Különleges kiadásban jelent meg Kertész Imre műve, Az angol lobogó

2016.11.13. 16:02

A Nobel-díjas Kertész Imre Az angol lobogó című elbeszélése exkluzív kiadásban jelent meg október 14-én, az 1956-os Emlékév keretében. A mű a forradalomba torkolló ötvenes évek egyik legszuggesztívebb megidézése, egyben tanúságtétel azon értékek mellett, amelyek lehetőséget kínálnak a diktatúrákkal való szembefordulásra. A kötet az elbeszélés mellett idáig publikálatlan fotókat és egy eddig kiadatatlan interjút is közöl az íróval a diktatúra éveiről és az elbeszélés megírásának hátteréről. Emellett valódi különlegesség, hogy egy 103 perces CD-mellékletben a szerző előadásában hallgathatja meg Az angol lobogó-t az olvasó. A kötetről Kertész Imre műveinek szerkesztőjével, Hafner Zoltán irodalomtörténésszel beszélgettünk.

Kertész Imre: Az angol lobogó című kötetének borítóképeForrás: Terror Háza Múzeum /Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány

Kertész Imre néhány nappal ezelőtt, november 9-én lett volna 87 éves. A halála óta eltelt időszak mennyire volt elegendő a veszteség felméréséhez, és milyen feladatok állnak az irodalomtörténész előtt?

Jelen pillanatban még sok mindent nem látunk az életműből, és amit látunk, abba is belezavarnak az író személye körüli félreértések és előítéletek. Amikor a Nobel-díjat megkapta, sokakat irritált, hogy nem ismerik a műveit, és sajátos módon e frusztrációjukat nem tudták megbocsátani Kertésznek, nyilván azért sem, mert később sem olvasták el az írásait. Írói radikalizmusa, különállása, a neki szánt szerepek és kisajátítási kísérletek elutasítása épphogy csak megtűrtté tették a hazai irodalmi közegben. Az életmű azonban kikezdhetetlen: a művek jót állnak önmagukért, és erkölcsi értelemben is tanulsággal szolgálnak. Most a legsürgetőbb feladat, hogy a hagyatékát méltóképpen gondozzuk, már csak azért is, mert még rengeteg kiadatlan anyag vár publikációra.

Gyakorlatban hogyan zajlik majd az író hagyatékának feldolgozása?

Ebbe az előreláthatóan sokéves munkafolyamatba csak akkor érdemes belevágni, ha komoly elhatározás áll a döntés mögött. A hagyatéknak része például egy ötven évet felölelő naplóanyag, amelynek az egyötödét sem ismerjük. Némiképp hasonló a helyzet, mint Márai esetében, akinél szintén csak a halála után indult meg a teljes naplókiadás, amely mára az életművének szinte fontosabb részét alkotja, mint a regények. Ebből a szempontból tehát biztos, hogy komoly meglepetések várnak még ránk.

Kertész Imrével való munkakapcsolata azért is nagyon különleges, mert az Ön szerkesztői munkája, illetve az a mélyinterjú-sorozat, amelyet készített vele, az irodalomra is visszahatott: ennek eredményeként született meg a K. dosszié című Kertész-mű. Hogyan alakult az idők során az Önök együttműködése?

Ez mindenekelőtt egy mély baráti kapcsolat volt, és így már azelőtt, hogy konkrétan dolgozni kezdtünk volna, megvolt a bizalom Imre részéről. A Nobel-díj után olyan leterhelt volt, hogy megkért, bizonyos alkalmi jellegű ügyekben segítsek neki. Később, a Parkinson-betegsége előrehaladtával természetszerűen vált egyre szorosabbá az együttműködésünk. Mivel a szélesebb olvasóközönség körében szinte teljesen ismeretlennek számított, felmerült annak a gondolata, hogy kezdjünk el beszélgetni, próbáljuk az ismeretlen Kertész Imrét is bemutatni. Az első találkozásunkra ez ügyben, ha jól emlékszem, 2003 januárjában került sor. Akkor, a két-három órás beszélgetésünk során mindössze Imre kisgyerekkoráig, az első négy-öt évéig jutottunk el. Élvezte a mesélést, és azt mondta, semmit ne siessünk el, ne tűzzünk ki határidőt, hanem tartsuk meg ezt a ritmust, és utólag majd meglátjuk, mi alakul ki belőle. Másfél éven keresztül, időrendben haladva jutottunk el az akkori utolsó művéig, a Felszámolás-hoz. Irodalomtörténészként az életrajz mellett a művek keletkezéstörténete érdekelt leginkább, utóbb ugyanis ez szokta a legtöbb gondot okozni a filoszoknak. Imre a rejtett irodalmi utalásokra, idézetekre is sorra felhívta a figyelmet a művei kapcsán. Amikor aztán befejeztük a beszélgetést, megkapta ezt az anyagot. Néhány oldal elolvasása közben jött az ötlet, hogy ebből ő maga is írna egy variációt, játékosabb, „kevésbé komoly" formában. Így született a K. dosszié, nagyrészt Berlinben, és folyamatosan küldte az elkészült részeket. A mi eredeti beszélgetésünk, mely a K. dosszié párdarabja, szintén egy önálló, kész és megszerkesztett szöveg, amely remélem, a közeljövőben meg fog jelenni. Ez ügyben Imrének egyetlen kérése volt: hogy ez a verzió csak a halála után jelenjen meg. Ha kiadására sor kerül, nagyon érdekes lesz ezt a művet és a K. dosszié-t egymással összeolvasni.

De kettejük közös munkája távolról sem ért véget e kötettel.

Ezután valahogy maguktól adódtak a munkák. Sokat én kezdeményeztem, mivel részben a betegségéből fakadóan, voltak depressziós periódusai, amelyekből próbáltam újabb és újabb feladatokkal kihúzni. Így született például az első hangoskönyve, illetve készült el esszéinek egy új, bővített, jegyzetelt kiadása. Imre aztán egy alkalommal átadott két paksamétát, azzal a kéréssel, hogy azokat csak a halála után adjam ki. Akkor szándékosan bele se néztem ebbe az anyagba, eltettem őket. Rendszeresen jártam ki hozzá Berlinbe, havonta néhány napra vagy egy-egy hétre, ilyenkor felesége, Magda, rendszerint Pestre utazott, és kettesben laktunk. Volt egy válságos pillanat, amikor azt javasoltam, vegyük elő a két kéziratot, amelyeket adott: nem publikálási szándékkal, csak nézzük át, hogy vannak-e benne olyan dolgok, amelyek jegyzetet, magyarázatot igényelnek. Ezekből lett aztán a Mentés másként, illetve A végső kocsma ma ismert változata.

Kertész Imre 2002-benForrás: AFP

Mindeközben más írásokkal is foglalkoztunk: bevallom, nekem a Gályanapló a kedvencem, és ezért aztán ennek a folytatását is elkészítettük. Legépeltettük a kéziratot, megnéztük, mi jöhet létre ebből az anyagból. Először az volt a terv, hogy teljes egészében kiadjuk, utána döntöttünk úgy, hogy mégiscsak kapjon egy másik formát. E naplójegyzeteknek végül kevesebb, mint a fele jelent meg idén, A néző címmel. Sajnos egyáltalán nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna, ám ennek ellenére is az egyik legjobb és legizgalmasabb Kertész-kötetnek tartom.

Október 14-én, az 1956-os emlékév alkalmából új kiadásban jelent meg Kertész Imre Az angol lobogó című, az '56-os forradalom napjait és az azt megelőző éveket felidéző elbeszélése. A megjelenés apropója felveti azt az izgalmas kérdést, hogy a fikció és a valóság milyen viszonyban vannak egymással, tekinthetünk-e az irodalmi műre hiteles kordokumentumként. Kertész Imre a K. dosszié-ban leszögezi: vagy fikciót ír az ember, vagy önéletrajzot. De még ha bevallottan megtörtént eseményeket vesz is az író alapul, Az angol lobogó-ban is utal arra, hogy bizonyos pillanatokat lehetetlen egy elbeszélésben reprodukálni. Ön hogy látja valóság és irodalom bonyolult viszonyát ezzel a művel kapcsolatban? Mennyire azonos például az elbeszélő Kertész Imrével?

Kétségtelenül rengeteg az életrajzi átfedés, de Kertész Imrét mindig is nagyon zavarta, ha önéletrajzi szerzőként közelítenek hozzá, mint ahogy azzal sem értett egyet, amikor a Sorstalanság főszereplőjének, Köves Gyurinak a történetét egy az egyben azonosítják az övével. Az angol lobogó című elbeszélés sem személyes anekdoták füzére – mint ahogy a kötetben olvasható beszélgetésünkben megjegyzi: az foglalkoztatta, hogy az egyén történetében miként tükröződik a nemzet története, és egy alkotóvággyal teli élet hogyan roppan össze a forradalom eltiprásával. És persze a mű problematikája más műveihez is köthető, hisz ezúttal is felvetődik, hogy az önálló identitás hogyan vívható ki, hogyan teremthető meg egy katasztrófahelyzetben, a diktatúrák idején. Mennyire végzetszerű, illetve történelmileg mennyire determinált az egyén, mennyiben felelős a saját életéért: kiszabadulhat-e sorstalanságra ítélt állapotából? Az elbeszélés az önazonosság keresésének története, melynek során az elbeszélő rátalál egy olyan, főként a művészetek által közvetített értékrendre, amelynek segítségével kivonhatja magát a mindenkori diktatúrák fennhatósága alól. 1956. október 23-a és az azt követő napok azt ígérték, hogy ez az értékrend érvényes, az egyén kitaszítottsága a saját országából mégiscsak megszüntethető. Hogy az a bizonyos másik haza nemcsak a „magasban" létezik.

Az angol lobogó-ban megszólaló elbeszélőt azért biztatják, hogy meséljen '56-os élményeiről, nehogy hiteles szemtanúként sírba vigye a történeteit, hiszen az új generációnak bizonyos dolgokról már egyáltalán nincsenek információi. Kertész Imre, az író is érezte az igényt a fiatalabb generációk felől, hogy átadja élettapasztalatát?

Szerette volna érezni ezt az igényt. Amikor aztán ritka pillanatokban megtapasztalta ezt az érdeklődést, nagyon jólesett neki. És érdekelték a fiatalok! A fiatal írókkal, akikkel alkalma volt találkozni, mindig végtelenül kedves volt. Ő azon elenyészően kevés írók közé tartozott, aki kíváncsi volt a másik pályatársra. Rettenetesen jó humora volt, és bárkivel nagyon könnyen teremtett kapcsolatot. Ez ügyben is teljesen hamis kép él róla. Attól ugyan megijedt, hogy a Sorstalanság több helyütt kötelező olvasmány és érettségi tétel lett, mert egykori rossz diákként úgy vélte, hogy ezzel a fiatalokat csak elriasztják a művétől, de attól mindig meghatódott, ha értő olvasóval találkozott. Ha megérezte, hogy valakit valóban megérintett egy-egy műve, gondolata, boldog volt, és ebből a szempontból mellékes volt számára, ha közben vitába is szállnak vele, mert nem a dicséretre, udvariaskodásra volt kíváncsi.

Kertész Imre beszédet tart 2004-ben, Hamburgban.Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Verwendung weltweit, usage worldwide/Maurizio Gambarini

Ez a kiadvány abból a szempontból is különleges, hogy egyben hangoskönyv is. Egyáltalán nem evidencia, hogy az író ennyire jó előadója legyen a műveinek. Hol és mikor merült fel először, hogy Kertész Imre elkezdje felolvasni a műveit? Hiszen az sem törvényszerű, hogy erre egyáltalán sor kerüljön.

Ez az azóta sajnos már elhunyt Szebényi Cecília érdeme, aki szerkesztőként dolgozott a Magyar Rádióban. Amikor először felkérte Imrét, még a '90-es évek elején, ő sem tudta, hogyegy elsőrangú előadóval lesz dolga. A saját művek felolvasása mellett arra is megkérte, hogy kedvenceiből is válogasson Imre, így került sor Márainak a Föld, föld! és Szomory Dezsőnek az Ünnep a Dühöngőn című műveinek a rögzítésére. Filmfelvételek viszont szinte egyáltalán nem készültek. Hangfelvételből is elég kevés van, de ami fennmaradt, az valóban komoly művészi értékkel bíró interpretáció.

Sokan talán nem is ismerik Kertész Imrét erről az oldaláról.

Így van, pedig nagyon érdekes, ha hozzáférhető egy mű a szerző előadásában. A zenészeknél közismerten fontos a szerzői interpretáció, nem szorul magyarázatra, hogy egy Bartók-mű Bartók előadásában miért tartalmaz rengeteg plusz információt. Azt gondolom, hogy bizonyos esetekben ugyanilyen fontos lehet a írók, költők saját szerzői előadása. Kevés íróról tudok, aki Kertész Imréhez hasonlóan jól olvasná a saját műveit, igazából talán csak Pilinszkyt említhetem. E területről (és persze konkrétan Pilinszkyről) Kocsis Zoltán tudott nagyon sokat, és beszélgetéseink során hívta fel a figyelmemet, mennyire nem mindegy például, hogy Pilinszkyvel mikor készült egy-egy hangfelvétel. Ugyanazt a verset, mondjuk az Apokrif-et sokkal gyorsabban mondja el annak megszületéséhez közeli időpontban, mint később: ahogy távolodik tőle az időben, annál tagoltabb, lassúbb és reflektáltabb lesz, máshova kerülnek a hangsúlyok. Azt hiszem, íróink esetében is az életművük szerves részeként kellene kezelni a hangfelvételeket. Nem véletlen, hogy az egyik utolsó munkánk Kertész Imrével szintén ezt a célt szolgálta: A végső kocsmá-ból készítettem egy összeállítást, amelyet Imre elolvasott és jóváhagyott, majd Magos György rendező közreműködésével készítettünk egy hangoskönyvet, amely remélhetőleg szintén meg fog jelenni. Imre olyannyira szerette és élvezte ezt a műfajt, hogy legtöbbször ezzel a metódussal dolgoztunk. Ő olvasta fel, hangosan a készülő anyagot: nemcsak azért, mert így sokkal koncentráltabban figyelt, hanem mert a mondatok ritmusa stilisztikai, sőt dramaturgiai kérdések felé is elvezetett bennünket.

Kertész Imre Nobel-díjas író 2016. november 9-én lett volna 87 éves.Forrás: MTI/Beliczay László

Mennyit tudott a most megjelent kötet felépítéséről Kertész Imre? Az szerepel a könyvborítón, hogy értesült a tervezett megjelenésről, és kifejezetten örült neki.

Imrének megvoltak otthon a rádiós hanganyagai, és néhányszor együtt is meghallgattuk őket. Régóta szerettük volna, hogy közülük legalább három megjelenjen hangoskönyv formájában is, de erre semmiféle fogadókészség nem volt kiadói részről, ismeretlenül, gondolkodás nélkül érkeztek a nemleges válaszok az utóbbi nyolc évben. Az '56-os emlékévvel természetszerűen kínálkozott a lehetőség: mikor, ha nem most? Az Emlékbizottság részéről azonnal pozitív volt a reakció, és Imre is nagyon megörült a hírnek. Semmiféle feltételt nem szabott, áldását adta rá. Sajnos nem élhette meg, de ennek a kiadványnak biztosan örült volna.

Magának Az angol lobogó című elbeszélésnek nem ez az első kiadása, de ezúttal a CD-mellékleten kívül jó néhány fotó is bekerült a kötetbe, akárcsak egy interjú a szerzővel, amelyet Ön készített az elbeszélés élményhátteréről, illetve az '50-es évekről. Hiánypótló szándékkal született ez a változat?

A kötetben több nézőpontból kapunk értelmezési lehetőségeket a műhöz. A dokumentumok, a szerző előadásában elhangzó elbeszélés, illetve az, hogy elmeséli, ami számára fontos volt a kor vagy a mű kapcsán, úgy gondolom, hogy kitágítják az interpretációs lehetőségeket. Ez a kötet kuriózum. Még annak is újdonságul szolgálhat, aki korábbról ismeri művet.