A sírás az új pornó

2016.01.09. 19:02

Kedvem támadt a síráshoz, de zavarban is voltam. Vagy az ötvenedik bőgő nő ült velem szemben, ötven párás szempár, közöttünk csak egy webkamera és egy monitor, a teljes világháló. Már épp könnyezni kezdtem, aztán inkább rányomtam az x-re. Bűntudat kerülgetett a kukkolás miatt, ugyanakkor valami furcsa bizsergés is elindult a gyomromban. És hát azt is tudtam, hogy ez jó nekik. Hogy ezt ők akarták. Megnyitottam a következő videót, újabb párás szempár, az ötvenegyedik: belenéz a laptopkamerába, és elindulnak a könnyei.

Könny, könny, könny

Forrás: Webcam Tears tumblr / Dora Moutot

Mindenki sír. Vagy ha már leszokott róla, gyerekként biztosan sírt, szipogva-bömbölve, bő takonnyal, nyállal. A tinik szintén nagy könnyhullatók, de aztán a felnőtté válással megindul a kiszáradás időszaka, főleg a férfiaknál. A nemi különbségeknek sírásfronton persze hormonális okai is vannak, de a nevelés szerepét nem lehet alulbecsülni: a fiúknak a társadalom jóformán megtiltja a sírást, a kislányoktól meg tulajdonképpen elvárja. Egy pityergő kislány aranyos, az egereket itató kissrác gyenge. Micsoda igazságtalanság!

Pedig a sírással semmi baj nincs.

Arról, hogy mennyit, hogyan, miért, kiért, meddig, mióta sírunk, kevés a megbízható adat. A bőgés a dolog természete miatt elég nehezen kutatható: ki az, akire épp egy laboratóriumban jön rá a könnypotyogtatás? És bár dolgoznak vele tudósok, a hagyma itt nem megoldás, ugyanis

az érzelmi sírás könnyeinek összetétele eltér a hagymakönnyekétől.

Hogyha beszámolókra hagyatkoznak a síráskutatók, újabb gondok adódnak: a férfiak például feltételezhetően lefelé kerekítik a sírások számát a közösségi nyomás miatt. A sírás és a sírásról való beszéd két külön dolog, utóbbit is lehet kutatni, de nem szabad összekeverni magával a sírással.

A sírás nehezen kutatható

Forrás: Thinkstock

Egy 2009-es német felmérés szerint a nők átlagosan 30-64-szer sírnak évente, a férfiak 6-17 alkalommal, ennyit jelenthetünk ki tudományos bizonyossággal. A nők általában hat percig, a férfiak háromig. Egyébként én pont beleillek a statisztika közepébe: kábé havonta érzékenyülök el, bár ez általában csak a torkom elszorulását és a párás szemeket jelenti, lehet, hogy más észre sem veszi – valamiért megtanultam elrejteni. Kiadósabbat csak bő évente sírok.

Monitor előtt maszturbálunk, monitor előtt sírunk

Nem, semmi perverzre nem kell gondolni se a cím, se a bevezető, se a kukkolás emlegetése alapján: egy mikroblogról van szó, amit szerzője a sírásnak és a sírás megosztásának szentelt. Először csak magáról töltött fel videókat, amin éppen bőg, majd látva az érdeklődést és tapasztalva az intim tevékenység nyilvánosságra hozásával járó kellemes érzést, felhívást tett közzé:

Sírtál valaha a laptopod előtt? Ha igen, oszd meg a könnyeidet. A számítógépek életünk szemlélői lettek. Monitor előtt eszünk, képernyő mellett alszunk el. Beszélgetünk velük, táncolunk, nevetünk és maszturbálunk előttük. És sírunk a monitorra meredve. A korban, amikor a nemi szervek látványa már senkit nem sokkol az interneten, a sírás a pornó új formája.

Hoppá, lehet, hogy mégis van ebben valami perverz? Vagy inkább valami erotikus. Elbizonytalanodtam.

A lényeg, hogy csomóan jelentkeztek, feltöltötték saját könnyeiket, közel nyolcvanan, többségük fiatal lány, de van pár fiú is. Jönnek és sírnak – távolba révedve könnyeznek, elkeseredetten zokognak, párnát csapkodva bömbölnek, torz arccal zihálnak, szép nyugiban pityeregnek, fetrengve nyekeregnek, arcukat kezükbe temetve rínak, szipogva hullatják krokodilkönnyeiket.

Így született meg a Webcam Tears. A sírás okát egyik esetben sem tudjuk, de így is belénk hasít a részvét és szomorúság, nem lehet kitérni az érzelmek nyers megnyilvánulása elől, mintha valaki a nyakunkba dobna egy százkilós homokzsákot. Ugyanakkor meg is figyelhetjük a sírást, anélkül, hogy benne lennénk egy nehéz érzelmi szituációban.

Muszáj nézni

Mindez izgalmas is, ne tagadjuk: sírás közben az arc lemeztelenedik, egy idegen ember itt áll előttünk, a szemünkbe néz, és sír. Hányszor éltünk át ilyesmit?

Nem lehet nem odanézni.

De ez csak az a része, hogy miért érdekes nézni a sírásvideókat. A fontosabb kérdés az, miért tölti fel valaki az internetre a saját sírását, amikor az hagyományosan a legintimebb, legmagányosabb dolgok egyike?

Hát pont ezért.

Furcsának tűnhet elsőre, de Dora Moutot, a sírásprojekt elindítója állítja, hogy ha kukába dobjuk ezeket a társadalmi elvárásokat, és nem veszünk tudomást arról, hogy nem illik csak úgy sírni nyilvánosan, felszabadulunk.

Szerinte ezt jelenti feltölteni a YouTube-ra vagy tumblr-re a sírásunkat: „Nézd, szomorú vagyok, könnyek gördülnek le az arcomon, és nem szégyellem. Mi a francért rejteném el és próbálnám visszatartani előtted? Minek? Hogy ne érezd kellemetlenül magad? Birkózz meg vele!

Néha gyenge vagyok, az emberek gyakran bánatosak, ez emberi és teljesen természetes.”

Szemlélni a sírást

„Ha felveszed magadat, ahogy sírsz, az enyhíti a fájdalmat. Legalábbis nekem. Hirtelen a saját szomorúságod szemlélőjévé válsz. Nem értem, miért kell elbújni annak, aki sír, miért mondja a társadalom róla, hogy gyenge” – mondta a fiatal, teljesen kezdő művész egy interjúban. Ezzel eléggé rátapintott valamire: a projektről írt már többek között a Huffington Post, a New York Magazine, a Dazed, a Daily Mail, több nyomtatott magazin, és ki is állították az anyagot. 

Ha felveszed magadat, ahogy sírsz, az enyhíti a fájdalmat

Forrás: Webcam Tears tumblr / Dora Moutot

De pontosan mire is tapintott rá? Több érdekes dologra, sorolom.

  • Felnő lassan egy generáció, számára az internet és a közösségi média nem valami különleges, önmagában is érdekes dolog, hanem olyan adottság, mint a levegő.
  • Nekik eléggé más tapasztalataik vannak egy csomó hétköznapi dologról, de nagyon más tapasztalataik vannak a magányról is: ők úgy magányosak, hogy közben folyton peregnek előttük az örömben úszó közösség képei: szelfik, nyaralás- és esküvői képek, partifotók milliói, és közben meg bármikor rácsetelhetnek egy haverra.
  • A közösségi média forradalmasította a magányt: otthon ülünk a gép előtt, miközben arról csetelünk valakivel (aki szintén magányos), hogy magányosak vagyunk: megszületett a közös magány paradoxona.
  • A mainstream közösségi média azt az érzést kelti, hogy rajtunk kívül minden ismerősünk iszonyú boldog, csupa jó és fontos dolog történik velük, minden újszülött egyfolytában mosolyog, mindenki tök jól táncol, és mindig kurva jól érzi magát.

Ez visszaüt: sorban jönnek elő azok a nethasználó fiatalok, akik felismerik, hogy mára lázadás lett az is, ha merjük nem boldognak mutatni magunkat. Ezek a lelkes fiatalok és fiatal művészek, mint Moutot, visszakövetelik a valódiságot, a valódi érzelmeket, a valódi kommunikációt.

Tipikus tinédzser

Moutot véletlenül érzett rá a nyilvános sírás erejére. Tisztességes millenniumi tiniként egyszerűen csak állandóan a számítógépe, okostelefonja előtt időzött, úgyhogy ott érte a sírás a menetrendszerű szerelmi csalódás miatt. Innentől a kamera bekapcsolása már csak egy gombnyomás, egy logikus lépés volt.

A webkamera rögzíti a könnyeket

Forrás: Webcam Tears tumblr / Dora Moutot

Persze Moutot rívásprojektjének van egy másik értelmezése is: mi van, ha ez a bőgésmánia csak egy új divat? Egy elkeseredett kísérlet arra, hogy az összes haverunk ránk figyeljen egy percre, legalább, amíg bőgünk. Mi van, ha a könnyek nem teljesen valódiak?

Vajon ez a sírás őszinte? És a következő?

Vagy a könnyek mindig igazat mondanak? Vagy ez színjáték, de ez nem baj, hiszen a sírásnak mindig része az is, hogy valakinek sírunk, még ha ő nincs is ott velünk? A nevetés is sokszor másoknak szól, mégse mondjuk rá, hogy megjátszott.

A sírás szabályrendszere

Mind ez idáig egy átfogó könyv született a sírás kultúrtörténetéről (a nevetésről persze egy csomó), és ezeket a súlyos kérdéseket az irodalmár és filozófus Tom Lutz 300 oldalon sem tudja megnyugtatóan eldönteni. Egy dolog biztosnak tűnik, és ezekre a bőgős videók is felhívják a figyelmet: a sírás eleve az elrejtésről és megmutatásról szól.

A szabály így szól: a könnyeket mindig meg kell próbálni elrejteni, miközben persze titkon azt akarjuk, hogy a másik lássa, vegye észre ezt az igyekezetet.

Reagálj a sírásomra, de tettesd velem együtt azt, hogy nem sírok!

A sírásnak is van kultúrtörténete

Forrás: Origo

Lutz szerint a sírás etikettje elég szigorú: közterületen csak akkor sírhatunk, ha közben próbálunk nem sírni. Lehet, hogy ugyanúgy sírnánk, mint gyerekkorunkban, de megtanulunk küzdeni a sírás ellen. Ezért van az, amit minden valamirevaló színiiskolás tud: hogy a hiteles színészi sírásnak egyetlen titka van. Nem a sírást kell megmutatni, hanem a sírás elleni sikertelen küzdelmet.

Na, ezt a szabályrendszert írja felül Moutot sírásprojektje – de nem csak az övé.

A könnyek katalógusa

Az utóbbi évek úgynevezett antiszelfi mozgalmából több művész is foglalkozott a sírás dokumentálásával. Laurel Nakadate A könnyek katalógusa című fotósorozatában például egy éven át mindennap készített egy portrét saját magáról sírás előtt, közben vagy után. Ezzel persze azt is vállalta, hogy

alászáll saját szomorúságába, és egy évig minden áldott nap sír.

Egy nap a 365-ből

Forrás: Laurel Nakadate / 365 Days: A Catalogue of Tears (2011) / Tonkonov.com

A projekt a neves New York-i intézményben, a Museum of Modern Artban landolt. Nakadate a képeken olyan amatőr YouTube-videók és fotónaplók stílusát imitálta, mint a Webcam Tears. Saját bevallása szerint az egészbe azért fogott bele, mert elege volt a rengeteg teli szájjal röhögő szelfiből, amik elárasztották az internetet.

Forradalmi szelfik

A holland Melanie Bonajo szintén a tömegmédiában uralkodó „szép és vidám lány” sztereotípiáját forgatja ki. Portréin szándékosan a legelőnytelenebb arcát mutatja: ronggyá sírt, foltos arcbőr, a szemek véreresek, az ajkak dagadtak. A sírás elcsúnyít! Nem olyan, mint a filmeken és klipekben, ahol mindenki úgy sír, hogy közben szép marad: kis pityergés, könnymorzsolás, és túl is vagyunk rajta.

Melanie Bonajo munkája, egy igazi antiszelfi

Forrás: Melanie Bonajo

A Los Angeles-i Audrey Wollen egészen odáig ment, hogy megalkotta a szomorúlány-elméletet. Az önmagát Tragikus Királynőnek nevező művész szerint a nők szomorúságának megmutatása forradalmi tett. A Sylvia Plath-t és Virginia Woolfot kultikusan imádó, a dühös szomorúságot a nihilizmusig fokozó Wollen Instagramon osztja meg antiszelfijeit, például ezt. A képaláírás felveti a kérdést:

vajon hány nő kapott idegösszeroppanást ma a munkahelyi mosdóban?

Wollen létrehozta a So sad today (Olyan szomorú vagyok ma) Twitter-oldalt is, ahol naponta oszt meg ilyen roppant vidám és pozitív üzeneteket:

  • segíts nekem, hogy ne legyek önmagam,
  • engem a magány indít be,
  • a pokolba vezető út azzal van kikövezve, hogy nem írsz nekem elég SMS-t,
  • a pozitív gondolkodás nem változtat azon a tényen, hogy meg fogunk halni,
  • nem érdekel, mit gondolsz rólam, de elég szexi vagyok?
  • tökéletes vagy nekem, mert nem akarsz engem.

Lesz, ami lesz

Érdekes példa a New York Crying Guide mikroblog is, ami az alapján osztályozza a manhattani köztereket, hogy milyen nyugodtan lehet ott sírni: a hetes metróvonal például elég ideális, mert ott senkit nem érdekel az sem, ha zokogásban törsz ki.

Vajon a magyar buszokon, villamosokon érdekelne bárkit is, ha bőgni kezdenénk?

Az mindenesetre biztos, hogy nagyobb történelmi léptékben szemlélve a sírás egyre inkább megengedett, egyre kevésbé kontrollált a társadalom által, egyre kevésbé a nők vagy a gyászolók kiváltsága, és egyre kevésbé bélyegezzük gyengének a síró férfiakat is. És ez részben az említett művészek érdeme is. 

Könnycsepp gördül le Obama arcán a fegyvertartási szabályozás szigorításáról szóló beszéd közben

Forrás: AFP/Jim Watson

Leegyszerűsítve az egészet, annyit mindenképp rögzítsünk: sírni nem ciki, még nyilvánosság előtt sem, és mindenkinek megvan hozzá az elidegenítetlen joga. Még az Egyesült Államok elnökének is. Engedjük ki hát bátran a könnyeinket, ha ahhoz van kedvünk! Lesz, ami lesz.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK