Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Egészen pontosan az első előadásra mentünk el, a péntekire, ami egyébként egyfajta ráadás koncert volt. A szombatira ugyanis olyan ütemben és úgy fogytak a jegyek, hogy simán be lehetett tenni még egy estet. Nyilván jól esik ez minden szervezőcsapatnak, de azért olyan fergeteges meglepetés mégsem lehetett, hiszen ez már harmadik éve folyamatosan így van.
Ha valaki azért megy el egy Ákos-koncertre, hogy a nagy véletleneket, a könnyeket, az ad hoc pillanatokat elkapja, akkor nyilván csalódni fog. Ákos nem az a lazulós, beborozott, dobok közé beborulós, színpadról leszédülős zenész, és nem bíz semmit a véletlenre. Sokkal inkább egy színházi produkcióként ajánlott értelmezni a koncertjeit, ahol mindent pontról pontra megterveznek és egy elég egzakt forgatókönyv alapján levezényelnek. Ha kell, többször is. Ez nem egy fesztiválos koncert, ez egy produkció. Szépen meg van komponálva, fel van építve, be van lőve, be van állítva, meg van tervezve. Minden fény, hang, szöveg, de valószínűleg még az is, amikor éppen nem kap levegőt.
Szóval, a pénteki Aréna-koncert. Tudni lehetett, hogy a szombati jegyekből már a jegyüzérek is kifutottak, akár azzal is tréfálhatnánk, hogy valószínűleg még a fénymásolatok is elfogytak, így hát maradt a péntek. Nem is volt telt ház, de azért nagyon sokan összegyűltek - bármelyik zenekar elégedett lenne, ha ennyi ember kíváncsi lenne rá.
Nekilendült a több mint két órás buli a Helyreigazitás című számmal, mentek is a lézerek, meg a fények, aztán egy nagy ugrás az időben, vissza a nyolcvanas évekbe, egészen a Bonanza Banzai-ig. Ez volt a Tánc. Magam is dudorászni kezdtem gyerekkorom (még kazettáról hallgatott) dalát, "mindig az erotika, mindig a politika, mindig az a rengeteg gond" és így tovább. Rendesen megcibált muzsika volt ez, súlyos riffekkel, karcolt szépen - el lehetett felejteni a prüntyögő szinti-pop hangzást. Kezek a magasban.
Bámészkodtam, nézegettem a háromszög alakzatban felhúzott, jó nagy színpadelemet és díszletet, az is átfutott a fejemen, ahogy a látvánnyal voltam elfoglalva, hogy a csapat egyébként magával tolt ki. A tavalyi bulin ugyanis annyira brutális volt a látvány és a színpadkép, amely szerintem nem csak az országban, hanem a régióban is ritka. Ahhoz képest az idei visszafogottabb volt. Persze semmi baj nem volt vele, ilyen tényleg ritkán lát az Aréna népe, és kihasználták rendesen azt, hogy az ország legnagyobb teknőjét keltették életre. Csak a tavalyi...
Ahogyan hallgattam Ákost, amint arról beszél, hogy most az elmúlt négy év összefoglalóját láthatjuk, egyfajta kivonatot, akkor állt össze bennem az az érzés, hogy olyan, mintha picit fáradt lenne. Láttam már elég sok Ákos-koncertet és egészen megszoktam azt, hogy hiába egy többgyerekes apuka, meg hiába Kossuth-díj, meg pár évente egy hátranyalt hajú komolykodós-balladázós turné, azért csak nem tudja levetkőzni azt, hogy kölyökként metálosnak képzelte magát és éppen ezért megszokott volt az, hogy őrültként hörög, néha visít, magyaráz, röhög meg ilyenek, de most... Aztán eszembe jutott az is, hogy te jó ég, nemsokára 50 éves lesz! Hová lázadozzon már állandóan? Meg minek? Meg tulajdonképpen nem is neki kell már feldúlni a világot.
Elfilozofálgattam volna még így magamban nagy vígan, de közben már ment az Újrakezdhetnénk, amely egészen jól szól élőben. Sőt, sokkal jobban, mint eddig bármikor, legalábbis nekem. Aztán időnként kaptunk egy kis dubstepet, ami Ákostól továbbra is testidegennek hat (mondjuk az igaz, hogy a Monumentum zsizsegős-csörömpölős-Skrillex feldolgozásában a hörgésnél mindig futkosott rajtam a libabőr). Aztán az Idelenn idegennél (szintén húszéves klasszikus) éreztem úgy, hogy megint visszarántanak a jelenbe.
Hallgattunk olyan dalokat, mint például a Gépszabadság, amely már egy 10 éves szerzemény. Na ennél viszont már az jutott eszembe, hogy te jó ég, nemhogy az Ákos öregszik, de a francba, még én is! Szóval alapvetően lehet, hogy ez volt a háttérben, már ami engem illet. Egyébként itt valami különös érzelem szabadulhatott fel, mert tényleg az ember nyugalmát zavarta a sátáni techno-rock-opera érzet.
A kivetítőn közben ömlött az arcunkba változatlanul a steam punk világérzés: mindenhol metál, nagy gépek, fém szívek és hasonlók. Hamarosan egy klasszikusra fordultunk rá, ez volt a Minden, ami szép volt. Kissé visszafogottabb lett, de amúgy meg mit is várhat az ember egy majdnem húszéves slágertől, amit már 500 módon feldolgozott ő is, meg Lepés Gábor vagy Szakos Krisztián is, meg a ki tudja, hányan.
Na, aztán a Majom ketrecben című őrjöngésnél szerintem még bármelyik mindenkori közjogi méltóság is meglazította volna a nyakkendőjét. Később 1956 emlékére láthattuk Ákost zongora mögött ülni, tetőtől talpig feketében és pirosban, megtámogatva egy kisebb kórussal, háttérben trikolór fényekkel. Ízlések és pofonok, mint művészt, nyilván átjárta az évforduló és '56 szelleme, de szerintem jobban áll neki, amikor széttépi a színpadot. Meg egy picit nyomasztó is volt ez a rész, ami bár hangulatilag érthető, hiszen a megénekelt időszak nem éppen a legvidámabbak közé tartozott, éppen ezért kifejezetten jól esett utána, hogy megjelent extravagáns öltözetben, fura pólóban és bőrdzsekiben. Így hallhattuk az Igazánt.
Itt már arra is rájöttem, hogy nem is feltétlenül Ákossal van bajom, meg azzal, hogy mellette én magam is öregszem, hanem az egész ambivalens érzésemet rákentem a közönségre. Azt figyeltem, hogy nagyon kevés olyan pillanat volt, amikor az Aréna többezres közönsége eszét vesztve őrjöngött volna. Nyugodtan elnézelődtek, elbámészkodtak, figyelték az előadást. Már "bántóan" normálisak voltak. Sehol egy pogó, vagy eldobott sörös pohár. És valószínűleg a többség valóban egy előadásra érkezett, nem pedig egy söröskorsó-dobálós veretésre. Nem baj ez, csak egészen érdekes volt ezt a fajta közönséget figyelni egy őrült fesztiválszezont követően. Hozzáteszem: én magam pedig ültem, ugye...
Kifejezetten jót mosolyogtam a Mindenki táncol című örök rádióklasszikust követően azon, hogy a korábbi ugrabugrának köszönhetően szuszogva, levegő után kapkodva ment a beszéd - "öreg vagyok én már ehhez" - mondta. Annak fényében, hogy még Marilyn Mansonnak is el-el kell tűnnie némi oxigénért a színpadról, ez végül is teljesen rendben van. Így hát lihegve hallhatjuk az Orwell ihlette 101-es szoba szokásos felvezető szövegét Winstonról és a Szeretet Minisztériumáról.
A következő ruhaváltás már igazán parádésra sikerült, mert a fura mintás póló, a feltűrt ujjú zakóval egészen olyan volt, ahogyan a divatmagazinos barátaim szoktak megjelenni. Aztán meghallgattuk még az 1984-et (ha már Orwell, ugye) és Az utolsó hangos dalt is, amelyek tipikus stadiont szétfeszítő koncertszerzemények. Majd jött az Adjon Isten címre keresztelt Kodály-gyűjtötte népdal remix, az elmaradhatatlan záróakkord. Kevés olyan könnyűzenei produkciót ismerek, amely ilyen áhítattal megfűszerezett lélekemelő közös énekléssel zárul.
Ákos jövőre nem fog koncertezni, ezt már szeptember végén bejelentette, a decemberi koncertekkel zárta le a négyéves szintirock időszakát. Az előadásait az idei turnészezonban csaknem 120 ezren látták.
