Túl vajszívű voltam - Fenyő Miklós a Quartnak

2012.07.23. 21:01

Negyvenöt éve született az első saját száma, azóta pedig írt még egy csomó másikat, jó részüket a fél ország tudja kívülről. Fenyő Miklóssal a Csavard fel a szőnyeget születéséről, a rock and roll sorsszerűségéről, breakről és az augusztusi, margitszigeti koncertjéről beszélgettünk.

Elég nehéz volt letárgyalni ezt az interjút. Nem szeret interjút adni vagy fél a sajtótól?

A sajtótól, mint intézménytől nem félek, magam is nagyon szeretem, sőt ifjúkoromban még dédelgettem is álmokat, hogy egyszer én is sajtómunkás leszek. Vannak bizonyos orgánumok, amelyekkel kapcsolatban van véleményem, amit természetesen saját magamnak megtartok, semmiképpen sem akarok bántani senkit, mint ahogy azt sem akarom, hogy engem bántsanak. Egyébként szeretek interjút adni, főleg, ha olyan dolgokról van szó, amik számomra is fontosak.

Amikor arról álmodozott régen, hogy a sajtóban fog dolgozni, akkor a rádióra gondolt?

Az is érdekelt, a tévé is érdekelt, de még az írott sajtó is. Voltak rádiós kedvenceim, elsősorban sportriporterek, mert engem akkoriban a sportújságírás érdekelt. Ha példaképet kellett volna mondanom akkor, biztosan Szepesi Györgyöt és Vitray Tamást mondtam volna, de politikai újságírókat is említhetnék, például Randé Jenőt. De végül aztán más pályára terelt a jó sorsom.

Azt hittük, lemezlovasokat fog majd mondani. A luxemburgi rádiónak biztos volt dj-je.

Persze, hogy volt, még azt is meg tudtam mondani akkor, hogy melyik órában ki lesz. Most már csak Jimmy Saville neve jut eszembe hirtelen. De hallgattam Cseke Lászlót is a Szabad Európán, meg aztán később a Komjáthyt is, ott is elhangzottak olyan néha dalok, amiket máshol nem lehetett elcsípni. Ma viszont már csak nagyon ritkán hallgatok rádiót, néha autóban próbálok zenét adó rádiót találni, de nagyon nehéz.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Honnan tájékozódik akkor a zenei újdonságokról?

Sehonnan. Vannak olyan slágerek ma is, amiket egy egész ország kedvel, és ha azokról beszélnek társaságban, akkor én mindig úgy ülök ott, hogy fogalmam sincs, miről van szó. Számomra már elveszett az a fajta izgalom a zenéből, amely engem ebbe az irányba terelt kölyökkoromban, akkor az egy izgalmas dolog volt, több síkon is megmozgatta az embert, és az a generáció ezzel azonosította magát, az egy mozgósító gondolatvilág volt. Ma már számomra ez kicsit ilyen háttérvilággá vált, ami mindenhol elérhető, nincs benne ez a fajta izgalom. Egy mai srácnak attól még persze lehet izgalmas, de belőlem ez a fajta izgalom már kiveszett.

Azt meg tudja mondani, mikorra tehető az a pont, amikor kiveszett a zenéből ez az izgalom?

Én úgy a nyolcvanas évek végére teszem, odáig rajta voltam erősen, és nyitott füllel kerestem azokat a dolgokat, amik jelentettek valamit abból a régi érzésből. A zene akkorra már változott, elsősorban a technológia miatt, ami természetes dolog, de odáig még fellelhetők voltak olyan előadók, akiknek az előadásmódja vagy a stílusa érdekesek voltak számomra. Utána kezdett kevésbé érdekessé válni, ami azt jelenti, hogy onnantól kezdve én már nem nyomoztam új dolgok után, de ha bármi jó dolog megtalál, arra persze még most is nyitott vagyok. Most már jobban érdekelnek a korosztályom zenészei, vagy pláne azok, akik régen az ideáljaim voltak, és akik a maiaknak hivatkozási pontként szolgálhatnak. Nekünk akkor még nem voltak ilyenjeink, mint ma a hetvenéves Mick Jagger.

Most, a Rolling Stones ötvenedik születésnapján gyakran idézik Jaggernek azt a fiatalkori nyilatkozatát, amiben három évet adott még a zenekarnak. Akkoriban ön is hasonló távlatokban gondolkodott?

A társadalom akkor azt nevelte belénk, hogy jó, most vagyunk tizenkilenc évesek, de ezt maximum huszonöt éves korig lehet csinálni, és utána már az embernek valami komoly dologgal kellene foglalkozni. Elég erős volt az a hatás, ami próbálta ezt a lelkesedést megváltoztatni, én pedig úgy intéztem el ezt magamban, hogy rendben van, addig fogom csinálni, amíg úgy érzem, hogy lehet, és ha eljön ez a pont, ami azt sugallja, hogy már nem lehet, akkor abbahagyom. Csakhogy ez a pont nem jött el soha.

A szülei is ugyanezt sugallták?

Igen, és ennek hangot is adtak. Persze nem egyformán: apám komolyabban vette ezeket a dolgokat, míg anyám is úgy gondolta, hogy ez az igazság, de minden kicsi sikeremnek nagyon tudott örülni.

Ő például a Csavard fel a szőnyeget című számot is szerette?

Igen, és ugyan számomra ez egyáltalán nem volt szempont, de azért örültem neki. Sőt, amikor már a rádióban is hallotta ezt a dalt, amit az ő fia szerzett és énekelt, akkor alighanem még egy-két könnycsepp is megjelent a szemében. De mondta is, hogy ebből még pár évig biztos sláger lesz.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Idén 45 éve annak, hogy ez a dal, az első szerzeménye megjelent. Emlékszik, hogyan készült?

Otthon ültem a zongoránál, mert lógtam elég sokat az iskolából, és csak a nagymamám volt otthon, aki nem foglalkozott vele, hogy mit zongorázom. Angolul jutott eszembe a cím, hogy Roll up the carpet, és utána gondolkodtam, hogyan lehetne ezt magyarra lefordítani. Ez egyébként még '65-ben született, de az akkori zenekarom nem akart magyar szerzeményeket játszani, úgyhogy csak két évvel később, már a Hungáriával játszottuk először, és az első dolgunk volt felvenni lemezre. Akkor egyébként vagy hat számot is megírtam egyszerre, de a Csavard fel a szőnyeget lett a favorit közülük.

A hetvenes években készült dolgainak nagy része viszont nem került be úgy a köztudatba, mint a korábbi vagy későbbi korszaké, ilyen például a Csak 16 éven felülieknek című szám '78-ból. Ezt nem bánja utólag?

Nézze, ha egy 45 éves pályafutásról van szó - nem feltétlenül az enyémről, lehet az bárkié -, nyilvánvalóan nem lehet elvárni, hogy minden időszak pontosan ugyanolyan erővel hasson. A siker alapvetően a közönségre van bízva. Azért nem sajnálom igazán, mert ha az lett volna a mérvadó, akkor az utána következő nem lett volna az. Ha már a Rolling Stones szóba került, ők sem tudnak jobbat csinálni az (I Can't Get No) Satisfactionnél, mert őket ezzel azonosítják. Az más kérdés, hogy maguk a zenészek vagy a szakma azt mondja, hogy írtak ők annál jobb dalokat is, de azt nem ők döntik el, hogy sláger lesz-e, hanem a befogadó közeg. Ezért gondolom úgy, hogy nem kell nekem sajnálnom semmit.

De önt mégsem a Csavard fel a szőnyegettel azonosítják, tehát egy korai dallal, mint a Stonest, hanem inkább a Hotel Menthol-korszakkal.

Én meg inkább azt tapasztalom, hogy a Csavard fel a szőnyeget az. De lehet azt mondani, hogy ha a pályafutásomnak voltak nagy pillanatai, akkor az egyik ilyen a Csavard fel a szőnyeget volt és az azzal való berobbanást követő pár év, a következő pedig a Hungáriának az a korszaka, amikor megszületett a Rock And Roll Party, a Csókkirály vagy a Hotel Menthol. Én azokra is büszke vagyok, és az se baj, ha az embert 32 éves korából való dallal azonosítják, de én inkább a másikat tapasztalom.

Mennyire érzi sorsszerűnek, hogy elég sok stílusba belekapott a pályája során, de az igazi sikert mindig a hagyományos rock and roll stílusú dolgokkal érte el?

Valahogy rajtam ragadt az, hogy a Fenyő Miklós sok mindennel foglalkozott. Én azt gondolom, hogy mindenki sok mindennel foglalkozik, nem lehet egy ilyen pályafutás alatt egy dolgot szajkózni. Amikor a Hotel Menthollal fémjelezhető korszak bekövetkezett, akkor éreztem igazán azt, hogy megtaláltam azt a hangot, amit szeretnék, és én ezt a hangot azóta is használom, még úgy is, hogy nem minden dalom emlékeztet arra a korszakra. Ezt a hangot kell megtalálnia az embernek, és nekem sikerült. Hogy aztán ez, hogy én kísérletezgető típus vagyok, ez miért ragadt rám, azt nem tudom. A kortársaimnál is ugyanúgy tetten érhető ez a fajta útkeresés, több műfaji próbálkozás, de valamiért velem kapcsolatban mondják ezt, de elfogadom. Abban az időben az látszott a világban, hogy az a nagy tömb, amit rockzenének nevezünk, darabjaira esett szét, és a világ keresett egy olyan egységformáló jelenséget, ami mellé egy emberként oda lehetett állni, mint ahogy a rock and roll mellé oda lehetett állni az ötvenes években.

Voltaképpen ez volt az első retróhullám.

Így is lehet mondani, meg úgy is, hogy új hullám. Ha visszagondolok az akkori közönségünkre, amit főleg tizenévesek alkottak, ők ezt abszolút nem tekintették nosztalgiának, hanem olyan új dolognak hatott számukra, hogy a fél ország a mi külsőségeinket utánozta. Én ezt akkor se tekintettem retrónak, de persze így is fel lehet fogni.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Meglepte az a nagy siker?

Igen, de főleg az, hogy van ebben a dologban perspektíva, és itt most nem arról van szó, hogy csináltunk egy jó balhét - rock and roll, Csókkirály, jampiság -, hanem ebből kiindulva egyre többet tudunk megmutatni magunkból. Illetve önmagamból, mert ebben a társaságban hiába volt még sok-sok tehetséges ember, én voltam, aki mozgatni tudta, nekem voltak erről ismereteim, és én voltam az elkötelezett, őrült rajongója ennek a műfajnak. Boldog voltam, hogy magyarul énekelve tehetek ezért.

Ez a sok tehetséges ember - Szikora Róbert, Novai Gábor és a többiek - jelentette a Hungária feloszlásának a fő okát is később?

Igen, az egyik komponens lehetett az is, de van másféle magyarázat is, miszerint a túl nagy siker nem feltétlenül a kohéziót segíti elő. Ott voltak ezek a tehetséges emberek, akik lehet, hogy a Hungária nagy korszakát tekintették a trambulinnak, és azt gondolták, hogy most már önállóan is elindulhatnak, és nem egynek a későbbi pályafutása igazolta is ezt, szóval ebben is van valami.

De pont a Rolling Stonesnak például nem ártott meg a nagy siker.

Hát igen, adnak koncerteket, néha turnéznak. De ha megnézzük, akkor az egyértelműen látható, hogy külön-külön egyiküknek sem sikerült nagyot alkotnia, még Mick Jaggernek sem, a szólókorszakában - remélem, nem sértem meg ezzel. De amikor összeálltak és felléptek, akkor a legenda életre kelt. Nálunk viszont a kiugró emberek megcsinálták a maguk kiugró teljesítményét is, és ezért nem volt akkora szükségük arra, hogy három-négyévente összeálljunk, és megmutassuk magunkat, hogy a Hungária az igazi legenda. Vagy itt az Omega, az ő pályájuk is a Rolling Stonesét idézi, nekik így, együtt megy igazán. Nálunk meg máshogy történt.

A nyolcvanas évekbeli break korszakára hogyan emlékszik vissza utólag? Kakukktojás volt az az életműben?

Mára lehiggadtam annyira, hogy ne háborodjak fel azon, amikor azzal próbálnak engem támadni, hogy az egy törés volt a karrieremben. Akik ezt akkor mondták, azoknak bizonyos mértékig igazuk volt, ugyanakkor egy művésznek valószínűleg az a dolga, hogy inspirációk alapján lábra kapjanak benne érzések, amelyeket közölni akar, és nekem akkor ez a dolog annyira friss és új volt. Láttam akkor, hogy nyugaton ez egy utcáról jövő dolog, mint korábban a rock and roll is volt, és örültem, hogy végre valamit akkor lehet megmutatni Magyarországon, amikor az friss, hiszen a rock and roll több éves késéssel gyűrűzött be, akkor még nagyon kicsik voltak a rések a vasfüggönyön. '83-ra már nagyok voltak a rések. De erre a bátorságra a mai napig büszke vagyok. És hogy én ezt egy évig csináltam összesen? Semmi baj, mert akik ma rappelnek vagy akár táncolják is ezt, azok sose felejtik el kijelenteni, hogy ez a Fenyő Miklóstól indult.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Nehéz volt a breaket keresztülnyomni a hanglemezgyáron?

Nem volt könnyű, de akkor épp volt annyi hitelem, amit előtte a rendkívül sikeres hungáriás évek alapoztak meg.

Mondta, hogy nem keres már új dolgokat - arról is lemondott, hogy más előadókat pártfogoljon?

Érdekes, hogy ezt is szokás emlegetni velem kapcsolatban, hogy a pályafutásomban volt egy időszak, amikor bizonyos embereket menedzseltem, és egyengettem az útjukat. Először is a menedzser kifejezés ma már mást jelent, mint akkor, másodszor én soha nem tekintettem ezt a pályafutásom egy fontos részének, sem pedig szándékosnak. Ezek véletlenül történtek meg, viszont amit ugyanez alá a kalap alá be tudok hozni, az az, hogy amíg én zenekari létben voltam, mindig találtam olyan embereket, akiket én választottam ki a tehetségük alapján, és mellettem tudták megmutatni, hogy tehetségesek és jók. Szóval, ha már arról van szó, hogy kiket fedeztem fel a magyar pop számára, akkor én azokat a zenészeket is ilyennek tartom. De ezt sose csináltam olyan szándékkal, hogy majd emléktáblát kapjak, mint a nagy menedzser. Ezt így adta az élet.

Keménykezű zenekarvezető volt?

'67-től '83-ig voltam zenekarvezető, illetve még volt egy kis ráadás. Jó zenekarvezető sosem tudtam lenni, mert a jó zenekarvezető olyan, hogy tekintélye van és félnek tőle, én pedig túl engedékeny és vajszívű vagyok, olyan ember, aki nem hajlandó kijelenteni azt, hogy egy igazság van, és az az enyém. Ellenben bizonyos igazságok felvetését szerettem, és ha ezekben a vitákban nem találtam legyőzőt, akkor ilyen értelemben keménykezű voltam. Csak hát sok harcom és konfliktusom is volt így. Ahogy azonban a Hungária véget ért, már soha nem akartam zenekari létben működni, és lehet, hogy annak az egyik oka ez, hogy elegem volt addigra a konfliktusokból. Azt mondtam akkor, hogy van elég munícióm ahhoz, hogy a közönségnek megmutassam magam, és a közönség majd eldönti, hogy kellek-e. Márpedig azóta több idő telt el, mint amennyit összesen zenekarokban töltöttem, szóval úgy tűnik, hogy szólóban is kellek a közönségnek.

És akkor a margitszigeti koncert előtt felhív öt számot, akiknek azt mondja, hogy találkozzunk majd augusztus 25-én, fél hétkor a színpad bejáratánál?

Természetesen nem, van egy összeszokott zenekar, amely engem mindenféle élő fellépésemen kísérni szokott. Ismerik a repertoárt, több mint tíz éve velem játszanak. Úgy szoktam őket bemutatni a színpadon, hogy ezek a srácok egy generációval fiatalabbak nálam, egykor tőlem tanulták a rock and rollt, ma viszont már én tanulom tőlük. És ebben van igazság, hiszen ők Hungária-rajongóként kezdtek zenélni, és amikor elkezdtek velem játszani, nagy boldogság volt számukra, hogy a példaképüket kísérhetik. Ez mára megmaradt, noha ők évközben másokkal is zenélnek természetesen, de ettől még mindig boldogan jönnek. Ugyanez a helyzet a táncosokkal, hiszen a Fenyő-koncert mindig egy show, amiben a lányok is évek óta ugyanazok, szóval összeszokott társulatról van szó. Felhívom őket, hogy mi lesz a műsor, és akkor öt-hat-hét alkalommal összepróbáljuk, megbeszéljük a tematikát, amit mindig én találok ki, lassan tizenöt éve, amióta vannak ezek a koncertek.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

A mostani koncertnek mi lesz a tematikája?

A József Attila Színházban ment a Made In Hungária című darab, ami az én életem egy részéről szól, olyan nagy sikerrel, hogy talán még egy ilyen sikeres szériát futó darab nem is volt ott. 321-szer játszották, és amikor levették, meggyőződésem, hogy volt még benne minimum száz. Az új vezetés indoklása az volt, hogy drága az előadás, tizenegy év után illene felújítani a díszleteket és jelmezeket, de jelenleg nincs erre pénz, így viszont nincs értelme tovább műsoron tartani. Nekem szívfájdalmam, hogy ennek a sorozatnak vége, és bízom benne, hogy nem is vagyok egyedül ezzel, ezért azt a címet adtam a koncertnek, utalva kicsit a darabra, ami ebben a kerületben jött létre, Angyalföldre, amit szűkebb hazámnak érzek és a Margitsziget is ide tartozik, hogy Minden álmom otthona. Ez egy idézet a darabból, és ennek szellemében állítottam össze a műsort is.

Élvezi még? Amikor itt járt Sting, akkor azt mondta, hogy a Roxanne-t ne is várják már tőle, mert már unja.

Őt én nem akarom elbírálni, de én nem tehetem meg, hogy olyan dalokat ne játsszak el, amiket a közönség még nem un. Például mondhatnám, hogy a Csavard fel a szőnyeget, amit a legtöbbször játszottam el a pályafutásom alatt, már annyira nem okoz örömöt, hogy nem akarom többet játszani, viszont ahogy eljátszom, és meglátom, milyen hatást vált ki az emberekből, az a pillanat megunhatatlan. Megértem, hogy Sting egy dalban nem talál élvezetet, de ez az ő dolga.

Mi volt az utolsó koncert, amin nézőként volt ott az Arénában? Jerry Lee Lewis?

Elton John. A legutóbbi Jerry Lee Lewisra nem tudtam elmenni valamilyen oknál fogva, de amikor korábban eljött Pestre, akkor láttam.

És ki az, akinek még elmenne a koncertjére?

Hát nem tudom. A Rolling Stonest láttam már, de még egyszer megnézném. Michael Jacksont se láttam, amikor itt volt, pedig a munkássága megérdemelte volna. De például Mark Knopflert se láttam még, pedig nagyon megnézném. Nekem nagy kedvenceim az amerikai country sztárok, mint például Alan Jackson. Ez az úgynevezett new country a szívemhez szóló zene, de ennek csak odakint van tábora.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Amerikában mikor járt utoljára?

Négy éve talán.

Jó hely?

Nem, hogy jó hely, hanem szenzációs hely. Nekem legalábbis. Elsősorban azért, mert amikor ott vagyok, kapok egy olyan szellemi vérátömlesztést, amivel itthon három-négy hónapot el tudok tölteni sokkal pozitívabb kisugárzással. Aztán persze lassacskán visszazökkenek.

Itt beszélgetünk az előtt a ház előtt, amiben annak idején Aczél György is lakott. Ön már akkoriban is itt lakott a környéken?

Igen. Ismert engem még kisgyerekkoromból, mint a környéken rosszalkodó gyerekek egyikét. Én nem ismertem akkor, viszont felnőttként egyszer kellett beszélnem vele: '82-ben ugyanis elhatároztam, hogy szilveszterkor szeretnék egy utcabált a Blaha Lujza téren a Hungáriával. Ez ma már abszolút bejáratott dolog, de harminc éve még az ötlet is meredeknek tűnt. Végig kellett menni sok hivatalon, a környezetemben mindenki kiröhögött, de engem nem hagyott nyugodni a dolog, és a Hanglemezgyárat is meggyőztem, hogy adjanak rá 500 ezer forintot, amit csak azzal a feltétellel kaptam meg, hogy mindent nekem kell elintéznem, nekik semmit. Ugyanabban a háztömbben laktam, mint Aczél György, és egy este hirtelen átsétáltam a kapuja elé, és mondtam a kormányőröknek, hogy Aczél elvtárssal szeretnék beszélni. Ők felszóltak telefonon, és rövidesen fel is kísértek hozzá, én pedig elmondtam neki, mit szeretnék. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy másnap menjek be a pártházba, ahol már tudni fognak rólam, és ez tényleg így is történt: már várt az illetékes, tudott mindenről, elintézte a budapesti rendőrfőkapitánnyal is, hogy fogadjon. Úgyhogy utána már minden engedélyt megszereztem, és ebből a képtelenségnek tűnő ötletből tényleg lett egy szilveszteri utcabál, amit a mai napig az egyik legkomolyabb fegyvertényemnek tartok. Ráadásul fantasztikus buli volt, rengetegen voltak, de semmi balhé nem történt.

Más lenne a magyar popzene ma, ha annak idején nincs Erdős Péter?

Nagyjából és egészében nem. Az, hogy nem X együttes lenne a gyakori szereplője bizonyos nosztalgiarádióknak, hanem Y, az nem jelent nagy különbséget. De a kultúrpolitikai irányvonal ugyanez lett volna, ha történetesen nem Erdős Péter ül ott, hanem egy másik funkcionárius, akinek ugyanúgy a vonal szerint kellett volna dolgoznia. Azt sem gondolom, hogy az én helyzetem más lenne, és másokról sem. A tehetségesek nagy része azért elnyerte a tűrt vagy a támogatott kategóriába kerülést, és még csak egy teljes dilettánsnak sem mondanám őt, a tehetséget azért általában felismerte.

Ha a rock and rollt politikai állásfoglalásnak tekintjük, akkor ön mennyire volt politikus?

Direkt politizálást nem folytattam soha, noha véleményem mindig volt, hiszen a politikai közeg általában korlátozott, mint ahogy mindenkit, miközben a rock and roll a szabadság szimbóluma, és amikor azt létrehoztuk itthon, akkor itt minden volt, csak szabadság nem. Tehát minden dolog, amit én létrehoztam, szekunder politizálást folytat, mert mond valamit, amelynek a második szándéka egyértelműen az, hogy valósítsd meg önmagad szabadságát.

(Fenyő Miklós augusztus 25-én, szombaton este játszik a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a koncerten fellépnek a Made In Hungária című darab szereplői is.)