Huszonegy éves, és mára nemzetközi szinten az egyik legismertebb magyar világzenei együttessé vált a Söndörgő. Hogyan és honnan jutott idáig a csapat? Miért döntött úgy öt fiú Szentendrén, hogy délszláv népzenét játszanak – a punk vagy az akkor divatos brit pop
helyett?
Mert gyerekként is ezt láttuk: ott volt élő példaként a tradicionális délszláv zenét játszó Vujicsics együttes, amiben az apánk, Eredics Kálmán a nagybőgős, a nagybátyánk, Gábor pedig a zenekarvezető.
Már kiskorunk óta ott lehettünk a próbákon, kipróbálhattuk az „elöl felejtett” hangszereket. Valahogy egyértelművé vált, hogy ezen az úton megyünk tovább, persze számítottak az Eredics család szerb-horvát gyökerei is.
Ha a konkrét indulásról van szó: először egy iskolai koncerten játszottunk együtt Buzás Attila barátunkkal, a Söndörgő nagybőgősével – egyszerűen azért, mert
ciki lett volna táncolni az osztály előtt.
Az ötlet bejött, azóta is együtt vagyunk.
De a hagyományokat inkább felrúgni szokás kamaszkorban. Nem is akartak lázadni az apai út ellen?
Nem, már csak azért sem, mert a népzenészélet hihetetlenül menőnek tűnt! Apánk néha egy hónapra is elment – tudtuk, hogy járja a világot, turnézik, és alig vártuk, hogy egy hajnalban majd hazaérjen.
És persze jól jött a biztatása: ötévesen tőle kaptam az első tamburámat. Valahol jelképes ennek a hangszernek a története: minőségi darab volt, de nem számított a legjobbnak, inkább a „gyereknek jó lesz” alapon vették meg. Azóta viszont annyira beérett a hangja, hogy máig ez a legjobb tamburám, a Vujicsics pedig tőlünk kéri kölcsön a koncertekhez.
Ha a szerb zenéről beszélünk, a többségnek inkább a Boban Markovic-féle rezesbanda vagy az elektronikával felütött turbofolk jut eszébe. A Söndörgőnél miért a tambura kap kulcsszerepet?
Korábban a Monarchia egész területén elterjedt volt a főként énekkíséretként használt tambura. Mára viszont szinte csak Magyarországon, Mohács és Pomáz környékén játszanak rajta.
Gyakorlatilag konzerválódott nálunk egy zenei hagyomány, amit az anyaországi szerbek is elfelejtettek. Idén áprilisban játszottunk először Belgrádban – megdöbbentő volt látni, hogy a közönség tambura-előadásban fel sem ismeri a saját népzenéjét.
Az énekes számoknál viszont kapcsoltak, tömegek énekelték velünk a mindig aktuális dalokat szerelemről, szép lányok becserkészéséről – elképesztő buli lett belőle.
Ennyire élő még ott a népzene?
Igen, sokkal inkább, mint nálunk. Mi Bartók és Kodály nyomán szépen felgyűjtöttük és
vitrinbe tettük az örökségünket.
A Balkánon viszont minden tizenéves legalább ismeri a régi dalokat, az archaikus dallamok, ütemek átszövik a legvásáribb popzenét is. Nem csak a szerbeknél van ez így: a csocseket, a macedón cigányzenét játszó Ferus Mustafovot például királyként imádják rajongói.
Mi is többször játszottunk vele egyébként, a Lost music of Balkans című albumunk készítésekor és több hazai, külföldi közös koncerten.
A Söndörgő az európai helyszínek mellett Amerikában és Indiában is turnézik. Mennyire fontos a dalok eredete, kulturális háttere mondjuk egy chicagói fellépésen?
A lényeg maga a zene, csak ez számít. Hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, az a szervezőknek fontos, akik felkonferálnak minket – onnantól a zene energiája működik, a befogadáshoz pedig nem kell háttérismeret.
Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a Queen Elisabeth Hallban, a Müpában vagy egy indiai fesztiválon lépünk fel.
Boldogok vagyunk, amikor érzik a számainkat,
és a közönségből egy kötetlenebb koncert után odajönnek megnézni a hangszereket – ha a dalok eredetéről is érdeklődnek, az csak ráadás.
A csapat egyébként már jó ideje kinőtt az olyan skatulyákból, mint délszláv zene vagy világzene – élő, folyamatosan változó dallamvilágban gondolkozunk, amiben szerepet kapnak a tanultak, de az improvizáció is. Valakinek beugrik egy szóló a koncert közepén, és teret adunk neki – a zenei együttgondolkodáshoz szavak sem kellenek.
Nem csak exkluzív helyszíneken, de elmaradott szabolcsi falvak iskoláiban is felléptek – olyan gyerekek előtt játszottak, akik korábban életükben nem láthattak koncertet, élő hangszeres előadást. Mi történt a 2013-ban elindított sorozattal?
Sajnos idő és anyagi források hiányában megszakadt, de amíg tartott, negyven iskolában léptünk fel ingyen, és mindenütt nagyon örültek a programnak. Szeretnénk folytatni, ehhez azonban a szponzori segítség is jól jönne.
A Söndörgő igazi áttörését 2014-ben a Tamburocket – Hungarian Fireworks album jelentette. A lemez a harmadik legjobb világzenei album lett, az együttest méltatta a neves Songlines szaklap is, itthon pedig Gramofon-díjat kapott. Hogyan hatott ez az együttesre, mi változott azóta?
Azt hiszem, bátrabbak lettünk. Nagy dolog, hogy így elismerik a munkánkat, és biztatásnak érezzük, hogy a saját utunkat járjuk.
Ez arra is vonatkozik, hogy mi akarjuk megtervezni a fellépéseinket, a megjelenésünket – hogy milyenek legyenek a fények, a díszlet vagy akár a lemezborító. Ez egy befutott pop vagy rockbandánál alapnak számít, de a világzenében – ahogy a mi skatulyánkat hívják – nem szokás ilyesmiben önállóan dönteni, általában a kiadóé vagy a koncertszervezőé a végső szó.
Októberben jelent meg a Söndörgő 6. lemeze, a Live Wires, ami az elmúlt öt év koncertjeiből nyújt válogatást. Ez még mindig nem az új hangzás, ha jól sejtem.
Nem, és mégis új, ha azt nézzük, mennyit változott a zenénk öt év alatt is, mennyire másként adtuk elő ugyanazt a számot tavaly, mint 2011-ben. A Live Wires inkább egyfajta portré a Söndörgőről, és zárlat is.
Ami utána következik, viszont tényleg egyedi lesz: nyitunk a klasszikusok felé,
Bartók-darabokat játszunk tamburán.
Ez még annyira kísérleti stádiumban van, hogy fel sem vesszük az első próbákat – ne is befolyásoljanak minket a későbbiek során.
Mikor lesz legközelebb hazai fellépésük?
December 9-én a Fonóban lépünk fel a nagy nevű Dresch Quartettel, itt fejezzük be a Live Wires nemzetközi turnéját is – érdemes lesz meghallgatni, várunk mindenkit.
Hogy látja, zenész lesz az új Eredics és Buzás gyerekekből is? Fontos hogy továbbvigyék ezt a fajta családi örökséget?
Tiltani kell nekik, akkor biztos érdekelni fogja őket, apánk is mindig ezzel poénkodott. De túl a viccen, életre szóló élmény, ha valaki megtanul egy hangszeren játszani, akár tűrhető szinten is.
Szerintem nem kell, hogy mindenkiből nagy művész legyen – de az fontos, hogy az ember megélje, kiteljesítse valamilyen formában a saját művészetét, és ehhez a zene nagyon jó út. Kikapcsol, feltölt,
megtanít élvezni magadat,
még ha ez kicsit bizarrul is hangzik. A bandából már többünknek van gyereke – ott játszanak, botladoznak a koncertjeinken, és néha azért észrevesznek minket is a színpadon, hogy mit csinál ott apa. Idővel talán több is lesz ebből, mint rácsodálkozás.