Abszurd drámává fajult a Kertész Imre-est

2015.12.15. 12:50

Azt hittem, egymás sarkát tapossák majd, és még a lépcsőn is ülni fognak az emberek. Három perccel a kezdés előtt újságíró kollégámmal döbbenten konstatáljuk, hogy akad üres szék, nem kevés a Müpa Fesztiválszínházában. Ha őérte nincs teltház, akkor kiért? Pedig a Kertész Imre-estre még a sajtójegyet sem volt egyszerű beszerezni.

Nem tudom, mit vártam, de azt biztos nem, hogy Magda, a felesége betolja a színpadra egy kerekesszékben. Pedig hát tudtam, hogy így lesz, hiszen a múltkor is láttam őt, pont itt, egy Mahler-koncerten.

Talán valami csodára számítottam. Hogy felpattan, hogy majd mond valami nemesen, tisztán bölcset, mint a naplóiban, esszéiben. De a száj félig nyitva felejtett sötét üregéből mintha már örökre kirepültek volna a szavak.

Kertész Imre

Forrás: Burger Barna

Kertész a színpad bal sarkában, „magánpáholyban” ül, permetezik rá valami gyér reflektorfény. A színpadra belibeg Veiszer Alinda, a Literárium-estek ügyeletes háziasszonya, jön Kulka János színművész, Morcsányi Géza, a Magvető kiadó volt igazgatója, Hafner Zoltán, a Kertész-életmű gondozója, és Spiró György író, aki elsőként ismerte fel a Sorstalanságban a remekművet. És kezdetét veszi valami bizarr, abszurd dráma.

Mintha a televíziózás hőskorába csöppentünk volna vissza, olyan esetlen ez a nekrológ-szagú, amatőr emlékműsor. Van, hogy Spiró már múlt időben beszél a szerzőről: „Mindenki sajnálhatja, aki nem ismerte őt”.

Veiszer Alinda, Spiró György, Morcsányi Géza, Hafner Zoltán

Forrás: Müpa /Posztos Janos

Pedig Veiszer Alinda tényleg mindent megtesz, hogy természetességgel és spontaneitással fűszerezze kérdéseit (kérdezni igazán tud), olykor viszont nem tudja eldönteni, tegezi vagy magázza-e Spirót, és suta módon, minél lazább és természetesebb ő, annál bizarrabbnak hat a műsor.

Mintha privjúban megmutatnák Kertész Imrének, na, majd így fogunk rólad beszélni. Látod, csupa szépet mondunk rólad, mert halottról jót vagy semmit. Ez a te emlékműved, ez a szavakból és gesztusokból épített csinos mauzóleum, rajta a születési dátum, kötőjel, és egyelőre a sima márvány, oda kerül majd az elhalálozás ideje.

Az én olvasatom

Nyilván mindez csak az én olvasatom. Ahány néző, annyi értelmezés. Én is jókat derülök Spiró anekdotáin. Spiróról kiderül, nemcsak remek drámaíró, de kiváló színész is. Lubickol a színpadon, ahogy meleg baritonján előadja megismerkedésük történetét a szigligeti alkotóházban.

Spiró jól látja, hogy a Sorstalanság nagyszerűsége a radikális szemlélet, amihez Kertész megtalálta a megfelelő nyelvet. A minden irányba ható vadállati gúny gyakorolt Spiróra mély benyomást, ami a regény minden mondatából árad. Pont az, amit a korabeli Magvető kiadó lektorai képtelenek voltak felfogni.

A minden irányba ható vadállati gúny gyakorolt Spiróra mély benyomást

Forrás: Müpa /Posztos Janos

A Sorstalanság 1975-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál, de Kertész Imre akkor már évek óta házalt az auschwitzi élményeit feldolgozó regénnyel. A Magvető 1973-ban kikosarazta, arra hivatkozva, hogy körülményes, ügyetlen és megbotránkoztatná az olvasókat.

A művészi megfogalmazás sikertelensége mellett elsősorban a főhős "enyhén szólva furcsa reakcióival" és a rosszízű mondatokkal volt bajuk. Szerintük a haláltáborokat nem lehet ilyen részvétlenül szemlélni, még ha a kamasz hős nem is fogja fel azonnal, mi folyik körülötte.

Valójában ma sem tudják elegen, hogy a Sorstalanság a magyar próza történetének egyik határköve, műfajtörténeti állomás.

Morcsányi Géza tudta ezt. Szemérmetlen őszinteséggel beszél a Sorstalansághoz fűződő viszonyáról, hogy ez a regény a bibliája. Arról, hogy közgazdász egyetemistaként milyen későn bújt elő belőle a humán értelmiségi, és amikor ő került a Magvető kiadó igazgatói székébe, igazságot szolgáltatott a Sorstalanságnak, Kertész Imre műveinek kiadója lett.

A Kertész Imre-est színpadképe

Forrás: Origo

Csak a Sorstalanság fontos, a többi fölösleges?

Fura, hogy pont az életmű gondozójára, Hafner Zoltánra nem volt nagy hatással a Sorstalanság. Pedig munkatársként számos könyve szerkesztésében lett Kertész jobbkeze.

–  Nem szégyelli magát? – kérdezi Veiszer Alinda.

A közönség felröhög.

–  Van a Sorstalanság nélkül belépő Kertész Imréhez?

Hafner meglepő válasza:

–  Van. Sőt. A Jegyzőkönyv, Az angol lobogó, a Gályanapló nagyobb hatással volt rám.

Szerinte tévedés, hogy a Sorstalanság a főmű, szerinte, ha nincsenek is gyengéi, de látszik, hogy első könyves szerző műve. És hát a Nobel-díjat sem csak ezért, hanem az egész életműért kapta Kertész.

Kertész Imre a Mentés máskéntban maga is fölteszi ezt a kérdést: „Varsóban, s máshol, más alkalmakkor is minduntalan az értésemre adják, hogy valójában a Sorstalanság írója vagyok, a többi munkámat úgyszólván fölöslegesnek tartják. Elfogadjam-e az ítéletet?”

Ha az irodalmi remekmű egyenlő a megcsináltsággal, a forma és tartalom egységének eddig sosem tapasztalt megélésével, akkor az én válaszom igen lenne. Kertészé nem:

„Nem fogadom el. A Sorstalanság bizonyára egyedülállóan eredeti munka; de a többivel együtt egészül ki teljes világgá, az én világommá. És ha nem? Legalább jól szórakoztam. Hiszen valójában minden fölösleges, az írás is, az élet is. Mindkettő valami metafizikai többletre utal, valami luxusra, erőfölöslegre, gazdagságra, amely nem győz gyönyörködni a saját fölösleges pompájában”.

Várjon Dénes zongorázik, Kulka János felolvas

Forrás: Müpa / Posztos Janos

Egy leépült ember ül a kerekesszékben. Vele együtt azt hallgatjuk, hogyan próbálják őt rekonstruálni, újraépíteni a színpadon. Azt is el tudom képzelni, hogy Kertész Imre kacag magában, legendás humorérzékével jót mulat ezen az egészen. Ahogy a „kilátástalanság iróniája” (Morcsányi) süt a szövegeiből, ezt is ugyanúgy, ugyanazzal a „vadállati gúnnyal” (Spiró) szemléli.

Szünet is van. Kollégámmal hezitálunk, visszamenjünk-e a második felvonásra, amikor Várjon Dénes ismét nagyszerűen fog zongorázni, Kulka János felolvas majd a Kudarcból, és képes lesz elhitetni velünk, hogy ő a fiatal Kertész Imre, aki egy huszonnyolc négyzetméteres lakásban, miközben bohózatok írásából igyekszik fenntartani magát, az évszázad magyar regényét alkotja meg.

Az előtérben bóklászó-büféző emberek között feltűnik Markó Iván, a győri balett egykori frontembere.  Méretes pocakját maga előtt tolva zilált hajjal, kaján vigyorral az arcán járkál fel-alá, és szabályos időközönként elrikkantja magát: „Ajjaj! Ajjaj!”

Ez megadja a végső lökést.

Lent a mélygarázsban, mielőtt beszállok a kocsiba, egy sárga taxi gurul el mellettem. Kertész Imre az anyósülésbe süpped. A taxi egy pillanatra lelassít. Kertész rám néz. A leesett áll, a félig nyitott száj sötét ürege színházi maszkra emlékeztet. Csak a szeme él, ugyanaz a szem, amely a buchenwaldi koncentrációs táborban is képes volt gyönyörködni a naplementében.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK