Kiröhöghettek, de én vagyok a rock and roll

2016.03.17. 11:38

Hajós András szereti a pénzt, főleg, ha úgy keresi meg, ahogy ő akarja. Mára teljesen szabadnak érzi magát, senki nem mondhatja meg neki, mit csináljon. Az viszont zavarja, hogy a magyar közönség csak az élhetetlen "művész" és a pénzhajhász "köcsög celeb" kettőségében hajlandó gondolkodni.

  • Már nem akar állandóan fenegyereket játszani.
  • Borzalmasan unalmas lett a hazai politika egy humorista számára. 
  • A zenész nélküli rádió olyan, mint az orvos nélküli kórház.
  • Ahhoz van a legkevésbé kedve, amiben a legjobbnak érzi magát.
  • Igazabb a dal, ha a világ magánrepülőt ad érte.
A szabadság nekem jobban fekszikFotó: Marton Szilvia - Origo

Énekes, standupos, tévés. Nehéz téged beskatulyázni, pedig azt nagyon szeretik az emberek. Tudatos törekvés volt a részedről, vagy csak ennyire sokrétű az érdeklődésed?

Nem direkt volt, mindig is sokfélét akartam csinálni. Talán ha egyvalamiben nagyon türelmesnek vagy kimagaslóan tehetségesnek bizonyultam volna, akkor lehet, hogy most főállású zongorista vagy énekes lennék. A szabadság azonban nekem jobban fekszik. Van, amiben szerintem sokkal erősebb vagyok, mint a többiben, de sajnos pont az érdekel a legkevésbé.

Melyik az a terület?

Nem mondom meg.

De most tényleg.

Na jó, úgy látom, az én hangszerem a stand up. Annál érzem azt a magabiztosságot, amit egy profi jazz-zenész érezhet a színpadon. A beszédről sok mindent tudok, sok mindent értek, az életkoromhoz képest pedig tartok valahol. Egy stand uposnak egy hét leforgása alatt meg kell tudnia nevettetni hatszáz félig bebaszott embert egy kolbászfesztiválon, tudnia kell mondani valamit a következő nap egy kortárs költészeti esten, a harmadik nap egy bank rendezvényén angolul konferálnia, majd egy tévéműsorban nyomni a szöveget. Fontos, hogy mindezt tudjam, ahhoz, hogy aztán ne kelljen feltétlenül csinálnom.

Mindenki azt akarja csinálni, amiben nem jóFotó: Marton Szilvia - Origo

Az a baj, hogy nincsenek benne kihívások? Unod?

Bőven lenne még mit tanulnom, de Magyarországon piacilag nincs hova fejlődni. Amerikában ebben is messzebb tartanak kulturálisan, elég, ha Louis C. K.-t megnézi valaki, akinek az egyik műsorrészlete a Faggot, cunt, nigger címen van a neten. Én nem akarok már fenegyereket játszani, aki állandóan feszegeti a határokat. Abból kinőttem, hogy egy pincében harminc ember rajongjon azért, hogy "A Hajós megint hogy megmondta!". De állandó stand up klubot sem akarok, mert elveszi az időt mástól. Ráadásul én már tudom a titkot: a siker nem tart örökké.  Adagolom magam. Számomra ez a rock and roll, hisz a mondataim jelentik az életem, az imidzsem, a névjegyem és a pénzem is, nem akarom elszórni.

Ritka, hogy valaki kevésbé élvezze azt, amiben a legjobbnak érzi magát.

A jól elvégzett munkát élvezem. A legfőbb indok, hogy ez egy adottság. Az, hogy valaki jól tud beszélni, alapvetően egy ugyanolyan szocializációs-genetikai elegy, mint mikor valaki szép. Márpedig egy szupermodelltől is szimpatikus szokott lenni, mikor harminc fölött elkezd még valamit akarni azon túl, hogy szép. Attól, hogy tudok beszélni, nekem nem ez jelenti a legnagyobb élvezetet. Mindenki azt akarja csinálni, amiben nem jó. Ezért akarnak a színészek énekelni, az énekesek színházban játszani, a celebek fotózni, a fotósok pedig celebnek állni. Ez a mohóság egy természetes emberi vonás, és előre is viheti az embert, ha ésszel kezeli.

Nem akartam Orbán Viktor kollegája lenniFotó: Marton Szilvia - Origo

Magyarországon viszont rosszul viselik, ha valaki több mindenben akar jó lenni.

Igen, kicsi a piac, kevesen férünk el rajta, és inkább dühíti az embereket, ha valaki több mindent akar egyszerre. A közönség és a szakma is szereti elkönyvelni, hogy "Oké, akkor ő a szájjal fingó művész", és máris bekerül a skatulyába, ahonnan soha nem mászhat ki. Negyven év múlva persze ugyanaz a tisztelt közönség azon fanyalog, hogy miért nem tud megújulni, mert ez már annyira unalmas, amit csinál.

De mégis, ha megkérdezik, hogy mit írjanak a neved mellé, mit mondasz?

Talán azt, hogy dalszerző. A dalokban és a köréjük épülő Emil.Rulez!-koncertekben minden benne van, amit tanultam, de közben eredetit is tudtunk letenni Hegyi Gyurival és a társainkkal.

Nem hiányzik időnként, hogy jól beolvass a képernyőről a politikusoknak?

Dehogynem. Ha a Heti Hetest nem dugják el egy olyan csatornára, ahol nem látszik, akkor még ma is ott lennék. Ha esetleg mégsem, annak egyetlen oka lenne: iszonyú unalmas lett mára az alapanyag.

Mármint a politika?

Baromi fantáziátlan, amikor egy kormány a második ciklusát csinálja, és egy 4-500 fős elit húsz éve ott ücsörög a parlamentben. Azt is tudjuk hogy finganak. Mit mondasz rá? Egy humoristának az a dolga, hogy reagáljon, de ugyanabból a tükörből ugyanaz a kép jön vissza. Egy idő után abból is elegem lett, hogy azzal keresem a kenyeremet, hogy Orbán Viktorról beszélek.  Ezzel tulajdonképpen a kollégájává válok.

Sose kacérkodtál azzal, hogy politikus legyél?

De, mikor a 90-es években Demszky Gábor mellett dolgoztam, viszont az egy nagyon más korszak volt. Sokkal naivabb, aranykorszerűbb. Akkor voltak olyan álmaim, hogy egyszer én is politikus leszek, de aztán nagyon megváltozott a politika, keményebb, cinikusabb lett. Ez egy világtrend, nem kenném teljesen a Fideszre.

Azért médiaszereplőnek lenni sem leányálom, ti is kapjátok rendesen az ívet.

Persze. Ezért van, hogy rengeteg embernek segítek azzal, hogy nem segítek. Vagy csak a háttérben. Gyakran mondom fiataloknak, hogy hidd el, nem akarsz az én arcom mellett mutatkozni.

Voltak olyan álmaim, hogy politikus leszekFotó: Marton Szilvia - Origo

Szerinted te különösen kicsapod a biztosítékot, vagy csak azt kapod, amit minden híresség?

Nem érzem a különleges törődést, ez egy ilyen műfaj. Ha Teréz anya feltűnne most a magyar tévében, tuti, hogy perceken belül zsidó kurva vagy rohadt kommunista lenne belőle a kommentekben. De én hiszek abban, hogy az emberben levő jó ugyanolyan tranzisztor, mint a rossz. Személyesen, kis csoportban abszolút felpiszkálható az empátia is, akárcsak a gyűlölet. Ezért sokkal jobb a művészettel foglalkozni, mert az ezt birizgálja, ebből él. Ezért van kamaszkorom óta minden túl lázadó és agresszív dologgal bajom. Ezért nem voltam soha punk.

Ez nem a szocialista teljes foglalkoztatottságFotó: Marton Szilvia - Origo

Az agresszió taszított?

Biztos puhány vagyok, de azt érzem, hogy nagy szemétség a kamaszok dühét vagy lázadás iránti igényét ipari szinten kihasználni. Ez tőlem alkatilag mindig távol állt, meg is kaptuk az Emil.Rulez!-zel, hogy nem vagyunk elég kemények. Pedig szerintem kifejezetten lázadók voltunk, csak máshogy. Az emberek nagy többsége egyetlen zenei energiát ismer, az üvöltő rockgitárt. Ami tényleg működik, de azért van mellette más is.

A médiában gyakran elég egysíkú a zenei felhozatal. Hogy a te korábbi szavaiddal éljek: zavar még, hogy a szarra ömlik a pénz?

Zavar, de próbálok visszavenni magamból, mert két dolgot nagyon megtanultam. Egyrészt tisztában vagyok a saját ízlésem korlátaival, és el tudom fogadni, hogy másoknak más tetszik. Másrészt a zenészeknek is megvannak a maguk tévképzetei: a fiatalok például legyenek kedvesek tudomásul venni, hogy ez nem a szocialista teljes foglalkoztatottság. Aki végez egy zeneiskolában, nem fogják a 13-as számú zenei vállalatnál elhelyezni. A pop sosem erről szólt, hanem az érvényesülésről, a szerencséről, akaratról és véletlenekről. A YouTube képes elhitetni bárkivel, hogy létezik, de ez még mindig egy előadói szakma. Nem jár alanyi jogon senkinek, oda kell tolnod a lelkedet, a testedet, ordítanod kell, és fejen állnod,  kivéve persze, ha te vagy az új Stevie Wonder, aki akkora zseni, hogy úgyis felfedezik.

Nem a következő luxusvilla a tétFotó: Marton Szilvia - Origo

Magában a rendszerben mi dühít?

Mikor azt mondom, hogy a szarra ömlik a pénz, akkor nem arra haragszom, aki szar, hanem arra, aki önti. Két felelősséget emelnék ki rettenetesen. Az egyik a rádióké, ahol nincs meg a kellő szakmaiság. Minden olvasó gondolkodjon el azon, hogy bemenne-e egy olyan kórházba, ahol nem dolgozik orvos. Ehhez képest olyan rádiókat hallgatnak, ahol nem dolgozik zenész.  Senki ne mondja nekem, hogy ez egy másik szakma. A kórházban is van egy gazdasági igazgató, de azért nem bánjuk, ha ő is elvégezte az orvosit. Pláne, ha a műtőteremben fekszünk. Klassz, ha valaki tabletről tudja irányítani a robotlézert, de azért ugye nem bánjuk, ha tűvel-cérnával össze tud varrni minket, amikor kimegy az áram?

És ki a másik nagy felelős?

A közönség. Ez nagyon aktuális kérdés Sickratman kapcsán is, aki az alapjövedelem mintájára kénytelen volt bevezetni a kalapjövedelmet. Azt nem lehet csinálni, hogy nem veszünk jegyet, közben meg nagy pofával elvárjuk, hogy a kedvencünk ne alkudjon meg, ne nyaljon a hozzá nem értő rádiósoknak, ne menjen tehetségkutatóba, és ne adja el magát a sörszponzornak. Fizetni senki nem hajlandó, aztán ha valaki majdnem belehal, dobnak pár milliót.  Ne dobjál már kényelmesen a Facebook mögül bitcoinokat, hanem menj el a kis lábaddal, és legyél ott, mikor a kedvenced épp vért izzad a színpadon. Ha pedig ez kényelmetlen, akkor ne hazudd azt magadnak, hogy szereted a zenéjét. A tét nem az, hogy a zenész az én pénzemből veszi-e meg a következő luxusvilláját, hanem, hogy megmarad-e egyáltalán a kedvenc zenekarom. 

Akár óhéberül is furulyázhatokFotó: Marton Szilvia - Origo

Lesz még Emil.Rulez!?

Ezt nem tudom, a barátság megmaradt, és folyamatosan bedolgozunk egymás projektjeibe is. Én még tartozom magamnak azzal, hogy az „egyel sajátabb” zenémnek egyszer nekifussak.

És az milyen?

Sajnos túl sokféle. Negyvenhét éves vagyok, két út áll előttem. Vagy az van, hogy bedobom a gyeplőt, lehívom a barátaimat egy pincébe, és nem tartozunk senkinek: akkor akár óhéberül is furulyázhatok, vagy előadhatom a hatvanórás jazzrap-oratóriumomat, ha épp arra van érkezésem.  Ehhez nagy kedvem lenne, de ahhoz is, hogy egy rendes mainstream projektet összerakjak. A kettő viszont nem megy egyszerre, én meg jó dolgomban nem tudom, melyik úton induljak el. Lehet, hogy el fog szállni az idő fölöttem.

A vég mindig igazságtalanFotó: Marton Szilvia - Origo

Nem nyomaszt ez a gondolat?

A rock and rollnak a végét is látni kell. David Bowie és Lemmy halála miatt talán most a fiatalok is meglátják, hogy ennek a bulinak is egyszer vége lesz. A vég pedig mindig igazságtalan, akárcsak egy végigtanított vagy egy végigkapált élet vége. Mondják, a rock and rollt egy életen át kell nyomni. Most már nálunk is kapitalizmus van, már átlátunk a régi álmainkon, amikor a menő gitár, a nyugati farmer és a nagy haj elvarázsolt minket. Magyarországon vagyunk, itt különbséget kell tenni rock and roll és rakkendroll közt. Nem a 60-as évek Amerikájában vagyunk. Itt és ma a pénz nem lehet cél, de szabadnak lehet lenni.

És te szabad vagy?

Igen, mert a saját döntéseim alakítják az életem. Ezt kevesen értik, mert mindenki csak a hangos torzított gitárt, a nagy hajat meg a bőrdzsekit érti. De kérdezem, a nagy hajú, hangos gitáros bőrdzsekis rock and roll-e, ha egy kiadó mondja meg neki, hogy hol lépjen fel, ha egy rádió egyezteti vele a következő száma bpm-jét, és ha nem tud felmenni a színpadra, amíg a dílere nem ér vissza?! Én ma már szabad vagyok, nem mondja meg senki, hogy mit csináljak, ha akarok, tévézek, ott, ahol akarok, ha akarok, zenélek, úgy, ahogy akarok, azt írok le, és azt mondok, amit akarok.  Nem tartozom senkinek, se reklámszerződésért, se Kossuth-díjért, se fesztivál- vagy borászat tulajdonrészért cserében. 

Én magam vagyok a rock and rollFotó: Marton Szilvia - Origo

A pénztől te is függsz, nem?

Sőt! Szeretem a pénzt, főleg, ha úgy keresem meg, ahogy én akarom. Kiröhöghettek, de én magam vagyok a rock and roll, a kopaszodó homlokommal meg a piszkafa lábammal, meg a dioptriámmal együtt. Csak a gondolataim, a mondataim, a dalaim által. A rock and roll fejben van, ezt próbálom a fiataloknak elmondani.

Csak közben ez a nálunk - úgy tűnik, örökre berendezkedett - korai kapitalizmus még mindig sémákban tartja a fejünket: úristen, szabad-e pénzt keresni, jaj, szabad-e tévébe menni bohóckodni? Mikor a Rolling Stones vagy a Beatles befutott, egy éven belül magánrepülőgépen jártak. És az baj? Kit érdekel, ha a dalok igazak. Sőt! Annál igazabb a dal, ha a világ magánrepülőt ad érte. A könnyűzene mindig arról szólt, hogy semmim sincs, de a gondolataimmal, a szövegemmel, a dalaimmal megcsinálom magam. A rock and roll a kezdetektől fogva a pénzről is szólt, ne kelljen már ezt szégyellni. 

Egy hónapra az az egy bakelit volt a kulturális élményFotó: Marton Szilvia - Origo

Szerinted nálunk szégyellni kell?

Igen, valami miatt mi még mindig szégyelljük a pénz iránti vágyat. Két szélsőséget fogadunk el: az éhhalál szélén álló, élhetetlen „művészt” és a rohadt, pénzhajhász, „köcsög celebet”. Utálkozva ugyan, de a közönség éppen ebbe a két szélsőséges szerepbe kényszeríti bele a zenészeket, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy ez is egy szakma. Nagy szükség lenne rá, hogy kulturálisan, szellemileg engedjünk meg egy életpályamodellt a zenészeknek.

A digitális forradalom nem forgatta fel kicsit a zeneipart?

Dehogynem, a fejlődés terén hihetetlen előnyük van azoknak, akik már a YouTube-on nőnek fel. Gyerekkoromban ez úgy nézett ki, hogy pornóújságért cserébe kaptam kölcsön egy Deep Purple-lemezt. Páros hónapokban a haverom verte ki, és én hallgattam zenét, páratlan hónapokban pedig fordítva.  De akkor arra az egy hónapra az a bakelit volt a kulturális élmény, amit százszor meghallgattam egymás után. Ehhez képest ma már bármi egy kattintással elérhető, és a fiatal zenészek kiválóan élnek is ezekkel a lehetőségekkel. Én meg igyekszem átadni a tapasztalataimat, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket mi elkövettünk annak idején. 

Mára a tehetségkutató lett a művházFotó: Marton Szilvia - Origo

Kiknek szoktál tanácsot osztogatni a feltörekvő zenekarok közült?

Ott van például a roppant bájos Noémo, vagy Szőke Szandra, aki világszínvonalon nyomja a jazzes dalokat. De egy mókás véletlen folytán megtaláltam a mostoha-utódomat is. Tessék megnézni Csorba Lóci egyik fellépését, mert úgy néz ki egy színpadi show. Ha valaki esetleg nem jutott el annak idején a fiatal Hajós Andrásra, most pótolhatja.

Sokat zenélsz gyerekekkel, a hamarosan induló Kismenők zsűrijében is benne leszel. Szerinted van értelme a gyerekeket tehetségkutatóba küldeni?

Küldeni nincs. Engedni, igen. Mára a tehetségkutató műsorok lettek a „művház”. Itt tudják megmutatni magukat, akik akarnak valamit. A mai gyerekek életének természetes része a share-elés, posztolás, instázás, tweetelés, szelfizés. Ők kevesebbet görcsölnek azon, hogy meglátják őket. Ráadásul ma már piaci szempontból nincs olyan, hogy zene, csak zene plusz kép. Aki a jövőben előadó akar lenni, az nem kerülheti ki a tévét. Hát kóstoljon bele idejében, hogy meglássa neki való-e, vagy sem. És tudjon álmot váltani, ha kell.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK