Megmaradtunk koppintós bandának - Danyi Attila, a Scampolo vezetője a Quartnak

Danyi Attila, a Scmpolo együttes korábbi tagja, interjú
Vágólapra másolva!
A Scampolo egykori zenekarvezetője, Danyi Attila elmesélte, hogyan lett Komár László nagyképű, nyers modorú gyerekből az egyik legjobb barátja, és azt is, hogy miért nem a Scampolo futotta be az Illés vagy az Omega karrierjét. Kiderül, miért nem akar találkozni többet Arató Andrással, és hogy mi kellett ahhoz, hogy valaki a hetvenes években disc-jockey legyen.
Vágólapra másolva!

1966-ban, a zenekar újjáalakulásakor hívta át Komár László a Scampolóba, ráadásul mindjárt zenekarvezetőnek. Miért pont önre esett a választásuk?

Komárral futólag ismertük egymást zenészvonalról. Tudta, hogy hihetetlenül agilis és rámenős ember vagyok, és az előző zenekarommal, a Kon-Tikivel elég sok bulit játszottunk, komoly közönségünk is volt. Ez egy belvárosi úrifiúkból álló beatzenekar volt, amely már előremutatóbbnak számított, mint a rock and roll, amit a Scampolo korábban játszott, és Komárék váltani akartak.

A Scampolo legendás első felállását korábban látta?

Az egyik haverom vitt el '63 májusában a Scampolo Vigyázó Ferenc utcai klubjába, és mondta, hogy itt egy fantasztikus gitáros van, a Faragó Judy István, látni kell. Valóban, hihetetlen technikai tudása volt, amit fejlesztett is. A boogie-woogie volt az erőssége, de játszottak sok Shadowst és hasonló instrumentális gitárzenét is. Onnantól kezdve rendszeresen odamentem a számat tátani, és álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer velük fogok játszani. A Komár egy nagyképű, nyers modorú gyerek volt, és nem engedett közel magához akárkit a közönségből, de aztán egyre több közös szál volt az életünkben, együtt játszott olyan zenésszel, aki korábban az én zenekarom tagja volt, és hasonlók.

Ön szerint is a Scampolo játszotta a legjobb zenét akkoriban Budapesten?

Ehhez kétség nem fér, csak a Scampolóra akkoriban rásütötték, hogy egy botránybanda. Pedig egy virtuóz zenekar volt, mindenki nagyon ott volt a hangszerén: nemcsak a Faragó Judy, hanem a dobos Tihanyi Gyula vagy a ritmusgitáros Harmat Laci is, aki azóta taekwondo-nagymester lett. Ő zökkenőmentesen át is állt szólógitárra, amikor Faragó Judyt behívták katonának '64-ben, de amikor a Komár is elment, azt már nem élte túl a zenekar.

Fotó: Mudra László [origo]

Aztán Judy leszerelésekor jött ön a képbe. Komáron és Judyn kívül más nem maradt az első felállásból?

Csak a billentyűs Varga Tibi, de így is elég jó emberanyagból állt az együttes. Komár a Dogs zenekarból hozta magával Maka Bélát, aki talán a legjobb basszusgitáros volt akkoriban idehaza, aztán a dobosunk Rosenberg Tomi lett, aki később disszidált és Udo Jürgens német táncdalénekes dobosa lett, én pedig ritmusgitároztam. Problémák azért voltak, hiszen a Judynak két év kimaradt, mert a seregben nem engedték, hogy új számokat tanuljon. Neki ezt a kimaradást pótolni kellett, főleg, hogy időközben jött be a keményebb rhythm & blues irányzat: a Rolling Stones, a Kinks, a Yardbirds, a Spencer Davis Group és az Animals. Mi az utóbbi hármat nyomtuk, Komár hangja olyan volt, mint Eric Burdoné az Animalsből.

Csakhogy addigra több rivális is megerősödött annyira, hogy a Scampolo már nem számított olyan menőnek, mint két évvel azelőtt.

Borzasztóan megerősödött az Illés, főként saját számokat játszva, mert hamar felismerték ennek a jelentőségét. Érdekes módon mi inkább azok közé tartoztunk, akik az életünket odaadtunk volna azért, hogy egy angol vagy amerikai számot egy az egyben lejátsszunk, és nem esett le nekünk, hogy a magyar számokban volna a perspektíva. Ennek talán az is volt az oka, hogy nem volt nálunk jó vénájú dalszerző. Egy-két próbálkozás volt ugyan, de csak akkor kezdtünk magyar számokat játszani, amikor Presser Gábor hozzánk került. De ez sem tartott sokáig, és megmaradtunk koppintós bandának, amivel nem volt semmi baj, mert az akkor működő kétszáz budapesti bandából körülbelül százkilencvenöt koppintós volt, vagyis angol számokat játszott.

Hogy került a fiatal Presser Gábor a Scampolóba?

Őt Wittek Mari javasolta nekünk, aki akkoriban az Omegával énekelt, és én neki udvaroltam. 1967-ben jött be a Procol Harum A Whiter Shade Of Pale című száma, úgyhogy az orgona nagyon menő volt, nekünk pedig kellett egy orgonista. Nagyon rövid idő alatt megállapodtunk a Presserrel, aki kapott a szüleitől egy olasz Capri orgonát. Ez óriási szám volt akkor, mert csak a Metro zenekarnak volt ilyenje, meg az Illés Lajosnak. Mi a Pressert elsősorban billentyűsként kezeltük, és ugyan hozta a dalait, amiből párat játszottunk is, de ő már tizenkilenc évesen zseni volt, úgy kezelte a hangszerét, mint senki más Pesten. De az Omegában ügyesebb fiúk voltak, akik kitalálták, hogy szocialista zenekarként, Omega Red Star néven kimentek Angliába, és ez borzasztó nagy szó volt. Látták fénykorában a Who együttest, Roger Daltrey mozgását Kóbor Jancsi egy az egyben le is koppintotta, de elhozták a színpadi munka feelingjét a Rolling Stonestól is, és még hoztak egy sereg olyan ötletet, amellyel egy csapásra az élre törtek. Nem csoda, hogy a Presser inkább őket választotta.

Fotó: Mudra László [origo]

Mit tudott kezdeni a Scampolo saját számok nélkül?

Volt egy törzsközönségünk, amely imádott minket. Az Ifiparkban rendszeresen három-négyezer ember előtt játszottunk, de volt olyan, hogy hétezernél is többen voltak valamelyik május elsején. Mi nagyon népszerűek voltunk akkor, és az, hogy az Illés, Metro, Omega trió valóban az első három lett volna, az is csak Erdős Péter idióta találmánya volt. A Zoránékat, vagyis a Metrót több zenekar is verte koncerteken, így mi is. Sőt '67-ig az Omega sem volt egyáltalán akkora durranás, de a Benkő Laci és Laux Józsi nagyon jól menedzselte őket. Ott volt a pesti élvonalban az óbudai Liversing és a Dogs is, mindkettőnek hatalmas közönsége volt. A Gemini és az Echo slágerzenét játszottak ugyan, de mindkét zenekar nagyon profi volt, komoly táborral. Aztán '68-ban kezdett mozgolódni Radics Béla a Sakk-Matt nevű zenekarával, ő nagyon jó gitáros volt, de azért voltak nála jobbak: például a Faragó Judy, aztán Szendrődy Zsolt a Liversingből vagy Töricht Gyuri a Dogsból - ő játszott itthon először Creamet és Hendrixet is, amiket később sokan a Radiccsal azonosítottak.

Miért Radicsnak lett mégis legendája?

Olyan volt ő az újpesti és angyalföldi munkásgyerekek között, mint Robin Hood, ez a két hatalmas munkáskerület szabályosan rajongott érte, ő maga is a Gyöngyösi úton lakott. Nekem a nagy rivalizálásban jó haverom is lett, és '69 végén már azon törtük a fejünket, hogy csinálunk egy közös bandát. Az szóba se jöhetett, hogy megváljunk a Faragó Judytól - pláne, hogy a fia, Faragó Richard sportriporter a keresztfiam is -, úgyhogy másodgitárosnak jött volna a Béla, de ő nagyon hiú volt, és végül nem jött össze a dolog. Az is igaz, hogy akkor már nagyon masszívan piált, hozták neki állandóan a söröket és a pálinkákat. Persze mi is megittuk a magunkét, de azért nem lettünk hülyék, a presztízsbulikon nem ment a tinta.

A Scampolo közönsége kikből állt?

Ránk húzták azt a bélyeget, hogy mi belvárosiak vagyunk, ami halálos bűn volt akkor. [nevet] Köztudott volt, hogy én a Váci utcában laktam, és a Vigyázó Ferenc utcai klub is belváros szívében volt, az Akadémia mellett. De én nem is bántam, hogy nem volt akkora csürhe, ami elkísért volna mindenhová, így legalább elit helyeken játszhattunk. Nem is akartunk mi mindenáron lemezt csinálni, inkább külföldre szerettünk volna kimenni, anyagilag az volt a leginkább kifizetődő.

Fotó: Mudra László [origo]

Amikor aztán '68-ban Komár másodszorra is otthagyta a Scampolót, megmaradt a kapcsolatuk?

Mi az első pillanattól kezdve baráti nexusba kerültünk, és teljesen egyformán gondolkoztunk egy csomó dologról: politikáról, lányokról, zenéről, sőt még fociról is, hiszen mindketten Fradi-drukkerek voltunk. Komárnak állandóan pénzügyi problémái voltak akkor, mert az a rengeteg nő elemésztette a pénzét. Ő egy reneszánsz ember volt: szeretett jól élni, jókat enni, jókat inni, nem vetette meg a földi örömöket, de ehhez pénz kellett. Kitaláltuk, hogy kikéri az egyéni működési engedélyt, mert szólistaként ötszáz forintot kapott fellépésekként, zenekarban meg csak háromszázat. Hiába lett szólóénekes, azért a nagyobb bulikba mindig eljött később is, amikor hívtam, nem szakadt meg a kapcsolatunk.

De már ön sem maradt sokáig a Scampolóban.

Én '70 júniusában mentem át az Atlantisz együttesbe. Akkor nősültem, és nekem sem volt mindegy, hogy mennyit keresek, az Atlantisszal pedig lemezgyári szerződést kaptunk, és kimehettünk játszani Ausztriába és Jugoszláviába. Komár Lacival továbbra is összejártunk, utolérhetetlen egyéniség volt, és túlzás nélkül olyanok voltunk, mint két testvér. Még így, napokkal a temetés után is úgy érzem, mintha a szívem szakadt volna ki. Negyvenhat év az negyvenhat év.

A Scampolónak is vége lett az ön kilépésével?

Nem, volt egy dobosunk, Merczel András, aki a Liversingből jött át hozzánk, már korábban is zenekarvezető akart lenni, aztán teljesen le is züllesztette az együttest, amiből addigra már a Judyék is kiszálltak. Végül már csak kis klubokban játszottak vidéken. Jóval később, '84-ben felhívott egy koncertszervező, hogy az angol Nashville Teens jönne turnézni Magyarországra, és alakítsam újjá a Scampolót előzenekarnak. Ez meg is történt, bár akkor a Judy épp nem akart játszani, de néhány régi taggal újjáalakultunk, Zalatnay Sarolta énekelt. Ekkor Merczel, az utolsó zenekarvezető beperelt bennünket a névhasználat miatt, és ebből végül precedensértékű per lett, amit megnyertem, hiába voltak neki komoly pártkapcsolatai. Egy darabig játszottunk, de akkorra már mindenkinek megvolt a maga karrierje, úgyhogy nem tartott sokáig.

Fotó: Mudra László [origo]

Közben belekeveredett még egy büntetőügybe is, az úgynevezett "belvárosi galeri" perbe a hatvanas évek végén.

Az egész egy mondvacsinált dolog volt. Ilyen, hogy belvárosi galeri, sosem létezett. Én a Váci utca sétálós részén laktam, szemben a legendás Napoletana presszóval, és mindenkit ismertem az éjszakai életből. A rendőrség összegyúrt egy csomó piti ügyet, ebből lett egy kirakatper, és engem is próbáltak ebbe belehúzni. Abban az évben felvételiztem, és el is utasítottak: apám maszek szűcsmester volt, és az egyik kihallgatáson el is mondták, hogy amíg ez a munkás-paraszt hatalom van, én sosem járhatok egyetemre, mert a népi állam nem támogatja a kispolgári csökevényeket. Megpróbáltak először beszervezni, hogy jelentsek a többiekről, amit elhárítottam. Én sose voltam annak a rendszernek nagy barátja, de azonkívül, hogy járt a pofám, semmit nem csináltam. Nem is tudtak rám bizonyítani semmit, tizenharmadik rendű vádlottként végül felmentettek, de utána is folyamatosan megfigyeltek, lehallgattak, ez egy ilyen világ volt.

Meddig folytatta a zenélést?

Én bármelyik zenekarban is játszottam, azokban közös volt, hogy folyton változott a tagságuk. Olyan voltam, mint egy általános véradó: mindig a neves zenekarok elvitték tőlem a jó embereket. Rengeteg időt vitt el, hogy mindig új embereket kellett betanítani, folyamatosan küszködtem, és egyszer a lemezlovas Éliás Gyula meg is kérdezte, hogy te, Attila, mit szenvedsz ezzel a sok hülyével. Lent játszottunk akkor Siófokon, és a dobosunk annyira be volt rúgva, hogy átment az üvegajtón, ami levágta az orrát, úgyhogy be kellett vinni a kórházba. Akkor kiborultam, és mondtam, hogy itt a vége, és amint a szerződésünk lejár, abbahagyom, és végül diszkós lettem.

Hogyan lett akkor valakiből lemezlovas?

Járattam már korábban is a Billboardot és a New Musical Expresst, mindig képben voltam, és megvoltak a barátaim, mint például a vízipólós Csapó Gábor, aki az előbb ideköszönt, és ők hozták a lemezeket külföldről. Így egy nagyon jó diszkós karriert építettem ki, majd egy idő után négyen összeálltunk, Éliással, B. Tóth Lacival és D. Molnár Gyurival Discotheque 4 néven, és éveken át óriási bulikat csináltunk, telt házas sportcsarnokos fellépéseket is. Ez a mikrofonos iskola, tehát nyomom a szöveget is közben, nem csak pörgetem a biciklikereket, és a hangulatot meg kell csinálni. Egyébként már az első pillanattól kezdve úgy hirdettem magam, hogy nosztalgia diszkó. Egy nagyszerű helyen kezdtem '74-ben, a Sarokházban. Megvolt minden új számom, de a műsor felét régi slágerek tették ki, a közönség nagyon szerette a rock and roll-érát. Életemben a legtöbbször Bill Haleytől a Rock Around The Clockot és Elvistől a One Night With You-t játszottam.

Azóta is disc-jockeyként dolgozik?

Egy idő után már több időt akartam tölteni a családommal, úgyhogy nyitottam egy lemezboltot előbb, majd rájöttem, hogy itthon egyáltalán nem lehet olyan berendezéseket kapni, ami diszkózáshoz kell: keverőket, fényeket, mikrofont, erősítőket. Ráálltunk ennek a gyártására, és összeszedtem tehetséges embereket, akik ilyeneket tudtak építeni.

Fotó: Mudra László [origo]

Egy másik lemezlovassal, Arató Andrással volt néhány éve egy nagy nyilvánosságot kapó peres ügye.

Aratót nagyon fiatal diszkósként és nagyon helyes kissrácként ismertem meg, mindig jött a hülye dumájával, hogy támogassuk, mert ő a diszkósok Benjáminja. Nagyon jóban voltunk sokáig. Aztán évtizedekkel később kikértem a Történeti Levéltárból a dossziémat, és 61 oldalnyi jelentés volt rólam, 1964 őszétől 1989 decemberéig. Ezekben láttam, hogy az én Arató Andris barátom Dejkó fedőnevű ügynökként milyen részletes jelentéseket adott rólam. Ezt elég rossz néven vettem, és felhívtam, hogy üljünk le egy kávé mellé, és beszéljük meg a dolgot, amire ő nem volt hajlandó. Később megszólalt a Blikkben, hogy aki azt mondja rá, hogy ügynök volt, az hazudik. Erre bementem a szerkesztőségbe, vittem magammal a papírokat, amikből egyértelmű volt, hogy róla van szó, és ezzel párhuzamosan Nagy Feró is alátámasztotta az én igazamat. Erre Arató beperelt bennünket és a Blikket is hitelrontásért, de minden szinten megnyertük a pert, mert az volt a tétje, hogy ő közszereplő-e, a bíróság pedig úgy döntött, hogy igen. Ami jellemtelenség van a világon, azt az Arató mind eljátszotta az ügyben.

Találkoztak azóta?

Nem, de meg is üzentem neki, hogy jobban jár, ha nem találkozik velem. Éli az ember az életét, és azt látja, ez se sikerül, az se sikerül: nem kapok útlevelet, jelentkezem a rádióba, ahová sokkal gyengébb embereket vesznek fel, de engem nem - valahol nekem mindig betartottak. Jóval később találtam meg azt a két embert, akik ebben szerepet játszottak, és az egyik az Arató Bandi volt. Most már elmúlt, és nem is haragszom rá, ezek tényleg ilyen idők voltak, ember embernek farkasa volt, ő így próbált előrejutni.

Bánja, hogy zenészként nem sikerült nagyobb karriert befutnia?

Én sok mindenbe belekaptam: voltam műsorvezető, az Eddát menedzseltem, dolgoztam a Generállal és a Skorpióval, sok más rockzenekarral is a nyolcvanas években, aztán jött a diszkós szaküzlet. Eléggé kiismerem magam a könnyűzenei műfajban, és elégedett vagyok, mert jó tapasztalatokat szereztem, csak az volt a bajom, hogy hittem mindenkinek, és ezt sokan kihasználták. Sok mindenki pedig nekem is köszönheti, hogy a pályára került vagy ott ragadt.

Az Edda is?

Az Eddának is sokat segítettem, '81-től '84-ig voltam velük, amíg ki nem mentek Norvégiába. Nagyon tehetséges banda volt, a Pataky affinitása fantasztikus volt, mintha egy dízelmozdony motorja lett volna benne, csak mindig lemaradtak a többiekhez képest, mert vidéki zenekarként nem tudott időben reagálni. Erdős Péter például mindent elkövetett, hogy az Edda ne legyen az élvonalban, és még az sem számított neki, hogy hihetetlen példányszámokat produkált. Még szerencse, hogy ott volt a hanglemezgyárnál Wilpert Imre, aki sokat segített.

Ha már a Scampolo a beszélgetés apropója, visszatekintve miben látja leginkább a zenekar jelentőségét?

Amikor ők megjelentek, ilyen zenekar nem volt addig Magyarországon. Olyan tánc és őrjöngés ment a színpadon és a közönség soraiban is, és olyan életérzést mutatott meg a fiataloknak, hogy nem kell a kötöttségeket vállalni. Ez egy aprócska kis kulturális forradalom volt, hogy elérték, hogy nem tiltották be az egészet. Később már nyilvánvaló volt, hogy a hatalom fél ettől a zenétől. Az Illéséket meg Kóbor Jancsit rengeteget vegzálták a hajuk miatt - ugyanakkor Zorán és a Metro zenekar beült a Halló fiúk, halló lányok! című tévéműsorba, ahol látványosan levágatták a hajukat, hogy megmutassák, így is lehet kulturáltan szórakozni. A Zorán mondjuk nem is volt benne semmi balhéban, nálunk meg nem számított semmi - durr bele, és hadd szóljon. Lehet, hogy nem kaptuk meg a bennünket illető elismertséget, viszont megtanultunk harcolni, küzdeni, és nem utolsósorban volt közönségünk is.