A pajkos kislány és a lusta perverz - indie R&B körkép

2012.07.24. 14:39

A homoszexualitását bevalló Frank Ocean lemeze elsöprő sikert aratott. Hatalmas, hiánypótló műfaji szemlénkben szerepelnek rajta kívül szép és rút, bájos, ciki és perverz zenék: DVA, AlunaGeorge, The Internet, Nite Jewel, Sonnymoon és mások.

Biztos volt, aki azt hitte, hogy az indie R&B hasonló sorsra jut, mint a korábbi internetes trendek, és hasonló vicceket fogunk majd vele elsütni, mint hogy "- Emlékszel, hogy 2010-ben mindenki a witch house-on pörgött? - A micsodán?" (A jó kérdés amúgy az, hogy "milyen mindenki?") De nem így történt ám: az indie R&B fogta magát és műfajjá, vagy legalábbis műfajszerűséggé alakult. Nemcsak hogy sztárjai vannak, de ezek a szó valódi, nemcsak internetes értelmében sztárok. Roppant tanulságos a Weeknd fesztivállfellépését megörökítő videó, mert az látszik rajta, hogy tízmillió blogposzt, százezer ajnározó kritika és ezer évvégi listás helyezés (többek között a miénk) néha képes anyagi erővé válni, mármint egy fesztiválon nagy, a dalokat együtt éneklő tömeggé. (A Weekndről most részletesen nem lesz szó, legutóbb itt írtam róla hosszan.) A másik sztár pedig Frank Ocean, róla mindjárt.

Az indie R&B-t ugyan nem lehet néhány mondatban leírni (de melyik műfajt igen?), ám viszonylag könnyen felismerhető: az R&B szabályainak túlgondolásáról vagy határainak feszegetéséről szól. A dallamvilág a legerősebb kapocs; azonban az ének gyakran kilép a "profi" R&B-énekesek előadásmódjából: nem feltétlenül  "amatőr", de igyekszik "személyesebb" lenni. (Emögött persze ott van az a - nem mindenki által vallott - elgondolás, hogy a profi popgépezet a valódi személyességet kiöli az amúgy persze a szerelemről és ilyesmikről ömlengő dalokból. Egy másik, elterjedt nézet szerint az R&B-nek voltak nagy korszakai, de az utóbbi, David Guetta rémuralma által fémjelzett néhány év nem tartozik ezek közé.) A szövegek gyakran szólnak a slágerlistás popban többé-kevésbé tabunak számító témákról, nyíltan a szexről, a kábítószerezésről, a kiüresedettségről; a kiüresedett, bekábítószerezett szexről; személyes és egzisztenciális drámákról, vagy éppen az élet apró, dalszövegben megörökítésre méltatlan dolgairól stb. Az alapokba is kell valami, ami elmozdítja őket a sima R&B-től: elkent effektezés, szabálytalan ritmus, furi szintihangok, kölcsönzések a bass musictól, (poszt)dubsteptől, súlyosabb esetben a kísérleti elektronikától; esetleg végletes, a popból kifelé mutató redukció.

Mint minden műfajnak, az indie R&B-nek is megvannak nemcsak a kortárs hősei, de a Nagy Elődei is: nyilvánvalóan Timbaland és a Neptunes. A műfajszerűség kötelező kellékeként vannak nemcsak másodlagos frissességű előadók, de imitátorok és plagizálók is. Van egy többé-kevésbé központi beszerzési hely: a mainstream sajtóban is gyakran hivatkozott Indie R&B mikroblog - ami egyben a legfőbb korlátra is rámutat: azért az még nem egészen műfaj, ami egy néhány naponta frissülő blogon elfér. Persze, hogy vannak viták arról, hogy létezik-e ez és hol vannak a határai - szomszédos terület a neo soul és a poszt-dubstep; a mainstream irányába pedig ott van Drake és The-Dream. Nem kötelező műfaji kellék, de nem árt azért egy Mitikus Hely, mint a grunge-nak Seattle: ez Kanada. Innen jön a Weeknd, Drake és sokan mások - gyakran tök sima zenék is besorolódnak az indie R&B-hez csak azért, mert kanadai az előadójuk.

És persze hogy van sokféle elnevezés: az avant-R&B és a progresszív R&B kicsit túlhabzónak tűnik, a hipszter R&B fölöslegesen gúnyosnak (arra utal, hogy lám, az a bizonyos létező-nemlétező "hipszter" közönség, amely amúgy a normál R&B-re nagyrészt szarik, erre mennyire ráharapott). Sajnos a kedvencem, a post-Drakestep viszont eltűnt. Az indie R&B azért tűnik viszonylag jó elnevezésnek, mert kevés kivétellel a független színtéren működik a műfaj, kis kiadókkal, gyakran digitális, legalábbis ingyen meghallgatható ep-k és az előadó által feltett zenék vannak itt. Ráadásul ha az "indie" szót egy kellőképpen homályos esztétikai útmutatásnak vesszük, akkor akár ez is stimmelhet (épp csak az indie rockot felejtsük el gyorsan). Ami pedig a legfontosabb: a mondott blogra felkerülő zenék többségét meghallgattam az elmúlt egy évben, és a legtöbbjük legalább egyszer-kétszer élvezhető volt; hosszú lejáratú remekmű talán még nincs sok, de ahhoz képest, hogy milyen fiatal műfajról van szó, jó az arány.

Frank Ocean: Channel Orange

Frank Ocean, vagyis Christopher Breaux zeneipari dalszerző volt, írt számot például Justin Biebernek és John Legendnek. Szólókarrierjét az urban zenék legnagyobb kiadójával, a Def Jammel kötött szerződés indította volna be, csak éppen a cég szart szegényre (ő legalábbis erről számolt be). Aztán csatlakozott az Odd Future kollektívához, és kirakta az internetre Nostalgia, Ultra című lemezét / mixtape-jét. Ez az Odd Future körüli felhajtásban, de attól aztán elszakadva nagy sikert aratott. Nagyjából akkor jelent meg, amikor az első Weeknd, úgyhogy együtt lehetett róluk beszélni és bejelenteni, hogy új korszak kezdődött velük az R&B-ben - amit aztán lehetett hülyeségnek tartani dühös válaszcikkekben, a lényeg az, hogy Frank Ocean neve bekerült a körforgásba. Jött egy vendégszereplés a Kanye West - Jay-Z lemezen, Beyoncénak írt dal, aztán a cikkek, hogy a "mennyire várjuk már" a hivatalos debütálást (már megint, még mindig a Def Jamnél). Aztán a bomba: egy coming out, amiben nem is csak az az érdekes, hogy az urban zenék világában még mindig ritkaságnak számít; hogy az Odd Future amúgy ismert homofób szövegeiről (lehet arról vitázni, hogy ezek csak polgárpukkasztásból vannak-e, és ha igen, ez menti-e őket); hanem az, hogy tulajdonképpen egy megható, személyes szövegről-történetről van szó, ráadásul baromi jól megírva, hogy még a giccses fordulatok is megkapják benne érzelmi megindokoltságukat. (Bővebb elemzés itt.) A sztoriról beszámolt a világegyetem összes lapja, megindult a találgatás is, hogy ez jót vagy rosszat tesz-e az eladásoknak. Az előre bejelentettnél hamarabb, először csak digitálisan megjelent Channel Orange pedig, hoppá, a Billboard-lista második helyén nyitott.

A lemez kritikai visszhangja pedig olyan brutálisan egyöntetűen lenyűgözött, hogy legfeljebb arra érdemes fogadásokat kötni, hogy több helyen lesz-e évvégi listavezető, mint a Weeknd volt. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy ahhoz, hogy igazán értékeljük Frank Oceant, amerikainak kell lenni. Már a Nostalgia, Ultránál is azt éreztem, hogy jó, jó, de ha nem abban a közegben élsz, ahol az R&B a popzene egyik domináns nyelve, akkor nem biztos, hogy annyira meghat, hogy ezen a nyelven boldogtalanságról van szó, kiüresedettségről, meg bonyolult költői képek kerülnek elő, éles szemű megfigyelések az életről stb. Azért máshol már találkoztunk ilyesmivel - szuper, hogy az R&B-ben is van már ilyen, de azért annyira ne essünk hasra. A Channel Orange-dzsel kapcsolatban ugyanez volt az első, második, harmadik gondolatom; megfejelve azzal a kínzó kérdéssel, hogy hahó, most akkor Stevie Wonder mikor került ki a ciki kategóriából? De annyira, hogy ha egy (bármilyen értelemben) indie lap Stevie Wonderhöz hasonlít valakit, akkor még csak azt sem kell hozzátennie, hogy "na de ő már nem ciki, ugye tudjuk."

 

 

Elsőre egy olyan szám van, ami indokolja, hogy indie vagy avant-R&B-nek nevezzük: a Pyramids című tízperces single. Ez egy olyan elektronikus R&B, ami megfordított dobbal kezdődik, a központi szintimotívuma pedig stadionhouse-nak is elmenne - ámde úgy szólal meg, mintha ebben a stadionban nem az volna az adekvát reakció, hogy az égbe dobod a kezed, hanem hogy kissé ernyedten lógatod magad mellett. A szám több tételes, van például egy ambientes átvezetés is középtájt, műharsonával és csipogó szintikkel; a végére meg egy szétcsúszó szóló á la Kanye West: Runaway. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szívfacsaróan szomorú az a "She's working at the Pyramid tonight" sor (ez a Piramis az a sztriptízklub, ahol a lírai én szerelme dolgozik, ha jól értem) - és milyen jól ráerősít erre a lebegő vokóderezés és a lefojtottan harsány szinti. Van valami egészen valószínűtlen ebben a számban, leginkább az, hogy mennyire jól működik, mégpedig az sem csökkenti a hatását, ha átláttad a trükkjeit.

Ha nem lett volna ez a cikk, akkor valószínűleg ezt tartottam volna meg magamnak a lemezől, de aztán a hatodik-hetedik, egyre kevésbé kelletlen meghallgatásra elkezdtem értékelni, ha nem is az egészet, de a nagy részét. A fenébe, tényleg igaza van a hülye amerikai kritikusok mindegyikének, ez egy lassan beérő lemez; néhány elsőre ható nagy refrénnel (mint a Pyramidsban), viszont sok olyan dallal, részlettel, amit sokadszorra tanulsz meg igazán szeretni. Elsősorban Frank Ocean előadói teljesítményének nagysága nehezen elkapható: többedszerre jön ki, hogy még az énekelt dallamokban is gyakran megbúvó beszédszerűség vagy inkább beszélgetős beütés (ami korántsem azonos a rappel), vagy éppen a majdnem megingó falzettek milyen biztos, tökéletes pontossággal célratartó művészi vízió eszközei. Akár még a prozódiai megingásokat is képes a saját céljaira használni, a lassan, de biztosan ható érzelmi kifejezés szolgálatába állítani - ezekre és a falzettekre is a legjobb példa a Thinking Bout You. A gyakran minimalista kíséretről is többedszerre derül ki, hogy valójában milyen erős is tud lenni. A "gazdag kölkök fényűző, de jaj, valójában üres életet élnek" témát megéneklő Super Rich Kidsbe például nemcsak Earl Sweatshirt vendégrapje hoz egy gúnyos fordulatot, hanem a redukált, pam-pam-pam pam-pam-pam kíséret is mintha fityiszt mutatna a - Bret Easton Ellis nyomán ezerszer kiaknázott - témának. A Pilot Jones alapja alig több, mint egy lábdob-csettintés ritmus és egy csúszós-nyúlós szinti - és ettől kap egy nagy pluszt a más körülmények között talán nyálasnak ható, jól ismert fordulatokra támaszkodó ének. A Crack Rock melankolikusan húzó funkját az eldugott orgona dobja fel; no meg az, hogy a refrén a komoly téma (kábítószer!) ellenére olyan, mintha Frank brekegne. De a maximalizmusra is van példa: az árva zongoráról a túlcsurdoló vonósokra és onnan visszaugró, még az elhaló hangoknál szárnyaló Bad Religionpéldául nagyon kacérkodik a totális giccsel, de nemcsak Frank Ocean előadása menti meg ettől, hanem apró ritmikai trükkök is (kis szünetek az első versszakban, bénácska, ritka taps később). Feltűnő a takarékoskodás a vendégekkel; André 3000 beugrását a Pink Matterben mindenki dicséri, joggal - de ez ettől függetlenül is a legjobb számok közé tartozik.

Nem mondom, hogy a teljes lemezt sikerült így megszeretnem; mondjuk a Lost valószínűleg soha nem fog átmenni a Stevie Wonder-ellenes szűrőn, amit gyerekkoromban ültettek belém és kikapcsolhatatlan; a Monks kaptafás jazzy-funky-ját sem tudják megmenteni a kiállásban izgisen lézerező szintik stb. De eljutottam odáig, hogy B+ simán megvan a Channel Orange, és ebbe a korlátaimat is bele kell számítani, meg hogy nem vagyok amerikai. (Def Jam)

DVA: Pretty Ugly

Ennek a lemeznek eléggé más a kontextusa, mint a többinek: a brit tánczene azon irányához tartozik, ami büszke arra, hogy egyszerre haladó és klubkompatibilis, vagyis az R&B-vel jobban-rosszabbul kacérkodó bass music a kontextusa (elődei pedig például ezek a garage-remixek). Leon Smart, aki Scratcha, DVA és Scratcha DVA néven is alkot, a brit klubzene egyik központi figurája; évekig vezette a reggeli műsort a Rinse FM-en. Első nagylemeze a Hyperdub kiadónál jött ki, tehát várható volt, hogy nem egyszerűen könnyed tánczene lesz rajta. A Pretty Ugly a legszellemesebb leírása szerint a cím két szavának ellentétéről szól. A "pretty" a "hagyományos" szépség, amivel a művészet történetében gyakran szembenállt az "ugly": az újítás, az erő, a szabályok felrúgása és átírása először mindig "csúnyaként" jelenik meg, bár aztán lehet, hogy pont hogy széppé lesz - vagy merevedik. (Persze a "pretty" ebben az összetételben azt is jelenti, hogy "eléggé".) Egyfelől lennének tehát a "csini", erősen az R&B-hez kötődő énekesek, főleg nők, akik a számok többségében hallhatók - és másfelől a "csúnya" elektronika, a maga szinkópáival és bizony, még annál is bonyolultabb tört ütemeivel; furin-futurisztikusan csipogó vagy éppen dörzsölő-horzsoló szintijeivel, amik sehogyse nyugszanak, folyamatosan tekeregnek-torzulnak. Szerencsére azonban nem egy puszta szembeálllításról van szó (mint arra az idézett írás is rámutat): a jó számok, amikből van itt elég, pont attól jók, hogy állandó kölcsönhatásban van bennük a szép és a rút. Csak a figyelmesebb hallgatás mutatja meg, hogy nahát, ott a vokál alatt el van dugva egy ravasz ritmikai ügyeskedés, ami milyen jól ráerősít az énekre; vagy hogy nini, azért az énekben is vannak olyan szabálytalanságok, amik nem szüntetik meg a dalszerűséget, de kimozdítják kiszámíthatóságából, statikusságából.

 

 

Itt van például a 33rd Degree című dal, amiben Muhsinah énekel, de annyira szép-szomorúan, hogy abba hónapok óta egyszerűen bele vagyok zúgva. (Letölthető, elég jó ep-jéről volt már itt szó.) A breakbeat nagyon hatásos, már-már fülbemászó, ha lehet ilyet mondani; a szintik pedig a szomorú-emelkedett hangszínt célozzák. No de figyelj csak, itt hirtelen az egyik sor közepén besűrűsödnek a dobok, ugyanaz is marad a ritmus meg nem is; lám, a szintik hogyan terülnek-nyúlnak szét, szakadnának el attól az egyszerű akkordozástól, ami pedig a feladatuk volna. Az ének pedig a prozódiával játszik el anélkül, hogy az az átélhetőségét egy pillanatra is megzavarná. Szóval na, az év egyik legjobb száma ez mindenképpen. De említhetném a csúszós-hideg szintikkel riogató, bájos-kislányos énekkel hívogató címadó számot; a Just Vybe-ot, amiben ha odafigyelsz, azt hiheted, hogy a dob, a basszus és Fatima éneke három különböző ritmusban van, pedig nyilván nem; a Firefly-t, amiben a már-már követhetetlen kolompolás incselkedik Zaki Ibrahim énekének ritmusával. Nem tökéletes a Pretty Ugly; az énekes dalok között is van gyengébb, az instrumentális darabok szavatossága pedig rövidebb: akármennyire élvezem is például Polyphonic Dreams csapkodó dobját és önmaga köré csavarodó szintijét, azért egy idő után kiismerem. Ezzel együtt is, főleg a kis szerelmem dalnak köszönhetően B+. (Hyperdub)

AlunaGeorge: You Know You Like It

Ez ugyan egy nem olyan régi, mindössze háromszámos debütáló ep, de így is lekéstünk az AlunaGeorge-hájpról, mert a címadó szám már tavaly nyáron nagy sikert aratott - mármint szűk egy év alatt 675 ezer YouTube-találat nem kevés, de nem is olyan rettenet sok, ám a zenekar a dal által hivatkozási és remixelési alappá vált; még a Guardian egyik évösszefoglaló cikkébe is bekerült mint "azon kevés dolgok egyike 2011-ben, amik nem voltak szarok." A You Know You Like It tényleg tök jó kis darab. Az ének (ő Aluna) rendesen fülbemászó pop-R&B, továbbá egyesíti az ártatlan, kislányos pajkosságot és a kacsintgatós, magakellető csábítást. Ez persze nem új találmány, hanem a popénekesnők egyik archetípusa, csak manapság kevésbé észrevehető a Dögös Kurvák és az erotikátlan Jó Hangok között. A kíséret (ő George) első megközelítésben "fura" és "kísérletező"; második közelítésben nyilván találhatunk olyan Timbaland- és Neptunes-slágereket, amik jóval "furábbak". Inkább itt is a játékosság a feltűnő, amivel a csipogás, puttyogás és egyebek felé mozdulnak a szintihangok; a basszus meg pont nem ott van, ahol lennie kéne, ráadásul nem is basszus.

 

 

Az ep második száma, a Just A Touch ugyanennek a folytatása, csak az arányok kicsit mások. Az ének profibban és jellegtelenebbül popos; a szintik meg egy kicsit öntudatosabban "furik" - és ettől felborul az egyensúly és ha rossz nem is lesz a szám, azért inkább arra mutat rá, hogy a You Know... mennyivel jobb. A záró Put Up Your Hands pedig lehetne az AlunaGeorge partislágere, ha nem lenne túlságosan lelassítva és az ének hülyén túleffektezve - ami egyébként nem baj, hanem viszonylag izgalmas. Nehéz egy ilyen háromszámos ep-t értékelni; nyilván "jó lenne, ha a továbbiakban a duó jó oldala kerülne előtérbe és nem a nagy siker rosszabb kópiájával állnának elő" stb. B- azért, mert kicsit mérges vagyok amiatt, hogy a J Davey azért mindezt jobban megcsinálta és még sok minden mást is, róluk mégsem írnak annyit a kritikusok - bár erről nyilván nem Aluna és nem is George tehet. (Tri Angle)

Sonnymoon: Sonnymoon

Ez a lemez kicsit távolabbról kapcsolódik ide; leginkább Anna Wise és Dane Orr duójának előtörténete miatt. 2009 karácsonyán tették fel a netre Golden Age című bemutatkozó lemezüket (itt lehet meghallgatni most). Játékos és néha egészen szemérmetlenül fülbemászó R&B-dallamok találkoztak megszaggatott, elcsúszó elektronikus alapokkal. Voltak gyermekbetegségei (néha indokolatlannak tűnő hajlítások az énekben, kissé csiszolatlan megszólalás), de csak hozzájárultak a szerethetőségéhez; fel is vettük éves listánkra. A Sonnymoon szép lassan került be a blogos körforgásba (nem függetlenül az indie R&B térhódításától); egy jól sikerült Drake- és egy Beyoncé-feldolgozás is segített ebben. Egy idei ep után pedig tavasszal megjelent a nagylemez, ami - a Plug Research többi kiadványához hasonlóan - végighallgatható a SoundCloudon.

 

 

A Sonnymoonon az R&B már csak egyetlen elem a sok között: törzsi dobolástól ritmusközpontú pop-hiphop-elektropop számokon és finomabb, melankolikus dalokon át elomló zenekari és improvizatív jazzes alapokig terjed a paletta; a kísérletezés és némi lágy pszichedélia pedig mindenhol fellelhető. Ráadásul mindenhol található valami ötlet, akár látványos, akár csak többedszeri hallgatásra felfedezhető: egy zaj, egy követhetetlenné törő ritmus, a várhatótól eltérülő szintihang; vagy éppen a háttérben szétterülő disszonáns úszkálások, amik az előteret új kontextusba helyezik - de az is előfordulhat, hogy azt fedezzük fel a sokadik hallgatásra, hogy a sok meglepő ötlet mögött egészen hagyományos megoldások is működnek. Anna Wise pedig nagyszerű énekes (amúgy ha akarjuk, azért elég sok dallammenetében felfedezhetjük az R&B hatását). Nem is csak azért, mert igen jó és sok mindenre képes a hangja, hanem ahogy mindig pontosan tudja, hogyan kell viszonyulnia a burjánzó alapokhoz.

A lemez nemcsak az ötletek kreatív burjánzásától jó, hanem attól, ahogy egésszé összeáll. Tele van fülbemászó részekkel, amelyek erős érzelmi viszonyulást képesek kiváltani a hallgatóból; egészében azonban folyamatzene, amiben minden átfolyik valami másba. Ez a cseppfolyós jelleg átfogja a legradikálisabb váltásokat és feloldja a legdalszerűbb részek határait is. Ennek pedig az az eredménye, hogy izgatóan kiismerhetetlen lesz a lemez; újra meg újra hallgattatja magát, nem is csak azért (ahogy a túlburjánzóan részletgazdag lemezek szokták), mert újabb és újabb részleteket fedezünk fel, hanem azért is, mert a dalszerű részeket sem simán felismerjük, hanem mindig rájuk is csodálkozunk. A-(Plug Research)

Lapalux: When You're Gone

Stuart Howard harmadik ep-je Flying Lotus Brainfeeder kiadójánál jelent meg, amivel automatikusan azon zenészek közé került, akiknek minden elejtett remixe felkerül száz blogra. A When You're Gone-ban első látásra az az érdekes, ahogy megszólal, másodikra viszont pont nem. Szétdarabolt hiphopos ritmusok találkoznak szétcsúszó, dadogó, eredetileg azért lágy R&B-s szintikkel; a szintén R&B-közeli vokálok lecsúsznak mélyre vagy felröppennek a mókusok közé, meg persze darabolódnak szanaszét; űrcsipogások lődöznek erre-arra, zörgés- és effekthalom kering minden körül, naná. Nagyon "mai" ez a zene, de az öregek tudják, hogy volt már ilyen, csak glitch popnak hívták, azelőtt meg idm-nek. A megszólalásban a legérdekesebb az, ahogy az olcsó ütőshangok majdnem leválnak a zene maradék részéről, úgy kell kapaszkodniuk, hogy ne.

 

 

Hanem van két szám, ami tényleg érdekes, sőt, nagyon jó. Leginkább a lusta és fülledten sűrű Gone. Egy valaha tán női, de az abszurd férfitartományba lepitchelt hang énekelgeti-mondogatja roppant bölcsen a bután csodálkozó szöveget; a szokásos hangokat, kopogásokat, zörejeket egy hamisan szirénázó szinti metszi át. Van ebben a számban valami nagyon perverz; nem a "hú, így meg úgy megduglak" típusú, hanem az, amikor valaki elfolyik a kanapén teljesen szétütve, és onnan mondogat maga elé valami ilyesmit - de persze arra sincs ereje, hogy a kezét felemelje. Jó, persze, hogy ez szánalmas, de hát az a jó a zenében, hogy az ilyen taszító és szánalmas dolgok is tök jók tudnak lenni, amikor nem az életben látjuk őket, hanem egy számban összesűrítve és esztétikailag megformálva megjelennek. Némileg hasonló, de azért nem ilyen sűrű a Moments; ebben van igazi ének (az itt már említett Py), szép meg minden, viszonylag izgisen kattognak a dobok, csipognak a lézerek - aztán valamikor a kétharmadánál egy olyan ordas-rücskös basszus rondít bele az egészbe, hogy öröm hallgatni. A maradék sajnos már nem ilyen erős; van egy-két formalista bűvészkedés, egy-két töltelékszám, ami egy hétszámos, félórás ep-nél nagyon sok; a Gutter Glitter (címbe rejtett ars poetica!) pedig olyan, mint a Moments, csak gyengébb. Azért a két jó számot mindenki hallgassa meg, mert olyanokat tényleg nem találni máshol. B- (Brainfeeder / Neon Music)

(Érdekesség, legalábbis egy bizonyos értelemben, hogy csak néhány hónap kellett, hogy ennek az annyira azért nem híres zenének létrejöjjön a másodlagos frissességű, ámde gyakorlatilag egy-az-egyben klónja: itt lehet meghallgatni a Maths Time Joy bemutatkozó ep-jét; bár csak azért érdemes, hogy lássuk, ilyenek is vannak.)

The Internet: Purple Naked Ladies

A duó Frank Oceanhöz hasonlóan az Odd Future kollektívához tartozik; egyik fele, a producer-énekes Syd the Kyd leszbikus; a nagylemezt az Ecstasy-tabletták egy fajtájáról nevezték el; a legismertebb The Internet-szám címe az, hogy Cocaine, és tényleg a kokainról szól (mármint nem mondjuk arról, hogy "szerelmünk oly bódító, mint a kokain"), és ez a klipje.

 

 

Ennek megfelelően a tavaly év végén digitálisan, idén télen fizikailag megjelent, itt végighallgatható debütáló albumot nagy várakozás előzte meg, hogy aztán a kritikusok túlnyomó többsége csalódjon, és sajnos joggal. Pedig a lemez hangzása igazán egyedi - ezt könnyebb rámondani, mint azt, hogy jó. Nem is a kótyagos szintik teszik azzá, hanem egyfajta tompaság, ami nem "pszichedelikus" vagy "elszállt", nem is "elkent", hanem tényleg, mintha tompa fejjel hallgatnánk, bizonyos hangok pont már túl élesek, míg az egészben van valami, ami kicsúszik a kezünk közül. Syd the Kid vékonyka hangja is illeszkedik mindehhez. Bár egy idő után kifejezetten fárasztó lesz hallgatni, a hangzás ettől még lehetne érdekes, csak hát a dalok, vagy dalocskák, vagy dalvázlatok: az egyik hiphoposabb, a másik funkosabb, a harmadik simán popos a maga módján, de dalként mindegyik jellegtelen. Kilo Kish letölthető ep-je, amiről már itt volt szó, mérföldekkel jobb, mert ott a The Internet-alapokra egy tényleg egyéni énekesnő énekel-szövegel rá tényleg jellegzetes dallamokat. Azt ajánlom, erről bőven elég a Cocaine-t meghallgatni. C(Odd Future Records)

Nite Jewel: One Second Of Love

Ramona Gonzalez a "nahát, ezt a gyerekkori kedvencemet is bedigizte valaki VHS-ről és feltolta a YouTube-ra" mozgalom tagja; az ő gyerekkori kedvencei: a kilencvenes évek R&B-je, annak lassú és középtempós-táncikálós változata egyaránt, valamint a pöttyet misztikus, pöttyet művészi pop. Nite Jewel meglehetősen jól fogadott lemeze az amatőr - profi kettősséggel játszik. Az ének egy jó hangú amatőré, aki szeretne profi popsztár lenni - és pont ezért jól hallható, hogy valójában mekkora a szakadék a kettő között. Ez azonban most nem elmarasztalás, hiszen ezzel hallhatóan az énekesnő is tisztában van; ez nemcsak így van, hanem ezt szeretné mutatni is. A minimál szintizés, némi gitározás, feltűnően üresen koppanó dobgéphangok által adott kíséret pedig ha nem is amatőr, de biztos, hogy nem profi: nem precíz stúdiómunkások rakták össze drága pénzért. Viszont elbizonytalanít és felveti a kérdést: lehet, hogy akkor, a megidézett korszakban ez profinak számított volna? Ilyen volt az a zene, vagy csak ezen a lemezen keresztül tűnik ilyennek?

A Nite Jewel-dalokat azonban végső soron nem a hangzásnak kell elvinnie, hanem a daloknak; és itt van a baj. Még az emlékezetes számok is túlságosan emlékeztetnek valamire; nem is annyira konkrét slágerekre, mint inkább archetípusokra - lásd például a címadó számot, ami igazi sláger lehetett volna, na de igazából nem sláger, hanem pont ez: az "igazi sláger lehetett volna" mondás megtestesülése. Túl kevés az olyan szám, mint a Memory Man, ami visszafogottan húzó alapjaival, kerekded basszusaival, puha csingilingi gitárjával és egészen enyhe darkos beütésével határozott képet hagy maga után; vagy a No I Don't, ami mondjuk szétcsavart szintijei miatt nemcsak feltűnik, de ki is lóg a lemezből. Sokat írtak arról, hogy "de érdekes, most egy újabb, egy eddig nagyon cikinek számító zenét rehabilitáltunk"; és tényleg, a One Second Of Love nem ciki, no de nem is igazán jó. Erős dalok nélkül marad az, hogy bizonyos szubkultúrákban azt mondhatják egymásnak az emberek, hogy: "Jaj, te is máig szereted ezt a gyerekkori kedvencedet, csak eddig nem merted bevallani, mert annyira cikinek gondoltad?" Ami biztos jó, felszabadító érzés, ám nem egy esztétikailag értékelhető dolog, hanem egy társadalmi rítus része. C+ (Secretly Canadian)

JMSN: †Priscilla†

Végül ez az itt meghallgatható, viszonylag komoly blogsikert aratott nagylemez képviseli itt a Weeknd-klónokat. (Vannak ám sokkal rosszabbak is, ha valakit érdekel, például ez.) JMSN hozza a falzettet meg a szenvedést, de sajnos ennek izgató kétértelműségeit már elhagyja vagy nem érti, emiatt aztán rövid távon is fárasztó lesz a lemez - pláne, hogy a produceri munka meg aztán sokkal szellemtelenebb az eredetinél, viszont elég sok benne a vonós. Dallamokat azért hatásosakat tud írni, az undorító videóval megtámogatott Something például egy jó értelemben vett rádiós sláger is lehetne, ha egy kicsit a ködöt kifújnák belőle. Van még néhány ilyen, meg néhány olyan is, ami a nagyon rossz értelemben vett rádiós slágereket idézi fel (például ez, brr), meg egy keménykedős rappel és trance-szel turbózott kakukktojás. Jobban járnánk, ha JMSN másodvonalbeli sztároknak írna közepesen sikeres slágereket, hiszen sima poplemezként a Priscilla talán megérdemelne egy B- értékelést; de ha komolyan vesszük, hogy a műfaj legalább részben a progresszivitásról szól, akkor csak C+(White Room)