A rockból kiveszett a szex - William Bennett a Quartnak

William Bennett, Cut Hands, Whitehouse
William Bennett
Vágólapra másolva!
William Bennett a zajzene egyik atyafigurája, a Whitehouse zenekar alapítója. Az utóbbi néhány évben viszont extrém szövegek kiabálása és iszonyú hangos zajok keltése helyett elektronikusan manipulált, követhetetlenül bonyolult "afro noise" zenével foglalkozik Cut Hands néven. (Lásd lemezkritikánkat.) Mi köze van ezeknek a szokatlan zenéknek a szexhez? Mi történik, ha több a ritmus, mint ahány mozgatható testrészünk van? Mit szeret Skrillexen egy kísérleti zenész? Mindezt megkérdeztük Bennett-től, aki február 15-én, szombaton játszik a Trafóban (részletek itt), de már hamarabb megérkezett Budapestre, nagyon tetszik neki.
Vágólapra másolva!

Egy 2010-es interjúban azt mondtad, hogy a Whitehouse számára a rock and roll nem zenei forma, hanem szex.

Már nem emlékszem pontosan, hogy mit is mondtam akkor. [nevet] Mindenesetre azt gondolom, hogy a rockzenéből fokozatosan eltűnt a szex. Eredetileg a "rock" szó - és amúgy a "jazz" is - tényleg azt jelentette, hogy szex. A "Baby come here, let's rock" azt jelentette, hogy gyere dugni. És amikor az első rock and roll-dalt elkezdték játszani a fehéreknek szóló rádiók, valami megváltozott. Szépen lassan, az évek során kiveszett a szex a rockból. Most ott tartunk, hogy például a heavy metalból teljesen hiányzik, aszexuális az egész. Bármiről szólhatnak a számok, mondjuk egy black metal-számban a legdurvább dolgokról is szó eshet - leszámítva a szexet. A Whitehouse viszont az eredeti hagyományt folytatta.

És a Cut Handsként írt zenéd hogyan viszonyul a szexhez?

Ugyanúgy. Zeneileg teljesen más, de szerintem az érzelmi reakció ugyanaz.

De ha mondjuk szex és ritmus kapcsolatáról gondolkodsz, akkor egyáltalán nem a teljesen követhetetlen poliritmikus zene fog eszedbe jutni...

Ez igaz, de egyáltalán nem arról van szó, hogy a szexet valahogy szimulálja a zene. Hanem arról, hogy a hallgatót olyan állapotba, egy olyan helyre juttassa, ahol minden megengedett. Mert ez szükséges a szexhez, hogy "megengedem, hogy ezeket a dolgokat csináld", még ha ezt sokan el is felejtik. A tiltás, a korlátozás szexuálisan nem izgató, hanem lelohaszt. Először a komfort állapotába kell jutni, ellazulni; aztán abba az állapotba, amelyben tudat alatt azt érzed: "azt tehetek, amit csak akarok". Ez az érzelmi reakció sokkal fontosabb, mint hogy a zenével valahogy szimuláljuk a szexet. Ez ugye érthető volt?

Azt hiszem, igen.

Mondok még egy példát. A punk nem szexi, mert nem megengedő. Arról szól, hogy "ezt nem szeretem", "ezt nem akarom csinálni", "szipuzni akarok", "unok mindent" - mármint a hetvenes évek közepéről beszélek, de azóta sem változott sokat. Ez nem éppen megengedő, szexuális töltetű hangulathoz vezet. Ugyanez van a modern metállal. "A Sátán ezt meg azt fogja csinálni". Vagy a keresztény rock, az sem szexi. [nevet] Másfelől ha elmész táncolni egy klubba, akkor ott egyrészt nincsenek dalszövegek, ami jó, mert nem mondják meg, hogy mit gondolj és mit ne, úgyhogy azt gondolsz, amit akarsz. Sötét van, az egész környezet arról szól, hogy mindent megtehetsz: ha akarod, drogozhatsz, ha akarod, csókolozhatsz valakivel. Amit csak akarsz. Ez az, ami a New York-i diszkókból elindult. A zene változott, de az atmoszféra maradt. Vagy ott voltak a San Francisco-i melegek kultúrájában a fürdők. Bementél, teljesen sötét volt, baromi hangos diszkózene szólt, és idegenekkel szexelhettél, ha akartál. Aztán ezeket betiltották, amikor megjelent az AIDS, de azt hallottam, hogy jönnek vissza, kezdenek újra divatossá válni. Egyébként többször volt, hogy szexbe torkollt egy-egy Whitehouse-koncert. Volt, hogy két férfi szexelt közvetlenül a színpad előtt, letolt nadrággal. Volt egy másik híres eset, egy híres pornószínésznő megírta a blogjára, hogy Chicagóban egy koncertünkön egy nagy, kövér, büdös férfi elkezdte fogdosni, és hogy leállíthatta volna, de nem tette, mert ilyen hatással volt rá a zene. Egyszerre élvezte és undorította az egész. A vicc az, hogy amikor olvastam, tudtam, hogy ki volt a fickó. Nagyon érdekes írás.

2008-ban azt mondtad, hogy szerinted a Cut Hands "ipari hangerőn" hallgatva először csiklandós érzést okoz, aztán jön a szívdobogás, végül habzani fog a szád. Ez tényleg így van, kipróbáltad esetleg azóta?

Ehhez vissza kell menni az eredeti elgondoláshoz, a poliritmikához, a komplexitáshoz. Volt egy elméletem, amit ki akartam próbálni: hogy mi történik az emberekkel, ha előbb ritmust adsz nekik, aztán pedig fokozatosan túlterheled az érzékeiket. Más szóval: a legtöbb zenében, legyen szó rockról vagy elektronikus zenéről, legfeljebb ötféle komponensből áll össze a ritmus. Lábdob, pergők, cinek és legfeljebb még két ütős. Ezt az agy könnyen fel tudja dolgozni, és ezt könnyű lejátszani is, mármint kézzel-lábbal ledobolni. Ezzel párhuzamosan tánc közben a tested öt részét tudod könnyen mozgatni: a fejedet, a két kezedet, a két lábadat. És azon gondolkodtam, hogy mi van, ha újabb elemeket adsz ehhez hozzá. Mit történik akkor a testeddel, ha jön egy hatodik, hetedik, nyolcadik összetevő? Hova mennek ezek a ritmusok, hogyan tudod feldolgozni őket? Az volt az elméletem, hogy belülre mennek, és egy kicsit meg is őrjítenek. [nevet] De ezt lassan, fokozatosan kell csinálni, egyenként behozni az újabb és újabb összetevőket, nem rögtön az összeset. Aztán alkalmam volt játszani a glasgow-i Optimo klubest tizedik születésnapján [2007-ben]; azt mondták, hogy azt játszhatok, amit csak akarok. Oké, az belefér, hogy baromi hangosan játszom vudu ütőszenét? Bele. És tényleg nagyon hangos volt, rendes klubhangerő; 18-20 éves, tipikus bulizós csajokkal volt tele a terem. Egy órán keresztül játszottam, elkezdtek rá így lazán táncolgatni [mutatja], a végére pedig tényleg megőrültek. Elképesztő volt látni, hogy mit hoz ki belőlük ez a zene. Akkor határoztam el, hogy ezt akarom csinálni, ilyen zenét, ami ezt a hatást éri el. Amikor élőben játszom, minden ezt a célt szolgálja: hogy az elején az emberek fokozatosan hozzászokjanak a ritmusok komplexitásához, és a végére készen álljanak arra, hogy a legkomplexebb zenét is befogadják. A Whitehouse-ban ugyanez volt a cél, csak a szavakat használtuk eszközként, a Cut Handsben pedig a poliritmusokat. Ez az összefüggés a kettő között.

Hogyan készülnek a Cut Hands-számok? Jól értem, hogy te játszol a hangszereken, és aztán a felvételeket manipulálod?

Minden számban más és más módszereket, eszközöket használok. De másoktól nem használok fel hangmintákat, mind a saját hangjaim, amiket hallasz, csak más és más technikákkal nyúlok hozzájuk.

És milyen viszonyban van a zenéd az afrikai zenével?

Inspirációt jelent. Haiti zenéje volt a kiindulópont, de az nagyrészt nyugat-afrikai eredetű. Ez az inspiráció vezetett oda, hogy elkezdtem ütősöket használni. De ettől még ez nem afrikai zene, soha nem is mondtam ilyesmit. Ha elmész Afrikába, vagy Haitira nem fogsz hasonló zenét hallani. Ezért nem értem, amikor arról írnak, hogy "kisajátítom" az afrikai zenét - hogyan sajátíthatnék ki olyasmit, ami nem is létezik?

A Cut Handsszel elég sok elektronikus zenei lap foglalkozott, ráadásul felléptél a [menő producereket, DJ-ket felvonultató] Boiler Roomban stb. Tehát olyan helyekre is eljutott, ahová a Whitehouse nem.

Igen, bár ez inkább az új lemezre igaz, az közelebb áll ezekhez a zenékhez. Nem arról van szó, hogy én közeledtem a tánczenéhez, sokkal inkább az mozdult meg, egyszerre több különböző irányba is. Tíz évvel ezelőtt az elektronikus tánczene meglehetősen elkülönült volt, izolálva minden mástól. Most sokkal nyitottabb, sokkal több műfajhoz kapcsolódik. Számos olyan példát lehetne mondani, akár előadókat, akár kiadókat, akiket tíz éve még a kísérleti zenéhez soroltak volna, most pedig az elektronikus zenei világ részei.

Mi lehet ennek az oka?

Egyrészt egyszerűen arról van szó, hogy a dolgok változnak, fejlődnek. Másrészt a fiatalok ízlése mostanában sokkal eklektikusabb. Ha okostelefonon hallgatsz zenét, akkor mindig veled lehet egy csomó minden, hatalmas gyűjteményt hordozhatsz. Úgyhogy nem olyan fontos, hogy bizonyos stílusokhoz kössed magad. Az én generációmban választanod kellett egyet, hogy melyik fejezi ki az egyéniségedet, a punk, a heavy metal stb. Ha jól látom, ma már nem olyan fontos az identitás meghatározásában a zene, amit szeretsz.

Volt már egy rövid időszak, amikor a friss acid és az ipari, kísérleti zene összetalálkozott, és mondjuk a Psychic TV, a Coil is készített tánczenét. Miben különbözött az az időszak a mostanitól?

Vannak hasonlóságok, de szerintem egészen más folyamatokról van szó. Akkoriban az történt, hogy kísérletező zenészek írtak tánczenét, de ettől még maga a műfaj, amibe belekóstoltak, nem változott. Egyszerűen csak volt néhány előadó, akik mást is csináltak, mint amit megszoktunk tőlük. Most viszont maguk a stílusok változnak, tágulnak az elektronikus tánczene határai (bár nem szeretem ezt a kifejezést). Vegyük például a Demdike Stare-t: élőben, és néha lemezen is meglepően hasonlít a zenéjük a korai Throbbing Gristle-re. Nem igazán lehet rá táncolni, de ettől még elektronikus tánczenének számít. Amikor viszont az SPK készített egy diszkólemezt, énekesnővel meg minden, akkor az egy komoly stílusváltás volt számukra.

Tudsz arról, hogy vannak-e olyanok, akik először a Cut Handsszel találkoznak, és emiatt meghallgatják a Whitehouse-t?

Nem tudok róla, de nem hiszem, hogy sokaknak tetszene. [nevet] Bár végül is ki tudja. Engem az is meglepett, hogy azok közül, akik a Whitehouse-t szerették, a Cut Hands milyen sokaknak tetszik, ugyanis nagyon különböznek, legalábbis a zenei tulajdonságokat tekintve.

Mit gondolsz, tudnál slágert írni?

Gondolkodtam ezen, de rá kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok vidám zenét írni, olyat, amitől jól érzed magad. [nevet] Megpróbáltam, nem ment. De mondjuk én filmekben is azt élvezem, ami fura, elcseszett, depressziós, mondjuk Ingmar Bergmant. A legtöbb embernek nem, de nekem ezek örömet okoznak.

Egyszer láttam a Whitehouse-t, 2004-ben Bécsben, és az maradt meg, hogy amellett, hogy rohadt hangos és zajos, nagyon sajátos módon szórakoztató is volt. Ez volt a célotok?

Igen, pontosan. Ha megnézek, elolvasok, meghallgatok valamit, pontosan erre az élményre vágyom: hogy kényelmetlen, fura, idegenszerű, erős érzéseket váltson ki belőlem. Máskülönben egyszerűen mi értelme van?

Forrás: William Bennett sajtófotó

Nemrég az Electronic Beats magazinban a Lady Gaga-lemezről beszélgettél a szerkesztővel. Itt Skrillex egy remixét "brilliánsnak" nevezted, és az ő géniuszáról is beszéltél. Miért tetszik neked Skrillex?

Szerintem ő nagyszerű producer. Az a baj, hogy népszerű, és ezért utálják olyan sokan. Ha ötezer lemezt adna el, mindenki azt gondolná róla, hogy milyen aranyos fiú ez a Skrillex. De így, hogy milliós eladásai vannak, rögtön jönnek ezek, hogy megöli a dubstepet stb. De hát ez nem az ő hibája, nem direkt csinálja, hogy millió lemezt elad, egyszerűen csak ennyien veszik meg. Hallottam olyan emberektől, akik vele együtt DJ-ztek, hogy nagyon rendes srác.

De a zenéjében mi tetszik?

Fogta a dubstep elemeit, és üzletileg sikeressé tette őket - ebben szerintem sokkal több munka van, és sokkal több tehetség kell hozzá, mint azt a legtöbben hajlandóak elismerni. Mármint én nem szeretem a popzenét, de ettől még el kell ismerni, hogy nagyon komoly, egyáltalán nem könnyen összehozható produceri munka van egy-egy tánczenében. Mindegyiken egy csomó tehetséges ember dolgozik. Skrillex is nagyon tehetséges.

Milyen poplemezek tetszettek mostanában?

Lemezeket nem szoktam hallgatni, legfeljebb egyes számokat. Ráadásul ha zenét hallok, akkor nem tudok elvonatkoztatni a produceri nézőponttól: rögtön azon gondolkodom, hogy hogyan csinálták ezt, hogyan érték el ezeket a hangzásokat. De mondjuk a Rihanna: Only Girl (In The World) tetszett.