Egy kiállítás képei egy kiszuperált űrhajóban

The Vainglories lemezborító

A New Weird Australia műfaji kötöttség nélkül támogat minden kísérleti zenét az ötödik kontinensen. A Wood & Wire a saját netlabeljük. Négy legutóbbi, ingyenesen, illetve tetszőleges összegért (0=ingyen) letölthető kiadványukat hallgattuk meg.

Derek Piotr és Paul Heslin közös projektje a kettejük nevét viselő Piotr-Heslin, a két szerző azonban még soha nem találkozott, csak e-maileken keresztül cserélgettek ötleteket egymással. A sokszínűség miatt néhol szétesőnek ható EP erős, masszív anyag. Több száma ugyan használ olyan eszközöket, amelyek az elektronikus (majdnem) tánczene kísérletező végéből lehetnek ismerősek, de alapvetően a nyugtalanságra, a glitchre, a töredezettségre épül, melyet az emberi hang lágyít meg és tesz sejtelmessé. Hallhatók itt posztrockos énekmegoldások, ahol a szótöredékek egyfajta áthatolhatatlan hálót képeznek (widower); vagy olykor akár a Knife-ot is eszünkbe juttató torzított ütősök is (cholia).

A perth-i Mudlark öt dalt tartalmazó bemutatkozó albuma - melynek limitált vinyl kiadását egyébként Csehországban készítették - valahol az art rock és az indie jazz között található félúton. A Zimdahl felvételei véletlenszerűnek hangzanak, mintha koncertek közbeni jammelgetéseket rögzítettek volna, de azokat nem engedték elfolyni a térben. A sokszor borzongató hangzavar néha mégis furcsán nyugtató tud lenni, a dallamfoszlányokat alkotó zajok, zörejek pedig kitöltik a teret. Igazán kiemelkedő momentuma talán nincs az EP-nek, viszont Anna Calvi gitárjátékát kedvelőknek kifejezetten ajánlott.

A jelenleg Sydney-ben alkotó Pollen Triót az ausztrál, mondjuk, hogy minimalista kísérleti jazz nagyságához, a Neckshez szokták a legtöbbször hasonlítani. (Róluk itt írtunk részletesen, itt pedig három letölthető koncertfelvételükről volt szó). A 2009-ben alakult zenekar számai a free jazz-hatások ellenére sokszor krautrockosan ipari vagy futurista jelleget öltenek magukra. A klasszikus zongorás alapok és az olykor légiriadószerű, máskor monoton, repetitív, egy vonat zakatolását eszünkbe juttató effektek jól egészítik ki egymást; csak a végére mintha eltűnne a lemezről az emberi faktor és a gép venné át a helyét.

The Vainglories, vagyis Gillian Lever az ambient és a kortárs komolyzene között mozog. A 33 perces Visitor akár a modern Egy kiállítás képei is lehetne, ha ezt a tárlatot egy kiszuperált űrhajóban rendeznék, és egy űrtúra keretén belül lehetne rá jegyet váltani. Lever a három felvételt egyébként testvére modern tánc vizsgaelőadására készítette; ez állítólag arról szól, milyen egyedül létezni egy ismeretlen világban. A melankolikus dallamok egyszerre altatnak el, és kergetnek bele egy hideg és üres rémálomba, melyben ugyan néha felbukkan a Nap, de végül egyedül maradunk egy végtelennek látszó űrbéli mezőn.