Ebbe a nyomozásba mindannyian bele fogunk dögleni

Vágólapra másolva!

A klasszikus krimik rajongói talán csalódni fognak João Tordo regényében. Azoknak sem biztos, hogy ajánlatos kézbe venniük, akik a modern skandináv bűnregények – önmagukon túlmutató, mégis elsősorban egy krimi izgalmával kecsegtető darabjainak – szerelmesei. A Memory Hotelben van ugyan nyomozás és bűnügy is, de a végére nem feltétlenül a rejtély megoldásával leszünk gazdagabbak.

Vajda Judit

Vágólapra másolva!

irodalom Joao Tordo krimi nyomozás

„Minden emlékezet. A jelen önmaga emlékezete, és csak úgy létezhetünk, ha képesek vagyunk elraktározni magunkban azoknak a pillanatoknak az emlékét, melyek aztán soha többé nem ismétlődnek meg.” „Világunk a halottak világa, az élet pedig nem más, mint a halál tagadásának illúziója.” „Semmi se marad utánunk a világban, (…) minden csak hasztalan próbálkozás” – ilyen és ehhez hasonló végkövetkeztetésekre jut a Memory Hotel főhőse, akit végig csak álnéven ismerünk, és sosem tudjuk meg, pontosan honnan származik, melyik városból, melyik országból érkezett New Yorkba.

A főhősnek egy eltűnt portugál fadoénekest kell megtalálnia Forrás: AFP/Patricia De Melo Moreira

Pedig a magát egy Melville-novella hőséről elnevező Bartlebyt nagyon is konkrét nyomozással bízza meg egy rejtélyes alak, de aztán fokozatosan kiderül, hogy olyan ügyben kell kutakodnia, melynek talán sosem találhatja meg a megfejtését. A főhősnek egy eltűnt portugál fadoénekest kell megtalálnia, aki olyan, mint egy szellem a múltból, így Bartlebynek a múltat kutatva sikerülhet csak a nyomára bukkannia – a jelennel itt nem sokra megy.

Joao Tordo regénye, a Memory Hotel nem szabályos krimi Forrás: Francesco Gattoni

Miután azonban a megbízás, így maga a nyomozás is okafogyottá válik, hiszen a megbízó kikerül a képből, hősünk mégsem adja fel, sőt egyre elszántabban kutat – ahogy egy másik figura találóan állapítja meg róla: „végül aztán a saját maga gyanúsítottjává válik, és ő maga lesz a nyomozás oka”. Mikor az olvasó eljut idáig az olvasásban, már maga is rájött, hogy a Memory Hotel nem szabályos krimi – ehelyett egyszerre működik meta- és pszeudokrimiként.

Metakrimi, hiszen magáról a nyomozásról szól, nem pedig az eredményéről, és pszeudokrimi, hiszen igazából nem is az.

Az igazi krimikben az igazán rossz dolgok nem a főhőssel, nem a nyomozóval történnek, itt azonban a nyomozó egyúttal áldozat is, akinek a személye végig központi fontosságú marad, és úgy keveredik össze nyomozása alanyaiéval, hogy azt szikével sem lehetne elválasztani tőlük.

Habár a szerző az elején egy Paul Auster-idézetet választ mottójául, és a metafizikai idővel foglalkozó regények (Az eltűnt idő nyomában vagy a francia újregény egyes darabjai) nyomdokain halad, valójában sokkal jobban idéz egy filmet.

Hitchcock Szédüléséről van szó, akinek Scottie-jához hasonlóan a mi hősünket is súlyos fizikai hendikep hátráltatja, amit szintén nyomozói munkája során szerzett.

Ő is beleszeret egy nőbe, aki valaki másnak adja ki magát, vagy legalábbis hazudik magáról – majd miután elveszíti, találkozik egy lánnyal, aki a megszólalásig hasonlít rá.

Végeredményben Bartleby is a múlt megszállottja lesz, nyomozása ürügyén szellemek után kapkod, ráadásul saját története néhány vonásával megismétli a múltban már megtörtént eseményeket. A regény helyszíne a végén New Yorkból átkerül San Franciscóba, a Szédülés városába.

A legfontosabb párhuzam a Hitchcock-filmmel mégis az, hogy miután főhősünk elveszíti a szeretett nőt,

ugyanúgy önpusztításba kezd, miközben egy teljes életet kell kibogoznia.

Fokozatosan derül csak ki, hogy a sajátját. Bartleby akkor sem adja fel, ha kutakodásába szó szerint belenyomorodik.

Mondhatjuk tehát, hogy a címben említett nyomozás, amibe bele kell dögleni, maga az élet. És itt visszajutunk az elején idézett kiábrándult végső megállapításokhoz, hiszen azok egytől egyig igazak. Ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy az élet nevű nyomozásba nemcsak a főhősnek, de előbb-utóbb mindannyiunknak bele kell döglenünk.