Csoda Albertfalván - a My Bloody Valentine budapesti koncertje

2013.06.10. 10:07

Az utóbbi 25 év egyik legfontosabb, a popzenét csendben megújító zenekara, a My Bloody Valentine tényleg eljött Budapestre, hogy emlékeztessen rá mindenkit, működnek még olyan zenekarok, melyekhez tényleg passzol az amúgy borzasztóan elkoptatott "zseniális" jelző. Kevin Shields és zenekara zajfelhőbe burkolták a közönséget, még ha füldugó nem is kellett.

Mi, My Bloody Valentine Budafokon? [Sőt, mint egy olvasó felhívta rá a figyelmemet, az bizony még Albertfalva.] Méghozzá az egykori Wigwam külsőségeit megtartó Club 202-ben? Nem valami félreértés ez, és a Bullet For My Valentine-ról van szó mégis? Óhatatlanul is ezek a kérdések merültek fel az emberben, és egészen a mai napig volt sokunkban némi bizonytalanság, pláne, hogy az együttes szombati, pozsonyi koncertje el is maradt a crew egyik tagjának lábtörése miatt. Aztán amikor a szervezők elkezdték posztolni a színpadra pakolt erősítőhegyekről készült képeket a Facebookon, már nem volt visszaút: igen, még egyet törleszt Budapest, és láthatjuk végre a zenekart, amelynek sok hamis prófétával ellentétben még tényleg van legendája.

Kevin Shields zenekarát ma Budapesten látni kis túlzással olyan, mintha húsz éve eljött volna egy újra összeállt Velvet Underground: ez utóbbi több okból sem valósulhatott meg, ám az MBV még 2013-ban is megdöbbentően fiatalos, nehéz elképzelni, hogy a Loveless lemez idején teljesebb élmény lett volna látni a zenekart koncerten. A tagok jól tartják magukat, semmi kellemetlenül öreges nincs bennük, leszámítva Kevin Shields őszülő sörényét, de hát hozzá meg pont passzol az őrült tudós image, és még könnyebb elképzelni, amint Brian Wilson-komplexusos perfekcionistaként viszi csődbe kiadóját, amint újabb és újabb stúdiótrükkökkel próbálkozik, hogy megújítsa a rockzenét. Merthogy igen, neki még pont sikerült ez is.

Kevin Shields (a kép nem a budapesti koncerten készült)

Forrás: AFP/Larry Busacca

Az 1991-es Loveless valóban egy korszak csúcsműve, nevezhetjük "fájdalmasan szép zajszimfóniának" vagy bárminek - én megsúgom, hogy nekem például arról nevezetes, hogy ez az egyetlen olyan CD, amit Stuttgartban vásároltam. Hazudnék, ha azt mondanám, éjjel-nappal azt hallgattam az elmúlt évtizedben, de még így is beleborzongtam, amikor megszólalt róla az I Only Said, majd rögtön utána a When You Sleep: tökéletesen beborított mindent és mindenkit a gitárfüggöny, miközben az ötven fölött is törékeny lánynak tűnő Bilinda Butcher álomszerű éneke is valahogy áthatolt a zajon. Ahhoz képest, hogy a várható extrém hangerőről és a füldugóról beszélt a koncert előtt mindenki, ANNYIRA azért nem hangos: én például a legutolsó számig nem éreztem hiányát a füldugónak, akkor pedig már minek?

A füldugó nélküli koncert műsora olyan nagyon nem különbözött az öt évvel ezelőtt itt leírt Roskilde-fellépésétől, az idén januárban megjelent új lemezről alig került egy-két szám a setlistbe. Szerencsére az album kimagaslóan legjobb dala, a New You köztük volt, és még jobban megdobta a koncert elejét, ám aztán jöttek a lassabb, szétfolyósabb dalok, miközben viszont alkalmunk lehet megfigyelni a színes, csillámló gitárjait cserélgető, csészéből teát (?) kortyolgató Butchert, a végig elképesztően menő pózokban gitározó leszbi-butch basszgitárost, Debbie Googe-ot, a rengeteget robotoló (és egyszer gitárt is ragadó) dobost, Colm O'Ciosoigot, és persze a tremolókart megszállottan rángató Shieldset (sőt, oldalra rejtve segített nekik egy szintis/gitáros lány is). Többször is újra kellett kezdeni egy-egy számot, ami az élményből semmit nem vont le, egyszerűen jó volt látni és hallani ezt a négy (plusz egy) embert, akik egy dekával sem nyújtottak kevesebbet a magasra srófolt várakozásoknál, és a terjedelemre kicsi, súlyra annál nagyobb életműhöz pont úgy nyúlnak, ahogy kell.

Bilinda Butcher (a kép nem a budapesti koncerten készült)

Forrás: AFP/Larry Busacca

Egyedül az Only Shallow, a Loveless nyitódala hallatszik még brutálisabbnak, mint lemezen, fel sem ismerem, amíg meg nem szólal az ének, viszont arra pontosan alkalmas, hogy a kicsit leülő hangulatot újra feldobja, és utána máris itt a "sláger", a táncos-acides Soon, amit akár órákig is el bírnék hallgatni. Pedig még ezt is lehet fokozni az első lemezről játszott Feed Me With Your Kiss-szel, amely még a legközelebb áll a hagyományos rockdalhoz a műsorból, és még a gyilkos gitárzúgás sem képes ezt kiölni belőle. Egyedül az utolsó számnak hagyott You Made Me Realise tízpercesre nyújtott kiállása az, amit kicsit öncélúnak érzek, de kibírom, csakazértsem teszem be a füldugót, hiába elevenedik meg itt a pokol összes zaja. És ez a szónikus atomcsapás egyszersmind világossá is teszi, mennyire fölösleges egy ilyen koncerten ráadásra vagy bármi hasonlóra várni, ez egyszerűen más műfaj, na. A mintegy háromszáz ember végre menekülhet ki a blueskocsmás díszletek és fullasztó meleg elől a csendes budafoki éjszakába, és többségük remélhetőleg érzi, hogy ilyen élményt nyújtó koncert húsz évben talán egyszer van. (A)