Tudta, honnan jött az R-Go név? Szikora elmondta

2017.01.11. 18:01

Előbb a Hungária, később az R-Go zenekarral halmozott sikert sikerre Szikora Róbert. Utóbbival most is rendszeresen koncertezik. Az énekes azt mondja, régen minden más volt, elsősorban azért, mert mindenki együttesben akart énekelni, a 70-es években lenézték azt, aki szólóban énekelt. És, ahogy fogalmaz, ezenkívül is rengeteg dolog változott az elmúlt öt évtizedben.

Év eleje van, ilyenkor az égész évet megtervezi előre?

Nyilván nem az egészet, de azért sok koncertünk van már lekötve. Azért tartunk próbákat, és nagyon jól muzsikák a zenekar. Viccet félretéve, nagyon "nehéz felrázni" a zenekart ilyenkor év elején. Készül egy új lemez, itthon és külföldön is lesz több túránk, de persze ezenkívül is rengeteg dolgon dolgozom.  

Szikora Róbert

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Édesapja táncdalénekes volt. A zene a mindennapjaik része volt?

A táncdaléneklés ment az ötvenes években. Apám korának egyik fiatal tehetséges énekese volt, és a nagyok mellett énekelt. Németh Lehellel és Kovács Erzsébettel is lépett fel – ezek nagyon nagy nevek voltak –, aztán a papám azt mondta, hogy inkább szervez. Ő lett az első profi szervező, amit azonban akkor amatőrnek lehetett csak hívni. Azt lehetett csinálni, hogy magának szervezett egy fellépést, és alá szervezte mondjuk Koós Jánost, Korda Györgyöt vagy a Csala Zsuzsát.  És akkor ez a papámnak nagyon jól ment. Volt néhány fellépése a rádióban, egy a tévében, de több nem. Azt mondták neki, hogy ugyanolyan a hangja, mint Vámosi Jánosnak, és abból egy elég ebbe a kis országba.

Ha már szóba hozta az amatőrséget: ön nagyon fiatalon egy amatőr zenekar tagja lett. De mi különböztet meg egy amatőr zenekart egy profinak mondottól?

Az amatőr az, aki nem abból él. A profi abból keresi a pénzt, abból él meg.

Hiába jártam én általános iskolába, akkor én már a Rákospalotai Zenekar tagja voltam a One Worldben, és pénzt kerestem.

Annyit, hogy meg tudtam abból élni.

Az első dobfelszerelését már magának vette?

Nem, azt a szüleimtől kaptam. Mentem próbára, és a színpadon a függöny el volt húzva. És amikor beléptem, ott állt anyukám egy dobfelszerelés mellett, és azt mondta: „Kisfiam, ez a tied..."

1974-ben került a Hungáriába, amely akkor az egyik ismert zenekar volt. Mennyire volt nagy dolog abban játszani?

Nagyon! A Fern együttest kellett akkor elhagynom. De akkor az volt, hogy a Fenyőéknél lehet egy lemezünk, és akkor ez volt a csúcs...

Azt mondja, hogy „akkor még volt egy ilyen". Ma már nincs?

Nagyon nagyot változott a világ. Akkor minden fiatal zenekart alapított. Akkor a szóló énekes egy lenézett dolog volt. A zenekar volt a módi.  Hogy ki játszik a zenekarban, egy nagyon fontos dolog volt. Aki egy picit ügyes volt, azt kicserélték ügyesebbre. Voltak olyan helyek, ahol tudtak találkozni a zenészek. Az egyik a Royal söröző volt, a másik az Erzsébet söröző. Esténként több százan voltunk, és egy sör vagy krumpli mellett órákat töltöttünk ott. És ha valaki azt mondta, hogy „nekem kéne egy basszusgitáros", akkor mondták, hogy: „menj oda ahhoz". De lehetett ott hangszert is venni. A Radics Bélától az Orszáczky Jackie-n át a Szikora Robkáig mindenkit meg lehetett ott találni. Nagyon jó kollektíva volt.

Ugyanez most?

Most gyakorlatilag ez fölrobbant, onnantól kezdve, hogy mindenki otthon csinálja a számait, egyedül a komputerével. Egyedül maradt mindenki.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Mit gondol erről a fajta zeneszerzésről?

Így megy a világ. Én úgy szeretek dolgozni, ahogy régen is, hogy leül több ember, akik a puttonyukban mind hoznak valamit, aminek a legjavát beleadják a közösbe. És akkor belekerül a szerzeménybe azoknak az embereknek a szellemisége, és abból valami jó születhet. Nem olyan belterjes, mintha egyedül csinálnád.  Persze nem fogsz magaddal összeveszni, ha egyedül vagy. Nem egészséges az, ami ma van a világban. Megpróbáltam kizárni azt, hogy én hány éves vagyok, és úgy látni a dolgokat, ahogy vannak. Most a Dal című műsorba elhívtak, hogy mondjak valamit a slágerről. Azt mondtam: a sláger minden időben mást jelentett. Mást tíz vagy húsz évvel ezelőtt és mást a világháború előtt. Ma nincsenek klasszikus értelemben vett slágerek, amit a botfülűek is tudnak fütyülni.  Hogy mitől jó egy dal, nehezen tudod megfogalmazni, azt érezni kell.

És kell mindig egy jó bemondás. És az sem baj – sőt! -, ha az eredeti. Olyan, hogy: „Szeretlek is, meg nem is", vagy „Hotel Menthol", vagy "Részegen ki visz majd haza..." Mi ezt megtanultuk a Hungáriában.

Térjünk is vissza a Hungáriához, nagyon elkanyarodtunk. A Hungária az 1970-es évek elején leginkább a Beatlest követte. Mennyire állt az a zenei világ közel önhöz?

Az előbb ott hagytam abba, hogy beültem a Fenyő Miklós mikrobuszába. Az egy nagyon jó csapat volt. A Hungária akkor egy zenei identitás nélküli zenekar volt. Én a Beatles szeretetét vittem, és csak egy kicsit megfújtam a parazsat, és az lángra kapott.  Így született a „Beatles-láz" lemezünk.

Mennyire volt könnyű kijutni abban az időben külföldre? A Hungária egyébként talán azok közé a zenekarok közé tartoztak, akik mehettek.

Ez így nem igaz. Nem voltunk kivételezett zenekar, utálták a Fenyőt mindenhol. A Sipos Pétert - aki a másik tag volt -, viszont kimondottan kedvelték. Én az egész életemben azt láttam, hogy magadnak kell kikaparni a gesztenyét. A Sipos a Hungária előtt a Juventusban volt, a Juventusszal járt Európában. Mivel mi baromi jól játszottunk, elkezdtünk mi is Nyugat-Európába járni. Aztán egyszer csak a Sipos disszidált.

Tudták, hogy Sipos mire készül?

Nem, de gyanús volt egy pár mozdulat. Ő volt minden. Mi amúgy is egy család voltunk. Nem telt el hét, hogy ne mentünk volna át egymáshoz, és sütöttünk volna pizzát. Miután disszidált, ott maradtunk hárman, és a válságstábot tartottunk. Felhívtunk egy nyugatnémet menedzsert, aki azt kérdezte tőlünk, hogy „hülyék vagyunk?" Majd azt mondta: „jól játsszátok a rock and rollt is, vegyetek be egy csajt!" Aztán küldött lemezeket, hogy mit szeretne hallani.

De akkor kellett egy szaxofonos, meg hát a Sipos helyett egy bőgős.

Végül úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk, nem széledünk szét, és elkezdtük gyűjteni az embereket.  A Dolly előtt nyolc nőt meghallgattunk. Benne volt a Zalatnay, a Postás Juli, Stefanidu Janula is, de senki nem akarta vállalni, olyan rosszul csengett a Hungária név.

A Hungária később jelentős változáson ment át, és egy idő után rock and rollt kezdett játszani. Ezt hogy élte meg?

A négytagú Hungária fölvett egy lemezt, amire azt mondták, hogy nem jelenhet meg. Akkor még úgy volt, hogy mielőtt megjelent egy lemez, meghallgatták, és akkor az Erdős Péter – aki ezekben az ügyekben döntött -, azt mondta, hogy „ez nem mehet!" És akkor a Sipos megkérdezte, hogy miért nem, mire az Erdős a szívére tette a kezét, és azt mondta, hogy: „mert amikor a Szűcs Judithot felvettük, itt meleg lett, maguknál nem lett meleg".

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Hogyan élte meg mindezt?

Én soha nem láttam négy embert még annyira padlón, mint akkor. Az egész zenekar nagyon elkeseredett. A lemez volt a minden akkor.

És hogyan élte meg azt, amikor húsz év múlva ugyanezt a lemezt kiadták?

Amikor megjelent, nem érdekelt egyáltalán, mert nem volt túl jó a lemez, és nem volt aktualitása.

Ezt gondolja a lemezről most, de mit gondolt akkor?

Hogy nagyon-nagyon jó. Azt a lemezt mi együtt csináltuk, és akkor tanultunk meg valamilyen koncepció szerint együtt játszani. A mai zenekarok 99 százaléka a kiadójuk megbízásából dolgozik, és aztán lélek nélkül születik egy sor dal, amelyik hasonlít valamelyik amerikai együttes dalaira. Régen nem így volt.  Visszatérve arra a kérdésre, hogy hogyan éltem meg a Hungária zenei váltását: Természetesen..., új idők, új igények, új zene...

A disszidálás miatt?

Nem, hanem attól, hogy akkor évek óta nem tettünk le semmit. Volt egy jó színpadi show-nk, néha elmentünk egy-egy ifjúsági parkba, meg mondjuk Karancslapujtőre vagy Bősárkányba. Nem kellettünk senkinek. Végül valahogy összeszedtük az embereket.  Az énekest úgy választottuk, hogy ha nem vállalja senki, akkor legyen az új énekesünk egy teljes primőr figura, és így jött Dolly.  Nem ebből a szakmából jött, soha nem hallott róla senki, nem rakódott rá semmilyen manír, tök új hangja volt. Ő egyébként a Fenyővel egy iskolába járt, és már az iskolában Dolly volt a neve, így nevezte magát. Amikor meghallgattuk, elájultunk. Én meg hívtam basszusgitározni Novai Gábort. Őt a Fenyő nem akarta, de én mondtam, ha nem jöhet, akkor én is megyek. Végül jött.

Később mégis lett egy olyan konfliktusuk Fenyő Miklóssal, amelynek szakítás lett a vége. Igaz, hogy az egész alapja az volt, hogy – álnéven – elkezdett dalokat írni Szűcs Judithnak, amit ő rossz néven vett?

Bob Lanky volt az álnevem. Csináltunk is rá egy mesét – korábban itthon senki nem csinálta ezt -, hogy a Jutkának valaki Amerikából ír számokat, nem is tudja, ki. Az biztos, hogy az volt a konfliktus alapja, hogy elkezdtem másnak dalokat írni, de akkor már sok minden összejött. Én már akkor úgy éreztem, hogy kinőttem magam a zenekarból. A Ciao Márina borzalmasan nagy sláger volt. És nagyon jó voltam a kiscsajoknál. A koncerteken ezt lehetett is érezni  – ez az én olvasatom. És akkor egy próbán a Fenyő rákérdezett, hogy „te tényleg írsz a Szűcs Judithnak?" Mire mondtam, hogy, „ha már így rákérdeztél, igen!" Erre azt mondta, „a Szűcs Judith egy diszkósztár, mi meg a rock and roll egységét nem bonthatjuk meg". De közben a zenekar többi tagjai is írtak másoknak. Végül nem akartam több vitát, és kiléptem.

Ezután jött az R-Go?

Ha jó a név, az egy jó előjel. Ezerötszáz munkanevünk volt. Minden, amire ránéztünk az úton, az felmerült: „Patyolat? Nem az nem jó." Egy idő után úgy tűnt, Zoo lesz a nevünk, de azt valaki levédte már. Végül úgy tűnt, hogy a zenekart Café Boysnak hívják majd. Aztán egyik nap jött a Környei Attila, aki pont akkor akarta abbahagyni a zenét, én meg magam mellé vettem, és azt kértem tőle, hogy legyen a társam, egy pillér, mert akkor nekem minden flexibilis volt, minden mozgott. Szóval jött, és azt mondta R-Go. Ami a "Robi, go", vagyis a "Robi, gyerünk" rövidítése, és kimondva pedig ergo, ami latinul tehátot jelent.

Azonnal rábólintott?

Hát persze. Olyan sikere lett a bandának, hogy fél év után olyan viták támadtak a Hungáriában – akiket otthagytam –, hogy szét is bomlottak.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Az mennyire zavarja, hogy – miközben új számai is jelennek meg folyamatosan – ha a legtöbben, amikor meghallják a nevét, akkor a 20-30 évvel ezelőtti slágerei, a Ballag a katona, vagy a Szeretlek is, meg nem is ugrik be először?

Ezt teljesen természetesnek veszem. Geszti Péter azt mondta nekem, hogy te vagy az egyetlen Magyarországon, aki kétszer lett jelenség. Jelenség a Hungáriában mint jampi, és jelenség az R-Góval mint csikidám.  A jelenség nem azt jelenti, hogy van egy népszerű banda, hanem azt, hogy egy pillanat alatt felrobban minden, és egy pillanat alatt mindenki rólad beszél. Nem másról, rólad. Nyilván ezáltal te definiálod is magad. Ebből persze ki lehet lépni, de az öngyilkosság, mert akkor és úgy szerettek meg, ahogy vagy.

Mondok néhány dolgot, ami mindenkinek beugrik az R-Góról, és azt kérem, hogy mondja el, hogy az mennyivel volt ezeknél több! Terepszínű ruha, hozzá kalap, a csikidám és persze a gidák.

Mint tudjuk Rejtő Jenőtől: egy sivatagi hadművelet szalmakalap nélkül egy félkarú óriás. Ez kell! Adódik a színvilág, a bézs, ezek a katonai minták. Az a szafariruha akkor még külföldön sem volt divat. Én meg elmentem az Úttörő áruházba, ahol úttörőingek voltak, és azok ugye barnák voltak. És akkor rátettünk sípzsinórokat, az már nagyon jó volt, és jött a zakó, amibe betettem egy csomó tollat, és rögtön komoly elvtárs (Bástya elvtárs) lettem. A legfontosabb az volt, hogy megkülönböztessem magam a Hungáriától és mindenki mástól. Mindenki valakire akar hasonlítani. Nekem pedig el kellett nagyon távolodnom a rock and rolltól, attól, hogy jampi vagyok.

Ez hozta meg a sikert?

Valami biztos volt benne. Talán a leginkább az, hogy jól sikerült a váltás.

A hangzás nagyon fontos volt mindig, most is az. Majdnem hogy fontosabb, mint hogy milyen számot írsz.

Az elején egészen biztosan. Az R-Go első lemezének, amiben ott volt a Bombázó, a Megy a lány, a Létezem, volt egy különleges hangzása. Nyilván azért is, mert nekem volt egy stúdióm, és volt egy kis időnk – nem sok – kísérletezni. Gyakran nem is mentünk haza a stúdióból, ott is aludtunk. Aki először ébredt, az keltette a hangtechnikust, hogy: „most én jövök!".

1998-ban már jubileumi koncertet adott az R-Góval, aztán ezt újabbak követték, és jubileumi lemez is jelent már meg. Úgy tűnik, az emberek ezt még mindig nagyon szeretik.

Az emlékkoncerteket igazán nem kedvelem, különösen a mi esetünkben, hiszen mi egy egzisztáló zenekar vagyunk, aki az elmúlt évtizedben kb. 500 koncertet adtunk a világ minden részén...

Mit nem szeret?

Tízezer forintos koncertjegyárakkal egy helyszínt megtölteni nem igazán egyszerű feladat nekünk sem... A nagy koncertekből 2007-ben csináltam utoljára egyet. Volt nekem több olyan koncertem, ahol tizenötezer ember volt. Egy koncerttermet megtölteni nagyon nagy meló. És az fölborít mindent, mert van a jelenlegi bandám is. Az nagyon rosszul veszi ki magát, hogy van egy zenekarod, amelyik sikert sikerre halmoz, de a korábbi sikereket nyilván nem tudod elérni még egyszer. Nem lehet azt mondani rendszeresen, hogy „most megint a régi nagyokkal jövök". A régi tagok meg – nem akarok megbántani senkit –, de nagyon nem aktívak, én meg nagyon aktív vagyok.

Sokat beszélt a szervezésről, hogy az mennyire fontos. A pályafutása egy pontja után már másoknak is segített. Miben más másokat – mondjuk így – menedzselni, mint saját magát?

Nem vagyok menedzser, egy mentor vagyok. Mindig az a fontos, hogy kérjenek meg. Nekem nem kell odamennem valakihez, és azt mondani, hogy figyelj, te tehetséges vagy! Megveregetni valakinek a vállát, az a nullával egyenlő. Volt egy időszak, amikor egy picivel közelebb került hozzám ez az egész. Egy család megkeresett engem - Krisz Rudi 12-13 éves volt akkor, nagy tehetség -, hogy segítsek a fiuknak. Aztán később Fenyő összeveszett a Szandival, vagy a Szandi családjával, és azonnal a Szandikáék hozzám rohantak, hogy csináljak neki lemezt.

Előtte meg a Szandi nővérének csináltam lemezt, de mellettük még sok más, fiatal előadónak is írtam dalokat. 2013-ban pedig az RTL Klub felkért, hogy legyek mentor. Az a munka tetszett, mert volt egy átadás-átvétel, ami jó kis kihívás. Hiába vagy te nagy zenész, ahogy hiába voltál te nagy futballista, nem biztos, hogy te jó mentor is leszel. Hiába tudod, hogy az egész szakma hogyan működik, hiába tudod, hogy mikor kihez kell menni, vagy akár azt, hogy egy lámpát hogyan állíts be – hiszen ez egy szakma –, ezt át is kell tudni adni.