Gyerekkorom óta álmodom a világvégéről - The Soft Moon-interjú és koncertbeszámoló

2013.04.08. 13:28

Először koncertezett vasárnap este Magyarországon a Quart egyik kedvenc új zenekara, a sötét posztpunkot játszó Soft Moon. A koncert előtt az alapítóval, Luis Vasquezzel beszélgettünk nyakfóbiáról, sivatagról és arról, hogy miért nem szeretné, ha édesanyja is megnézné a zenekart. Utána pedig megnéztük, tényleg olyan jó-e a zenekar élőben, mint a híre. Interjú és koncertbeszámoló.

Két éve játszottatok a Primaverán Barcelonában, méghozzá fényes nappal, pedig a Soft Moonhoz tényleg a sötétség illik.

Délután fél hatkor kezdtünk, ez volt talán az első olyan koncertünk, amikor világosban kellett játszanunk. Furcsán éreztük magunkat kezdetben mi is, de jó élmény volt.

Azóta viszont kicsit cserélődött a zenekar tagsága is, ugye?

Igen, akkor még dobgéppel játszottunk élőben is, és egy barátom, Damon Way játszott velünk szintetizátoron. Utána csatlakozott hozzánk Keven Tecon dobos, és volt egy turnénk, amin négytagú volt az együttes, ám aztán Damonnak sok egyéb dolga lett, és nem tudott tovább játszani velünk, úgyhogy most megint hárman vagyunk. Annyi a különbség, hogy Keven a dobolás mellett a szintit is kezeli, és Damon korábbi részeit most már szekvenszerek helyettesítik.

Jelentett ez bármilyen változást, amikor a második lemez készült? Az első idején még te voltál egyedül a Soft Moon.

Mindkét lemezt teljesen egyedül vettem fel. Annyi volt a különbség, hogy a második idején a felvételeken még utólag is átdolgoztam egy stúdióban, és ebben egy producer is segített. A többi tagot valóban csak az első lemez után ismertem meg: a basszgitáros, Justin Anastasi az első koncertem után jött oda beszélgetni, akkor egy koncert erejéig szedtem össze egy kísérőzenekart, és simán benne volt, hogy az lesz egyben az utolsó koncertem is. Ám aztán összehaverkodtunk Justinnal, akit követett később Damon, és a többi már történelem. [nevet]

Amikor a Zeros lemez számait írtad, akkor már biztos lehettél benne, hogy élőben is játszani fogjátok őket. Figyelembe vetted ezt a lemezkészítésnél?

Persze, az első turnénkon nagyon igyekeztem figyelni, hogy mi működik élőben jól és mi nem, úgyhogy azóta abszolút ügyelek erre is.

Azt szokás tudni rólad, hogy a Mojave sivatagban nőttél föl, de most épp hol laksz?

Ez jó kérdés, mert most épp sehol. Egy darabig Oaklandben laktam, de olyan keveset tartózkodtam otthon a sok turnézás miatt, hogy egyszerűen nem érte meg fizetni a lakbért, úgyhogy év elején felmondtam azt a lakást. Voltam egy hónapig Berlinben, aztán újra turnéztam, aztán egy hetet töltöttem San Franciscóban, most megint turné, és majd töltök utána pár napot Los Angelesben, és így tovább. Jövő év elejéig kell kitalálnom, hogy utána hol szeretnék lakni, még az is lehet, hogy Európában. Például Barcelonában szívesen laknék.

Milyen volt egy sivatagban felnőni?

Baromi unalmas. Semmit nem lehet ott csinálni, extrém meleg és hideg hőmérsékletek, szél, por, ilyesmi. Én meg gyerekként is kreatív voltam, és valahogy le kellett kötnöm magam, úgyhogy megtanultam gitározni.

Sokszor elmondtad, hogy a Soft Moonnak amolyan terápiás célja is van.

Ez így van, valamiért elfojtottam és blokkoltam a gyerekkori emlékeim többségét. Mindenféle fura gondolataim voltak, kiskorom óta nyakfóbiám van...

Nyakfóbia?

Igen. Nem bírom elviselni, ha bárki is hozzáér a nyakamhoz, és alvás közben is a nyakam elé teszem védekezésként a kezem. Elég fura dolog ez, és nem tudom, mitől lehet. A zene viszont valóban terápia, és segít abban, hogy minél jobban megismerjem magam és a múltam.

Nemrég azt is mondtad, hogy édesanyádat nem mernéd elhívni a koncertedre.

Nem hiszem, hogy jól tudná kezelni. Szerintem nagyon nem viselné jól, ha látná, hogy mit teremtett. Nagyon nehéz időszakot töltöttünk együtt, és nem is nagyon beszélek neki a Soft Moonról, szerintem azt se nagyon tudja, hogy most épp Európában turnézom. Félek attól, hogy milyen lenne a szembesülés.

És hatott a terápia? Változtál valamit a zene által?

Szerintem sokat változtam. Sokat utazom a zenekarral, és ez megváltoztatja az embert. A zene viszont... nem tudom, mennyit segít, mert fura módon kicsit őrültebb és elborultabb lettem, és ettől nem biztos, hogy boldogabb is leszek. Valószínűleg a zeném által túl sokszor jutok vissza azokhoz a traumatikus emlékekhez, amiket olyan sokáig elkerültem. Nem tudom, mire fog ez vezetni, de igazából semmit sem bántam meg, és továbbra is azt gondolom, hogy ez nagyon fontos folyamat számomra.

Szóval nem kell attól tartani, hogy lágyabb és könnyedebb zenét csinálsz majd a jövőben.

Nem. Én mindig is erőteljes, agresszív zenét fogok csinálni, ebben biztos vagyok.

Hallottál mostanában olyan új zenét, ami szerinted hatással lehet a következő lemezedre?

Nem nagyon hallgatok kortárs zenéket. A legújabb felfedezettem Omar Souleyman, ő nagy hatással volt rám, de egyébként is szeretem a világzenét.

Nagyon erős atmoszférája van a zenéidnek, megkerestek már filmrendezők?

Igen, pár független filmessel már beszéltem is erről. A filmzeneszerzés mindenképpen egy olyan dolog, amit nagyon szívesen csinálnék a jövőben.

Azon meglepődtem, hogy Prince-t nevezted meg a legfontosabb zenei hatásként.

Pedig valóban, a Purple Rain volt az első album, amit teljes egészében hallottam életemben, és azóta nagy rajongója vagyok. De amúgy is szeretem a popzenét.

Fotó: Rebecca Smeyne

A Zeros lemeznek kifejezetten poszt-apokaliptikus témája lett, miért?

Szerettem volna egy koncept albumot csinálni, összefüggő tematikával, és erre esett a választásom. Gyerekkorom óta álmodom a világvégéről, de az a furcsa, hogy mindig máshogy van vége. Például túl gyorsan kezd forogni a Föld, aztán ufóinvázió, vagy háború tör ki, ilyesmik. Már több százszor megéltem ezt álmomban.

A magánéletben is ilyen sötét gondolatok foglalkoztatnak?

Nem, sőt. Nagyon vidám és jókedvű embernek tartom magam, de a zene kihoz belőlem más dolgokat is.

***

A Soft Moon zenéje bár több irányból megközelíthető és sok mindennel rokonítható, azért elég könnyen körülírható. Monoton, zakatoló dobok, feszes, gyomorba vágó basszus, párhangos, tekergőző, minimalista gitártémák és ezeket árnyaló, az üres tereket betöltő hangfoszlányok és zajok. A zenekart egyedül elkezdő Luis Vasquez énektémái is inkább csak hangulatfestő jelleggel épülnek be a daloknak is csak jobb híján nevezhető számokba. Az egyes darabok is alig térnek el egymástól, inkább csak egy bizonyos borús hangulat variációi. Mégis valami olyan dolog ez, amire nem lehet azt mondani, hogy nem jó, akárcsak a szex vagy mondjuk a krémes esetében. Az A38 nagytermét hozzávetőlegesen háromnegyedig megtöltő, ránézésre elég vegyes közönség is ezt bizonyította. Az értelmiségi figurák, hipszterek, zenészek mellett voltak rocker- és gót arcok, valamint az izompólós illetve metroszexuális vonal is megjelent. Tehát semmiképpen sem egy szűk körnek a belsős bulija volt ez.

Ahogy Luis Vasquez és két kísérője, az egyaránt katonás fegyelemmel játszó dobos és basszusgitáros a színpadra léptek a villogó egyszínű, fehér fények között, rögtön egyértelmű volt, hogy ez tényleg nagyon jól működik élőben. Hiába végtelenül monoton, nyomasztóan súlyos és kilátástalanul sötét az egész, valahogy annyira ismerős és otthonos is egyben, hogy elmosolyodik az ember és jó érzéssel a mellében rögtön bólogatni is kezd. A Suicide-ra vagy Joy Divisionre anno nem hiszem, hogy sokan mondták volna, hogy popzene, 2013-ban a zsánert talán szélsőségesebben interpretáló Soft Moon esetében viszont éppen erről van szó. A belakott sötétség ünnepe ez. Míg a kísérőzenészek rezzenéstelen arccal diktálják a tempót, addig Vasquez - aki bevallottan egyfajta terápiának használja a Soft Moont, hogy a gyerekkora óta kísértő démonjait legyőzze - ugrál, gyötri, gerjeszti a gitárját, suttog, kántál vagy épp vonyít a mikrofonba. Majd a számok végeztével mosolyogva megköszöni a tapsot, megdicséri Budapestet, hogy szép, válaszol egy bekiabálásra és poénkodik az ötödik számnál, hogy az lesz az utolsó.

A szűk egy órás koncertnek nem is igazán volt íve, ott kezdődött, amiért mindenki jött, hogy táncoljon egyet erre a zord, kietlennek ható zenére, és ott is fejeződött be. Ha mégis valamiféle narratívát, kapaszkodót akarnánk keresni, akkor a főblokk közepén talán volt egy visszafogottabb rész, amikor az addig domináló fehér fények helyét pirosak vették át néhány szám erejéig. Végül az utolsó tribál-indusztriálos számnál, amikor Vasquez letéve a gitárt, kongára váltott, akkor egyszerre villogtak a piros és a fehér fények is - nyitva, ha nem magára hagyva az értelmezési lehetőségeket. (Az igazából csak otthon jutott eszembe, hogy elvileg valami vizuálnak is lennie kellett volna, legalábbis a wikipédián fel van tüntetve egy ezért felelős zenekari tag - sőt ahogy nézem még egy szintis is. Szerencsére nem hiányoztak.) A Soft Moon tehát egy energikus, jó hangulatú koncertet adott, amit végigtáncolt szinte mindenki, mégis a vége fele már kezdett kicsit önismétlő lenni a műsor, ahogy sorra egy ugyanolyan gitártéma jött egy ugyanolyan gitártémára, vagy, ahogy Vasquez húszadszorra is beleüvöltött a mikrofonba valamiféle tetőpont felé tolva ezt az éppen a tetőpontok hiánya, kérlelhetetlensége miatt izgalmas zenét. Kicsit úgy éreztem ekkor, hogy a Soft Moonnak minden eleme kurva jó, de mindenből csak egy darab van nekik. A koncert hivatalos ajánlójában azt írták, valószínűleg utoljára láthatjuk ilyen kis helyen a Soft Moont - és hát én lennék a legboldogabb egy olyan napfényes délutáni Sziget-koncerttel, mint amilyet a Horrors adott tavaly. Viszont ha a Soft Moon meg akarja tartani a mostani teljes közönségét, akkor a következő lemezre ki kell találniuk valamit, különben jön egy másik zenekar hasonló zenével, de egy újabb, frissebb, izgalmasabbnak ható sztorival. B+

(Interjú: IB, koncertkritika: LÁ)