A valóság egy kettétépett papírlap

Remek letölthető zene Philip K. Dick nyomán. Szintik szállnak el az űrbe és térülnek el nem várt irányokba.

Lyndon Cordero innen "fizess, amennyit akarsz" módszerrel letölthető Ubik című lemeze egy színházi előadáshoz készült, amelyet Philip K. Dick hasoncímű könyve inspirált, de ennek ismerete nélkül is bőven élvezhető. Az elején a mai analóg szintis revival műfajok között lavírozik: néha az elektronikus zene hőskorának kozmikus / kosmische szálldogálásait idézik meg a hangzások és az űrbe kifutó motívumok; máskor rideg, mechanikus és kicsit bénácska dobgépritmusokra jönnek rá a hideglelős, minimalista szintitémák. Már ezek a számok sem sima stílusgyakorlatok (bár annak is jók lennének): egy-egy acidesebb buggyogás vagy furibb effekt, torzulás mozdít ki finoman a megszokott keretek közül.

Aztán nagyjából a lemez fele előtt a You Could Kill Yourself Everyday elkezd tobzódni a durva/vicces buggyogásokban; a következő darab pedig nyugis kis szintizgetésnek-dobgépezgetésnek indul, ámde a végét szétbombázzák a mormogó basszusok. A lemez második része pedig már teljesen kiszámíthatatlanul mozog a szabályosabb műfaji jegyektől a szanaszét szálldogáló effektekig vagy sűrűbb zajokig. Akit izgatnak a meglepő elektronikus hangzások, megoldások, az rengeteg szívét melengető dolgot fog itt találni (ebből a szempontból a Self-Destruct Humanoid Bomb a csúcspont). Igazából elég mókás zene, a zajongással egyetemben is - de ezzel együtt eléri, hogy a végén még egy jó kis katarzis is érkezzen.

Lyndon Cordero alkot még Kokomo néven is, a Bandcampről még letölthető Plastic Crimes and Nova Cops című albuma is: kb. szintipop ipari mennyiségű torzítással nyakon öntve. És nagyjából ennyit tudok róla; mikroblogjáról sem derül ki semmi róla, csak az, hogy providence-i. Ahhoz képest, hogy a Ubik milyen szuper lemez, én csak egyetlen méltatását találtam, igaz, az komoly helyről jött: Brian Chippendale-től, a Lightning Bolt dobosától.