex emberek tisztelt, elfogadott és látható tagjai legyenek a társadalomnak. Céljuk jogi, orvosi és társadalmi változásokat elérni, hogy ezzel javítsanak a transz, dzsender non-konform és interszex emberek mindennapi életminőségén.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK