Magatehetetlen testeket vonszol a zene - Electrify a Trafóban

Az Electrify harmadik estjén főként zajos techno szólt a Trafóban. A kísérleti zene egyik meghatározó alakja, a Pan Sonic fele, Mika Vainio az utolsó pillanatban megbetegedett, de a tánczenei ütemek és a zajongás egymásra találásának legújabb hullámából (bővebben lásd itt) talán legnagyobb hírnévre szert tett Pete Swanson eljött. Előtte és utána magyarok zenéltek.

Az estet a frissen debütált Danada Cry duó nyitotta. Lassú, de nagyokat dobbanó hiphopos dobgépek, érdes, éles zaj szólt hangosan. Az ezek alá bekevert angol nyelvű szöveget leszámítva jó volt; nem zavart, hogy egysíkú, mert volt ennek értelme. Kellemesebb (hah) és jobb emlékek maradtak volna róla, ha nem az jön utána, ami - így utólag viszont eléggé elhalványodott. B- (RA)

12z Forrás: Csatári Gergely

Ezután a 12z improvizált. A gitár, basszusgitár + mindenféle elektronika, dob felállású trióban egyértelműen a dob volt a vezető hangszer; talán nem ez a legjobb szó, de mondjuk így: konkrétabb volt, mint a többi hangszer, amelyek mozgását leginkább a sűrűsödés, ritkulás, illetve a megfoghatóbb motívumok és a hangokra, hangzásokra szétesés közötti ingázásként lehet leírni. Jó volt hallgatni, de még jobb, amikor a lemezen többé-kevésbé megjelölhető témák és az ezek körüli kalandozások strukturálják a 12z zenéjét. Nem azért, mert az "könnyebb" (nem is az), hanem mert különlegesebb, izgalmasabb. Igaz, lemezen is többedszerre áll össze, hogy mit is hallunk, amit ugye élőben nem lehet reprodukálni. Még így is: a szabad improvizáció ("a maga módján") igencsak muzikális, és mondhatni: szellemes fajtáját játssza a zenekar. B+ (RA)

Silf + Áron Birtalan Forrás: Csatári Gergely

A Silf Birtalan Áronnal közös produkciója olyan volt, mint egy idegenvezetés egy rádióaktívhulladék-tárolóban, persze hogy esős napon. Felismerhetetlenségig torzított gitártémák küzdöttek az életükért a morózus zajtengerben; nem sok sikerrel, mert az utóbbi előbb-utóbb mindent beborított. Az elnyújtott, kásás hangok lassan mozgó tömege monumentálisnak és áthatolhatatlannak érződött, pont ezért hallgatóként kívül rekedt megfigyelőnek éreztem magam. A Synchnoise csapat szintén élőben improvizált, analóg képalkotással kísérletező vizuálja hibátlanul passzolt ehhez. Szívesen játszanék naphosszat egy olyan játékkal, aminek ez a zenéje és ilyesmi a kép világa, a főszereplő karakter pedig néha minden ok nélkül meghalhat, vagy akár az egész képernyő darabjaira hullik figyemeztetés nélkül. B (KA)

Úgy illik tudni, hogy Pete Swanson sűrű, intenzív zajtechnója élőben hat igazán. A közönséggel egy szinten, középen játszó Swanson minden eszközzel megpróbálja bevonni a hallgatóságot, és ezzel lerombolni a köztük lévő távolságot. A szétesésig pörgetett - hiszen ezt szereti a legjobban a zenében, mondta korábban a Quartnak - elektronikus hangorkán fizikailag kezdi ki a "bulizókat": vagy teljesen átadja magát a ember az élménynek, vagy érthetetlen marad az egész.

Pete Swanson Forrás: Csatári Gergely

Ugyan rém egyszerűnek tűnik az, amit Swanson csinál, mégis rengeteg apró trükk van elrejtve a zenéjében, amitől olajozottan működhet, és olyan hatékonyan bírja mozgásra a legkarótnyeltebb koncertlátogatót is, amire kevesen képesek. A felszínen tényleg csak a kíméletlen úthengertechno feltűnő, de ha valaki a mellkasban lüktető basszus és a rosszullétig bólogatás mellett képes kicsit figyelni, akkor észreveszi a mélyben gonoszul hömpölygő, amorf zajtömeget, vagy a pont jókor mátrixnyomtatószerűen felpittyegő hangokat. Swansonban az a zseniális, hogy ezeket az apróságokat nem hangsúlyozza; bármilyen bonyolultak és sokrétűek, ezek a részek mégis magától értetődő, külön dekódolás nélkül működő egésszé fonódnak össze.

Aki bevonódik, az tényleg úgy érzi, hogy nem tud szabadulni, mintha egy markoló elkapta volna és ütemesen döngölné az aszfalton keresztül fokozatosan egészen a Föld izzó magjáig. Ez ugyebár nem hangzik valami csábítóan, pedig kevés jobb dolog történt velem koncerten, és felteszem, a Swanson köré gyűlő, rángatózó tömeg is hasonlóképp gondolkodik erről. Mondjuk ez semmiképp nem habkönnyű szórakozás, egy idő után kifejezetten kimerítő, sőt egyre nyomasztóbb, ahogy a zene vonszolja magával a magatehetetlen testeket. Sebaj, utána kétszer olyan jól fognak esni David Guetta kényelmes örökbecsűi. A (KA)

Az aftert a Farbwechsel csapata szolgáltatta a Trafó most éppen Kontra névre hallgató pincéjében. Tudjátok, hogy van ez a zajtechno bulikon éjfél után: az emberek iszogatnak, kibeszélnek mindent a nem nyugati hangolásoktól a csajokon át egészen addig, hogy most akkor Bill Clinton tényleg Swans-rajongó-e. Mindehhez tök jó aláfestés adott a live-ok és DJ-zések sorozata, szólt okos, a gyökerekhez visszanyúló, éppen most menő, kemény stb. stb. techno és house és mindenféle elektronika. A dolog jellegéből következően zenei produkciókat nem értékelnék; bulinak mindenesetre pompás volt. (RA)