"Még mindig nincs itt a fal" - Göczey Zsuzsa a Quartnak

2012.05.12. 21:56

Göczey Zsuzsa a nyolcvanas-kilencvenes években dolgozott a Magyar Rádió zenei szerkesztőjeként, és Lemezbörze helyett című műsorában számos, itthon nem hozzáférhető lemezt játszott le hiánypótlásként a magnós hallgatóknak. Elmesélte, hogyan lehetett ekkora hatással sok mai harmincas-negyvenes zenei műveltségére, és hogy miért nem irtotta ki a magyar nótát a rádióból. Sőt, azt is elárulta, miért utálja őt az Első Emelet.

Hogyan lett valakiből akkoriban könnyűzenei szerkesztő a rádióban?

Temérdek véletlen hozta így, vagy talán annál azért több. Én abba az általános iskolába jártam, ahová a Magyar Rádió gyerekkórusának tagjai is jártak. Ott fedeztek fel, mint jól éneklő kislányt, és Botka Valéria, a kórus karnagya elhívott énekelni a kórusba - szoktam is mondani, hogy én már 1957-től rádiós vagyok. A kórus mellett ott hangszereket is lehetett tanulni, én a zongorát elég hamar megutáltam, és akkor kezdett el ott tanítani a híres gitártanár, Szendrey-Karper László, akiért rajongtam, és így a gitárt választottam. Ha valami másik hangszer lett volna, akkor nem szerkesztő, hanem zenész lennék most egy zenekarban. Klasszikus gitárral viszont nem nagyon lehetett mást kezdeni, mint tanítani. Nyolc évig tanítottam, de párhuzamosan már külsőztem is a rádióban, mint zenei szerkesztő. A fordulat az volt, amikor Komjáthy Györgynek lettem az úgynevezett forgatója, ami azt jelentette, hogy elő kellett hoznom a zenéket, amiket kért. De tanultam már angolul is, így mindenben tudtam neki segíteni. A könnyűzenei szerkesztőségbe végül úgy kerültem be, hogy megüresedett egy hely 1980-ban.

Honnan szerezték a lemezeket?

A zenék akkoriban még nagy, negyvenperces magnószalagokra voltak feljátszva a lemezekről, amiket a Komjáthy Gyurinak egy külkeres, bizonyos Mészáros úr hozott be táskában, külföldről. De volt olyan megoldás is, hogy ha volt valakinek egy különleges lemeze, akkor a rádióban oldalanként hetven forintért átjátszották. Azért volt ennyi az ára, mert akkoriban 140 forintért lehetett LP-t venni. Lényeg az, hogy ez a bizonyos Mészáros mindig ismerte a slágerlistákat, a Billboard magazin járt a rádiónak, lehetett tudni, mi az, aminek meg kell lennie, ezek zömmel meg is lettek végül. A nyolcvanas években már úgy volt, hogy valahonnét valutát szerzett a főosztály, és akkori szobatársammal, B. Tóth Lászlóval havonta kijártunk Bécsbe, ahol megvoltak a lemezvásárlóhelyeink. Összeismerkedtünk egy sráccal kint, aki lemezboltokat látott el áruval, rajta keresztül még különleges lemezeket is be lehetett szerezni. Reggae-t például, vagy afrikai zenéket.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Rögtön el is indult a Lemezbörze helyett című műsor?

Az olyan '81-82 körül. Ma is megvan a híres Kodály Zeneműbolt a Múzeum körúton, és annak idején ott, előtte, a járdán volt a lemezbörze: ott ácsorogtak a palik, akik hozták Jugoszláviából vagy Nyugatról a lemezeket. Volt, amit bevett a zeneműbolt, de amit nem, azt csillagászati árakon, ezresekért adták el. Emiatt jött az ötlet, hogy a rádióból lehessen hozzájutni ezekhez a kelendő zenékhez - ingyen. Hetente ment a műsor, minden szombaton kora délután, egy darabig még a 3. műsoron (ez volt a későbbi Bartók), mert csak ez sugárzott sztereóban. Nem lett volna szabad, de kifejezetten felvételre készült a műsor: odaírtam a lemezek hosszát, elmondtam a címeket, hogy minden fontos információ adott legyen a felvételhez. A műsornak annyira nagy hatása volt, hogy még a mai napig jönnek oda hozzám emberek, hogy miattam lett belőlük zenész, mint például Pribil Gyuri, a Kimnowak gitárosa, aki később blueszenekarokba is beszállt, vagy Nesta, a volt Radio Café-s szerkesztő. Sokat tudnék még mondani, ha jobb lenne a memóriám. A mostani negyvenesek vagy késő harmincasok számára ez amolyan generációs alapélmény volt.

Meddig tartott ez a műsor?

Én untam el, valamikor '92 körül. Felszabadult a piac, az emberek elkezdtek járni Nyugatra, itthon is könnyebben meg lehetett szerezni bármit, úgyhogy kicsit már furán éreztem magam, miért foglalkozom olyasmivel, amit túlhaladott az idő.

Szerzői jogi problémák sosem adódtak ebből, hogy egy az egyben leadtak teljes albumokat?

Nem, pedig már régen aláírtuk a szerzői jogokra vonatkozó római egyezményt, amelynek értelmében nem lett volna szabad ilyesmiket csinálnom. Nekem mégsem szólt senki soha.

A mai Artisjus elődje, a Szerzői Jogvédő Hivatal sem jelentkezett?

Nem, hiszen ők kötelezően megkapták a listát a műsorok után. Azt, hogy a rádióból felvesznek számokat, nem lehet megtiltani, de hogy még rá is segítsek, az már nem fért volna bele. Csak szerencsére senkinek sem jutott eszébe megtiltani. Zseniális időszak volt a nyolcvanas évek, mert ekkor már kiderült, hogy messzebb vannak a falak, mint azt addig hittük. Van ugye az a híres kínai mese, amiben az emberek a sötétben nem mernek mozogni, mert félnek, hogy beleütköznek a falakba. Nos, mi folyton csak azt vettük észre, hogy még mindig nincs itt a fal. Akkor már nem sok tilos dolog volt.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Senki nem is szólt bele, hogy milyen lemezt játsszon vagy ne játsszon le?

Egyet-egyet tudok mondani, de nem volt jellemző. Ariel Ramirez Missa Criolla (Kreol mise) című darabját szerettem volna lejátszani, de hát mint misét, "klerikális propagandadarabot" csak meg kellett kérdeznem, szabad-e. A főszerkesztőm állítólag megtudakolta a pártközpontban, és azt a választ kapta, hogy lejátszhatom, csak nem túl közel karácsonyhoz. Csináltam aztán egy Frank Zappa-sorozatot, és meg kellett esküdnünk a társammal, akivel a sorozatot csináltuk, hogy a nagyon csúnya szövegű számokat nem játsszuk le. Ez a társam egy Tuza Zsolt nevű Zappa-őrült matematikus volt, de voltak más segítőim is: például bluesban Nemes Nagy Péter, aztán avantgárd-new wave vonalon Hajnóczy Csaba, ilyenek.

Sok underground lemezt is lejátszott akkoriban.

Igen, bár ott főleg a magyar zenék számítottak nagy dobásnak. A Kertészeti Egyetem Klubjába gyakran kimentünk a közvetítőkocsival, felvettük a koncertet, megszerkesztettük, és a következő héten leadtuk. Így került be a Bizottság, aztán a Kontroll Csoport és egyéb underground együttesek, amelyek másként sosem szólhattak volna a rádióban.

Mennyire kapott szabad kezet?

Amikor beérkeztem abba a szerkesztőségbe, már mindenki régebben ott volt, és megvolt a saját csapása. Én ott nem tudtam olyat kitalálni, amit ne csinálhattam volna meg. Először kitaláltam egy olyan műsort, amiben aranylemezeket mutattunk be, aztán jött a Lemezbörze helyett, utána meg a Rockújság. Nem volt akkor itthon semmilyen önálló rockzenei újság, csak pár ifjúsági lapban nagyon népszerű poprovat, ezért akartam egy hangos rockújságot csinálni. És meg is csináltam: voltak kritikák, lemezismertetők, hírek, ami kell. A kritikákat megírattam, és beolvastuk: azóta utál engem az Első Emelet. Amikor bejött a rap, az egyik híres Parliament-számnak Szőnyei Tamás lefordította a szövegét, Vajdai Vilmos pedig rárappelte a magyar szöveget a zenére. Azt nagyon szeretném kimenteni az archívumból.

Azt lehetett tudni, hányan hallgatták a műsort?

Nem tudom pontosan, de ez a műsor hétfő este volt, ami a nyolcvanas években előkelő műsoridőnek számított, mert hétfőnként nem volt tévé. Nagyon sokan hallgathatták: ha jól emlékszem, egy százalék hallgatottság volt 80 ezer ember, jó időkben simán lehetett tízszázalékos is.

Az kinek az ötlete volt, hogy a számcímeket magyarra is le kellett fordítani?

Ez kifejezetten kötelező volt mindenkinek a rádióban. Persze volt, hogy nem sikerült jól lefordítani: Szőnyei például ki is nevetett, amikor egyszer a Korgis együttes Dumb Waiters című lemezét Néma pincéreknek fordítottam, pedig a dumbwaiter angolul ételliftet jelent.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Sok levelet kapott?

Az első időkben annyi levelet kaptam, hogy szekrények teltek meg velük, költözéskor már ki kellett dobálni őket. Egyre nagyon jól emlékszem, aki úgy címezte meg, hogy "Bródy János utca 5-7."

Mondta, hogy a csúnya szövegű számokat nem játszották le. Érdekelt ez akkoriban bárkit is, hogy angolul miről szövegelnek egy számban?

Nagyon is. De ezt a tiltást könnyen tettem a magamévá. Az az én dolgom, ha megveszek egy lemezt, ami tele van trágársággal, mert tudom, hogy mi lesz rajta, de egy rádióban nem tehetek ki akárkit ilyennek. Csináltam például egy Rolling Stones-életműsorozatot, hát abban is voltak durva dolgok, persze angolul, de végül nem hagytam ki semmit, mert nem is értettem, mint énekeltek. És gondoltam, ha én nem értem, a széles közönség még annyira sem fogja érteni. Mi baj lehetne belőle, úgyhogy leadtam, és nem is történt semmi. Isteni jó korszak volt az.

Azért kivételezett helyzetben is volt akkor.

Persze. Viszonylag szenvedélyes facebookozó vagyok, és olyan palik kerülnek elő, akik hálásan sorolják, hogy mennyi mindent vettek fel a műsoromból.

Láthatott példát a külföldi rádiózásra?

'83-ban ösztöndíjjal voltam kint Angliában, ahol akkor indultak a kereskedelmi rádiók. Newcastle-ban voltam egy rádiónál, ahol egy szerkesztő egy napját kellett végigkísérnem: összeszámoltam, hogy az akkori Magyar Rádióban tizenhárom ember munkáját végezte. És végül is tényleg, az ember nyugodtan oda tud menni a polchoz maga és levenni a lemezt, fel tudja írni a szerzőt meg a címet, a reklámot is be tudja mondani, sőt, keverni is tudja magát, hiszen volt egy kicsi pultja, ha megfizetik. Persze ehhez kellett az a technika is, ami nekünk idehaza nem adatott meg.

A hatvanas-hetvenes években még gyakran mostohagyereknek számított itthon a pop-rock zene, ezzel ön mennyire szembesült?

Én már semennyire, ez inkább a Komjáthy Gyurit érintette még. Ő orgona szakon végzett a Zeneakadémián, megbízható, gondos, befelé forduló ember volt, és őt bízták meg előbb a Vasárnapi koktél, majd a többi könnyűzenei műsor vezetésével, és ő mutathatta be itthon az újdonságokat. Tardos Péter írta meg a műsorokat neki, és ugyan a Gyuri nem volt hülye, de a Tardos meg volt olyan gonosz, hogy mindig odaírta neki, hogyan kell kiejteni az angol neveket, noha addigra azt már nyilván megtanulta. Róla - mármint Tardosról - később kiderült, hogy besúgó volt szerencsétlen, de már régóta nem él, úgyhogy mindegy is.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Amikor '92-ben abbahagyta a Lemezbörze helyett-et, akkor nem is akart más zenei műsort helyette?

Ahelyett mást nem, de voltak mindig újabbak. Amikor Gombár Csaba lett '90 után a rádió elnöke, átszervezte a rádiót, és adónként csoportosította újra az addig főszerkesztőségeket. A Petőfi élére hozta Vicsek Ferencet, aki engem hívott zenei főszerkesztőnek, elég sok hülyeséget is csináltunk együtt. [nevet] Ő azért, mert amolyan kis Kossuthot csinált a Petőfiből, ugyanúgy hírekkel és közéleti műsorokkal, csak kicsit könnyedebben, én meg azért, mert akkor még ki akartam irtani a rádióból azokat a zenéket, amik nekem nem tetszettek, például a magyar nótát. Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nem arról szól a sztori, hogy én mit szeretek, hanem hogy mit akarnak hallgatni az emberek, hisz ez közszolgálat. Aztán lassacskán politikai csaták színtere lett a rádió, Gombár lemondott, '93-ban jött Csúcs László a stábjával, engem is megfosztottak a zenei főszerkesztői rangtól, de ez annyira nem izgatott fel, sőt, jobban szerettem a saját munkámat csinálni, mint másokét felügyelni. Aztán ki is rúgtak, 128 másik rádióssal együtt.

Akkor pont belecsöppent a korszak kultúrharcaiba.

Hát igen. Nekem iszonyú csalódás volt a rendszerváltás, főleg, miután az volt az érzésem, hogy a Magyar Rádió, és különösen azok a kollégák, akikkel jóban voltam, nagyon is benne voltunk abban, hogy megtörténhetett a rendszerváltás. Nem mondom, hogy teljesen, de hogy részünk volt benne, az biztos. De szörnyen nem ezt vártam. Azt például nem gondoltam, hogy a rádióból én nem akkor jövök el, amikor már nincs kedvem többet dolgozni benne, hanem azért jöttem el, mert már kibírhatatlan volt a légkör. 2001-ben indult a Klubrádió, szerencsére odahívtak. Két hét tépelődés után végül odamentem, amit nem bántam meg, mert a Magyar Rádióból azóta már háromszor is kirúgtak volna, ott nem változott semmi, a politika eszköze azóta is, pedig már egyre kisebb a jelentősége. Nem hallgatnak rádiót az emberek.

Már az új zenéket sem ott hallják először. Ezzel nem volt rossz szembesülni?

Nekem személyesen nem, mert nem feltétlen ambícióm, hogy a legújabbakat a Klubrádióban hallják először, inkább az, hogy a különleges, érdekes zenéket hallják. Jó, volt, amikor egy néni a faluja nevében írt, hogy magyar nóta és operett, az miért nincs? Nekem ez valahogy sosem hiányzott. Pedig én sem vagyok már tinédzser, szóval gondoltam, ami nekem megfelel, az feleljen meg a hallgatóságnak is. Szóval ha "az internet hatalmáról" beszélünk, nem magamat sajnálom, mert nekem jó most itt, hanem a zenészeket. Amilyen jó az internet, annyira káros nekik, bárki ingyen letölti a dalaikat, amikbe pedig nemcsak szellemi energiát, de konkrétan pénzt is fektetnek, hogy felvegyék. Plusz a válság már négy éve tart. Szalóki Áginak például, aki tényleg nagy név, óriási tehetség, májusban összesen egy koncertje van.

Mit szólt az új stratégiával induló MR2-Petőfi Rádióhoz?

Én hallottam, hogy ezek jó zenék, amik ott mentek, és mégis nagyon nem értettem vele egyet. A közszolgálati rádió, ami beteríti az országot, nem létezik, hogy ne játsszon olyan zenéket, amiket például azok az öreg nyanyák hallgatnak, akik falvakban élnek. Mint amikor én akartam kinyírni a magyar nótát, csak beláttam, hogy nem lett volna igazam, mert ez egy magyar nótás ország. Hát ők végül kinyírták. Az MR2 megszerzett egy réteget magának, de abszolút értelemben lejjebb ment a hallgatottsága, mert egy nagy kört meg elveszített. Előtte azért mindenki megkapta, amit szeretett. És aki nem, annak még mindig ott volt hétfőnként a Kívánságműsor.

Mennyire követi még a zenét ma?

Mivel van a keddenkénti Basszus műsorom, amiatt abszolút követem, de ott csak a hazai előadók zenéit játszom. A külföldi zenét már régóta nem követem szisztematikusan, mert követhetetlen. Velem különben is úgy volt, hogy magától talált meg minden, én nem álltam rá soha semmilyen stílusra, hanem csak megtetszenek dolgok, és azokat szeretem. Az én lemezgyűjteményem nem árul el rólam semmit, hanem csak azt, hogy mit kaptam meg, vagy mi kellett hirtelen egy műsorhoz. És tényleg sokféle zenét szeretek, a klasszikustól a Parno Grasztig bármi. Amiben van spiritusz, az megtetszik. Az utolsó öt évemet a Magyar Rádióban a Bartókon töltöttem, és ott is jól éreztem magam. Egy jó ideje már azt hallgatom csak, amit szépnek találok, és nem utazom a vadabb dolgokra, mint a nyolcvanas években.

Sosem merült fel önben, hogy valami mást csináljon? Mondjuk, miután már tíz vagy húsz éve a rádióban volt.

Nekem ennél nem volt jobb ötletem. Annál nincs jobb, hogy az ember úgy népszerű, hogy megy az utcán, és senkinek nincs gőze sem, hogy "én vagyok az".