Kinőttük a skatulyákat - interjú a Söndörgő együttes vezetőjével

Eredics Áron, Söndörgő zenekar tag zene délszláv népzene
Eredics Áron, a Söndörgő zenekar tagja. 2016.11.23.
Vágólapra másolva!
A zenélés örömszerzésre tanít: mindegy, hogy hívják a stílust, amiben játszol, népzene, világzene vagy pop, a lényeg, hogy megéld magad benne, és energiát adj át, mondja Eredics Áron. A Söndörgő vezetőjével a világszerte ismert tamburaegyüttes 21 évéről, szakmai elismerésekről és a jövőbeli tervekről beszélgettünk.
Vágólapra másolva!
  • Egy iskolai poénkoncerttel indultak – mára a Söndörgő világszerte az egyik legismertebb magyar együttes.
  • Otthonosan mozognak a szabolcsi iskolák tornatermében, de a londoni Queen Elisabeth Hall színpadán is.
  • Túllépték az etno és a worldmusic sablonjait, saját zenei nyelven gondolkodnak.
  • Bartók művei hamarosan tamburán is megszólalnak a Söndörgő előadásában.

Huszonegy éves, és mára nemzetközi szinten az egyik legismertebb magyar világzenei együttessé vált a Söndörgő. Hogyan és honnan jutott idáig a csapat? Miért döntött úgy öt fiú Szentendrén, hogy délszláv népzenét játszanak – a punk vagy az akkor divatos brit pop
helyett?

Mert gyerekként is ezt láttuk: ott volt élő példaként a tradicionális délszláv zenét játszó Vujicsics együttes, amiben az apánk, Eredics Kálmán a nagybőgős, a nagybátyánk, Gábor pedig a zenekarvezető.

Gyerekkoruk óta együtt éltek a délszláv zenével, de egy iskolai koncert adta meg a végső lökést – mondja Eredics Áron Fotó: Szabó Gábor - Origo

Már kiskorunk óta ott lehettünk a próbákon, kipróbálhattuk az „elöl felejtett” hangszereket. Valahogy egyértelművé vált, hogy ezen az úton megyünk tovább, persze számítottak az Eredics család szerb-horvát gyökerei is.

Ha a konkrét indulásról van szó: először egy iskolai koncerten játszottunk együtt Buzás Attila barátunkkal, a Söndörgő nagybőgősével – egyszerűen azért, mert

Az ötlet bejött, azóta is együtt vagyunk.

De a hagyományokat inkább felrúgni szokás kamaszkorban. Nem is akartak lázadni az apai út ellen?

Nem, már csak azért sem, mert a népzenészélet hihetetlenül menőnek tűnt! Apánk néha egy hónapra is elment – tudtuk, hogy járja a világot, turnézik, és alig vártuk, hogy egy hajnalban majd hazaérjen.

A tambura hangja együtt érik, változik a zenével Fotó: Szabó Gábor - Origo

És persze jól jött a biztatása: ötévesen tőle kaptam az első tamburámat. Valahol jelképes ennek a hangszernek a története: minőségi darab volt, de nem számított a legjobbnak, inkább a „gyereknek jó lesz” alapon vették meg. Azóta viszont annyira beérett a hangja, hogy máig ez a legjobb tamburám, a Vujicsics pedig tőlünk kéri kölcsön a koncertekhez.

Ha a szerb zenéről beszélünk, a többségnek inkább a Boban Markovic-féle rezesbanda vagy az elektronikával felütött turbofolk jut eszébe. A Söndörgőnél miért a tambura kap kulcsszerepet?

Korábban a Monarchia egész területén elterjedt volt a főként énekkíséretként használt tambura. Mára viszont szinte csak Magyarországon, Mohács és Pomáz környékén játszanak rajta.

Kétszáz éve még ez volt a Monarchia egyik legismertebb hangszere Fotó: Szabó Gábor - Origo

Gyakorlatilag konzerválódott nálunk egy zenei hagyomány, amit az anyaországi szerbek is elfelejtettek. Idén áprilisban játszottunk először Belgrádban – megdöbbentő volt látni, hogy a közönség tambura-előadásban fel sem ismeri a saját népzenéjét.

Az énekes számoknál viszont kapcsoltak, tömegek énekelték velünk a mindig aktuális dalokat szerelemről, szép lányok becserkészéséről – elképesztő buli lett belőle.

Ennyire élő még ott a népzene?

Igen, sokkal inkább, mint nálunk. Mi Bartók és Kodály nyomán szépen felgyűjtöttük és

A Balkánon viszont minden tizenéves legalább ismeri a régi dalokat, az archaikus dallamok, ütemek átszövik a legvásáribb popzenét is. Nem csak a szerbeknél van ez így: a csocseket, a macedón cigányzenét játszó Ferus Mustafovot például királyként imádják rajongói.

Mi is többször játszottunk vele egyébként, a Lost music of Balkans című albumunk készítésekor és több hazai, külföldi közös koncerten.

A Söndörgő az európai helyszínek mellett Amerikában és Indiában is turnézik. Mennyire fontos a dalok eredete, kulturális háttere mondjuk egy chicagói fellépésen?

A lényeg maga a zene, csak ez számít. Hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, az a szervezőknek fontos, akik felkonferálnak minket – onnantól a zene energiája működik, a befogadáshoz pedig nem kell háttérismeret.

Világzenészek: Amerikától Indiáig ismertté vált a Söndörgő Forrás: The Orbital Strangers Project

Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a Queen Elisabeth Hallban, a Müpában vagy egy indiai fesztiválon lépünk fel.

és a közönségből egy kötetlenebb koncert után odajönnek megnézni a hangszereket – ha a dalok eredetéről is érdeklődnek, az csak ráadás.

A csapat egyébként már jó ideje kinőtt az olyan skatulyákból, mint délszláv zene vagy világzene – élő, folyamatosan változó dallamvilágban gondolkozunk, amiben szerepet kapnak a tanultak, de az improvizáció is. Valakinek beugrik egy szóló a koncert közepén, és teret adunk neki – a zenei együttgondolkodáshoz szavak sem kellenek.

Nem csak exkluzív helyszíneken, de elmaradott szabolcsi falvak iskoláiban is felléptek – olyan gyerekek előtt játszottak, akik korábban életükben nem láthattak koncertet, élő hangszeres előadást. Mi történt a 2013-ban elindított sorozattal?

Sajnos idő és anyagi források hiányában megszakadt, de amíg tartott, negyven iskolában léptünk fel ingyen, és mindenütt nagyon örültek a programnak. Szeretnénk folytatni, ehhez azonban a szponzori segítség is jól jönne.

A Söndörgő igazi áttörését 2014-ben a Tamburocket – Hungarian Fireworks album jelentette. A lemez a harmadik legjobb világzenei album lett, az együttest méltatta a neves Songlines szaklap is, itthon pedig Gramofon-díjat kapott. Hogyan hatott ez az együttesre, mi változott azóta?

Azt hiszem, bátrabbak lettünk. Nagy dolog, hogy így elismerik a munkánkat, és biztatásnak érezzük, hogy a saját utunkat járjuk.

Kinőtték a skatulyákat, most új, saját utat keresnek Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ez arra is vonatkozik, hogy mi akarjuk megtervezni a fellépéseinket, a megjelenésünket – hogy milyenek legyenek a fények, a díszlet vagy akár a lemezborító. Ez egy befutott pop vagy rockbandánál alapnak számít, de a világzenében – ahogy a mi skatulyánkat hívják – nem szokás ilyesmiben önállóan dönteni, általában a kiadóé vagy a koncertszervezőé a végső szó.

Októberben jelent meg a Söndörgő 6. lemeze, a Live Wires, ami az elmúlt öt év koncertjeiből nyújt válogatást. Ez még mindig nem az új hangzás, ha jól sejtem.

Nem, és mégis új, ha azt nézzük, mennyit változott a zenénk öt év alatt is, mennyire másként adtuk elő ugyanazt a számot tavaly, mint 2011-ben. A Live Wires inkább egyfajta portré a Söndörgőről, és zárlat is.

Ami utána következik, viszont tényleg egyedi lesz: nyitunk a klasszikusok felé,

Ez még annyira kísérleti stádiumban van, hogy fel sem vesszük az első próbákat – ne is befolyásoljanak minket a későbbiek során.

Mikor lesz legközelebb hazai fellépésük?

December 9-én a Fonóban lépünk fel a nagy nevű Dresch Quartettel, itt fejezzük be a Live Wires nemzetközi turnéját is – érdemes lesz meghallgatni, várunk mindenkit.

Hogy látja, zenész lesz az új Eredics és Buzás gyerekekből is? Fontos hogy továbbvigyék ezt a fajta családi örökséget?

Tiltani kell nekik, akkor biztos érdekelni fogja őket, apánk is mindig ezzel poénkodott. De túl a viccen, életre szóló élmény, ha valaki megtanul egy hangszeren játszani, akár tűrhető szinten is.

Szerintem nem kell, hogy mindenkiből nagy művész legyen – de az fontos, hogy az ember megélje, kiteljesítse valamilyen formában a saját művészetét, és ehhez a zene nagyon jó út. Kikapcsol, feltölt,

még ha ez kicsit bizarrul is hangzik. A bandából már többünknek van gyereke – ott játszanak, botladoznak a koncertjeinken, és néha azért észrevesznek minket is a színpadon, hogy mit csinál ott apa. Idővel talán több is lesz ebből, mint rácsodálkozás.