Megmaradt bolond zenésznek - Paul McCartney Bécsben

Vágólapra másolva!

Paul McCartney 71 éves, sokan már nyugdíjba akarják küldeni. A statisztikák szerint egy magyar férfi várhatóan nem is éri meg ezt a kort, ő viszont közel háromórás koncerteket ad. Bécsben megnéztük, hogy bírja.

Inkei Bence

Vágólapra másolva!

The Beatles Paul McCartney

Paul McCartney különösebb apropó nélkül turnéra indult májusban, ám ebből mindössze három koncert jutott Európának. Ebből két helyszínen még sosem játszott eddig (Varsóban és Veronában), Bécsben viszont háromszor is fellépett korábban, de szerencsére ezt is beiktatta megint. McCartney 71 éves, ki tudja, mit hoz a jövő, ezt látni kellett, hát még úgy, ha nem voltam ott tíz éve az Arénában, eddigi egyetlen budapesti koncertjén. Felteszem, az Ernst Happel-stadionban nagy számban feltűnő honfitársaink nagyobb része nem először látta Sir Pault koncerten, az elkényeztetett bécsiekről nem is beszélve. A korra és nemzetiségre is sokszínű közönség lassan töltötte meg a lelátót és a küzdőteret, és türelmesen sörözgetve várta ki a meghirdetett fél nyolchoz képest pont háromnegyed órával későbbi koncertkezdést.

Mielőtt azonban McCartney és hű kísérői belecsapnának az Eight Days a Weekbe, gyorsan essünk túl két vallomáson. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy egyedül mi voltunk olyan hülyék, hogy csak a stadionba belépve tudatosuljon bennünk, egyikünk se váltott eurót, kártyával pedig nem lehetett sört venni. Másrészt nagyon nagyra tartom az idős mestert, de nem nevezném magam igazi Beatles-rajongónak, McCartney későbbi munkásságáról nem is beszélve. Nekem a Beatles elsősorban a gyerekkoromban ronggyá hallgatott piros és kék válogatáslemezt jelenti – hiába pótoltam azóta a rendes albumokat is, ezek mindennél erősebben megmaradtak, ami korunk nagyüzemi zenefogyasztásában már elképzelhetetlen. (Lefelé menet amúgy ez a lemez szólt a kocsiban, négy éve sincs, hogy kritikát írtam róla, szerettem is, mégsem emlékszem belőle szinte semmire.)

Az Eight Days a Weeket sem tudom, mikor hallottam utoljára, mégis egyből emlékszem mindenre, még a szövegre is. McCartney remek formában van, az rögtön látszik, de kicsit azért még szkeptikus vagyok, amikor pár szám után valódi bulit ígér a stadionba. Még be sem sötétedett rendesen, és a mellettem álló, középkorú osztrákokból mindent kinézek, csak épp egy bulit nem. A korai Beatles-számot aztán egy kevésbé ismert Wings-dal követi, és ez nagyjából így is megy tovább a következő órában. Azt már rögtön a legelején elhatározom, hogy ha törik, ha szakad, nem fogok reklamálni a setlist miatt: vannak ugyan meghatározó jelentőségű együttesek, melyeknek majdnem három óra több, mint elég a teljes életművére, viszont McCartney-éből sokszor ennyi is kitelne, méghozzá kizárólag elsőrangú számokból. Úgyhogy jöjjön, aminek jönnie kell, megbánni biztos nem fogjuk.

És jön is: a hamar felengedő McCartney viccelődik, elmondja, hogy az iskolában németül tanult annak idején, ezt fogja most felemlegetni (azért Hamburgban is biztos használta). Az akcentusa nem is rossz, mégis leginkább egy Monty Python-jelenetnek tűnik, valahányszor megszólal németül, de ezzel valószínűleg ő is tisztában van. A gondosan felépített műsor pedig lehetőséget ad neki, hogy minden arcát megmutassa: hol Hendrix előtt tisztelegve rockol, máskor érzelmes dalt énekel Lindának, elhunyt feleségének a zongora mögül, és nem hiányozhat az egy szál gitáros folkénekes szerepe sem, de legtöbbször az emblematikus, hegedű alakú Höfner basszgitárján kíséri magát. És szemlátomást tényleg jó kedve van, ami átragad a közönségre is, épp ezért még a legtöbb esetben idegesítő tömegénekeltetés sem tűnik erőltetettnek.

Ám a showman nem áll meg itt, hanem túlzás nélkül végig produkálja magát, mint az egyszeri apuka, aki fiatalosnak akar tűnni a fia haverjai előtt. Akár még azt se túlzás mondani, hogy bohóckodik: minden egyes szám után táncolgat egy kicsit, viccesen riszálja magát, tánclépésben megy a zongorához. Igazából itt, ennél pontnál kell McCartneyt végképp a szívünkbe zárni, hiszen a világon senki nem szólhatna egy szót sem, ha állig begombolkozva, szent áhítattal kezelné az életművét és saját magát. Nem ez történik, és ezen a ponton próbálom elképzelni az azonos korosztályba tartozó, öreg magyar rockzenészeket, amint hasonlóan idétlenkednek a színpadon, de sajnos nem megy, ők már időközben Művészek lettek, szerencsére McCartney megmaradt bolond zenésznek.

Sőt, az együttesét sem karót nyelt, háttérben ácsorgó sessionzenészek alkotják: aki már látta McCartneyt koncerten, annak ez biztos nem újdonság, hiszen régóta ez a négy zenész kíséri, én most szembesültem először azzal, milyen felszabadultan viselkednek ők is, és nem nyomja agyon őket a több évtizednyi rocktörténelem. Mind a négy valódi egyéniség: a leginkább rocksztáros megjelenésű gitáros, Rusty Anderson akár a földön is fetreng, aztán a kiöregedett hajmetálosnak tűnő Brian Ray, a néha második showmant játszó billentyűs, Wix Wickens, és kedvencem, a kopasz, duci dobos, Abe Laboriel Jr. Lehet, hogy ez nem a Rolling Stones percre pontosan kiszámított cirkusza, de azért ez a produkció is ugyanúgy egyben van.

A koncertnek amúgy nincs olyan értelemben vett íve, hogy akkor itt és itt kicsit leült volna, és ez vagy az a rész erősebb. Ha épp kezdtem volna úgy érezni, hogy lankadóban van a buli, egyből jött egy olyan bivalyerős dal, mint a Lady Madonna vagy a We Can Work It Out. De persze, mi mást is várhatnánk a legnagyobb élő slágerszerzőtől – hiszen kétségünk ne legyen, Paul McCartney az. (Mármint ha a slágert a valódi értelemben vesszük, nem pedig úgy, hogy egy dal felkerült 1983-ban a brit lista 26. helyére.) Ha esetleg valaki azt hitte, McCartney majd főleg a saját számait játssza, téved, és nem csak azért, mert tisztelgett egy-egy dallal Lennon és Harrison emléke előtt is. Simán belefértek még olyan, Lennonnak tulajdonított számok is, mint a Being for the Benefit of Mr. Kite, ami egyben azt is jelenti, hogy korántsem csak a jól ismert Beatles-slágerekre koncentrált a műsor.

Voltak kellemes meglepetések is: amikor a koncert előtt megnéztem, mik hangzottak el a többin, a Mrs. Vanderbilt című Wings-szám nem mondott túl sokat. Aztán jött a „ho-hej-ho" refrén, és egyből leesett, hogy de hát ezt én ismerem (McCartney elmondta utána, hogy kijevi koncertjén ez volt a közönség kedvence, kezdem érteni, hogy miért). Egyáltalán, a Wings- és a későbbi szólókorszak dalai is bizonyították, hogy csak a Beatles árnyékában képest tűnhet az életmű azon része kevésbé jelentősnek, nagyjából mindenki más elfogadná. De azért McCartney is tudja, hogy a közönségnek elsősorban a Beatles kell.

Az Eleanor Rigbyvel induló befejező szakasz már tényleg fokozhatatlanul erős. Még úgy is, hogy elhangzik például a Beatles-mércével kicsit tinglitangli Ob-La-Di, Ob-La-Da, meg a Let It Be, amit annak idején nem szerettem igazán, most viszont megvolt a helye, akárcsak a ráadásban a Yesterdaynek. A Back in the USSR alatt a Pussy Riotért tüntet egy pillanatig a háttérvideó, a Live and Let Die alatt beindul a tűzijáték, a Hey Jude alatt pedig már mindenki énekel – tényleg buli lett! És még van két ráadás, az egyikben az atavisztikus erővel odavert Helter Skelterrel McCartney üzen annak a népszerű elméletnek is, mely szerint Lennon volt a valódi rock and roll lázadó, McCartney meg a bájos slágerek kisiparosa.

Tavaly nyáron McCartneyt rengetegen bírálták a londoni olimpia megnyitóján nyújtott gyenge teljesítménye után, mondván, itt az ideje visszavonulni. Hát, csütörtök este Bécsben nem így tűnt. McCartney lazán bírta a majdnem három órát hanggal éppúgy, mint erővel, és egyáltalán nem volt „öreg emberek nosztalgiáznak" jellege a koncertnek. Hazafelé egy pillanatra elkapott a kísértés, és elkezdtük sorolni a kimaradt Beatles-klasszikusokat, de aztán még idejében leálltunk, mert tudtuk, hogy nagyon szerencsések vagyunk.

(A képek a június 10-ei, New York-i koncerten készültek.)