Néha az embernek muszáj sarokba szorítania magát

2017.03.07. 20:31

Sűrű évet tudhat maga mögött Szabó Balázs: a Nemzeti Színház Nagyszínpadán mutatták be az Apám ablakából az ég című darabját, majd száz koncertet adott zenekarával, a Szabó Balázs Bandájával, és a következő lemezükön is elkezdtek dolgozni. Beszélgetésünk alatt a bábszínész-zenész-zeneszerző-mesemondó végig az időhiányról beszélt, pedig valahogy még arra is talált energiát 2016-ban, hogy lefusson egy maratont, ezzel beteg gyerekeknek gyűjtve pénzt. Az Origónak Szabó Balázs arról is beszélt, hogy mire számíthatnak tőle a rajongók idén.

Szabó Balázs Apám ablakából az ég című, a Magyar Állami Népi Együttes felkérése készített darabját eddig végig telt házzal játszottákFotó: Szabó Gábor - Origo

2012-ben azt mondta az Origónak, hogy kölyökkori álma volt, hogy megtehesse, hogy tart egy kis szünetet a színházban, és csak a zenélésnek él. Most ezek szerint újra szólította a színpad? 

Négy éve, hogy felköltöztem Budapestre, akkor vágtam neki ennek az álomnak, hogy most akkor ne legyen egy kicsit a színház, és csak a zenére koncentráljak. Nagyon jó volt, hogy ez így kiforrta magát. Persze nem vágtam el a szálakat teljesen a színháztól, de nem volt napi két előadásom, amik után aztán még elindultam koncertezni. Ez egy hatalmas segítség volt, ami szerintem érződik az Élet elvitelre című albumunkon is, mert pont akkoriban írogattam azt a lemezt. Az, hogy most megint jött a színház, az kicsit nekem is meglepetés, mert nem én kerestem a lehetőséget. Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója vetette fel, hogy volna-e kedvem zenét szerezni a Magyar Állami Népi Együttes egy új táncelőadásához.

De végül nem csak zeneszerzője lett a darabnak, hanem írója és rendezője is.

Úgy indult a dolog, hogy Kelemen László a YouTube-on rátalált az Apám a vadludakkal című dalra, és akkor pattant ki a fejéből az előadás ötlete. Eljött a koncertjeinkre is, aztán megkérdezte, hogy lenne-e kedvem egy apa-fiú kapcsolatot körbejáró előadáson közösen dolgozni. Én meg boldog zavaromban azonnal azt mondtam, hogy persze, pedig már akkor tudtam, hogy a zenekarral – jó értelemben véve – nehéz évünk lesz a 2016-os. De nem tudtam ellenállni a csábításnak. Amikor tavaly január-februárban elkezdtem írni, rájöttem, hogy nem tudok csak a levegőbe zenét csinálni, ezért elkezdtem úgy dolgozni, hogy kis skicceket írtam a saját gyerek- és felnőttkori apaemlékeimről. Jöttek fel a gondolatok meg az emlékek, és mire észrevettem, megjött az alapötlet is a képkeretről és a két hatalmas fotelről az apával és a fiával, ahogy egymást nézik. Innen jött az utána továbbfejlesztett díszlet ötlete (később Mátravölgyi Ákos véglegesítette), és egyszer csak elkezdett kirajzolódni előttem az egész előadás. Amikor leültünk egyeztetni februárban, már ott volt Mihályi Gábor művészeti vezető is. Vittem négy-öt zenét, meg amiket összeírtam kezdetleges forgatókönyvként, hogy lássák, mi van az én fejemben a témáról. A beszélgetés végén pedig megkérdezték, hogy ha ennyi vízióm van a dologról, nem akarom-e én megrendezni. Hogy őszinte legyek, nem volt annyira evidens, hogy erre a felkérésre is igent mondok, mert nem tartom magam rendezőnek,  igaz, bábelőadásokat rendeztem már, de azért az egy más műfaj. Szóval egyszerre volt izgalmas és félelmetes ez a kihívás. 

A decemberi premieren úgy tűnt, hogy kicsit zavarban volt, amikor felhívták a színpadra a szereplők és a zenészek mellé, és inkább őket szerette volna ünnepeltetni. 

Nagyon nehéz volt kívülről nézni a premiert. Együtt izgultam a táncosokkal, a zenészekkel, és végig szorítottam értük a háttérből. Amikor pedig vége lett az előadásnak, nagyon nagy öröm szakadt föl mindannyiunkból. Akkor, ott azt éreztem, hogy mindamellett, hogy nagyon régóta álmodtam ezt a dolgot, és sokat tettem érte, de most ez a pillanat az övék: ők izzadtak, futottak, táncoltak, muzsikáltak. Nagyon büszke voltam rájuk, és vagyok is mind a mai napig. Tényleg kicsit a gyerekévé válik az embernek a saját előadása. 

Szabó Balázs saját élményeiből építette fel a darabotFotó: Szabó Gábor - Origo

Nem csak a bemutatóra, de az azt követő előadásokra is nagy volt az érdeklődés, mindegyiket telt ház előtt játszotta a MÁNE, és a márciusi előadásra is alig van már jegy. Számított ekkora érdeklődésre? Milyenek a visszajelzések?

Úgy mondanám, hogy reménykedtünk egy hasonló mértékű érdeklődésben. Szerettük volna, ha olyan előadás születik, amire mind büszkék vagyunk, és az emberek is örömüket lelik benne. Nagyon szívet melengető érzés látni, hogy ennyien kíváncsiak erre a történetre. Néhány ismerősöm és barátom többször is megnézte már, azt mondták, olyan darab, amiben mindig fölfedeznek valami újat, és ezért ültek be még egyszer. Valaki tud azonosulni az apaképpel és saját „apafilmként” nézi végig, mások kicsit távolabbról sodródnak az eseményekkel. Szeretik a humorát is, és a muzsikáit is, szóval számtalanszor megölelgettek minket az emberek, hol szóban, hol írásban. Végtelen kedves dolog látni, hogyan járja a darab a maga útját, jó érzés, hogy nem hiába álmodtunk és dolgoztunk. 

Annak ellenére, hogy mint elmondta, alapvetően nem az ön ötlete volt a téma, mégis nagyon személyes lett a darab, de nemcsak a témájában, hanem a megvalósításában is. Van benne báb, illetve a tánc mellett alapvető fontosságú a zene és a szöveg. 

Igen, mert ezek a kifejezőeszközeimmé váltak az évek alatt, és olyan eszközökhöz igyekeztem nyúlni, amelyekről úgy gondoltam, hogy a legjobban kifejezik azt, amit mondani szeretnék. Ugyanakkor arra is ügyelni kellett, hogy ne egy nagyon elvont és személyes dolog szülessen, amihez azután nem lehet csatlakozni külső szemlélőként, hanem csak annak mond valamit a sztori, aki közel áll hozzám vagy a családomhoz. Viszont ha nem írom meg először nagyon személyesre, akkor nem tudok eljutni – mondjuk úgy – az egyetemesebbig. Alapvetően a dalaimat is így írom meg, és így dolgozom színészként is, hogy  először lelapátolok magamban, ameddig csak lehet, és onnan jövök vissza.  Így dolgoztam ezzel az előadással is, le kellett ásnom nagyon mélyre, és a táncosok is megtették ezt nagyon sok esetben. Összeültünk, és ahogy mi most beszélgetünk, úgy beszéltünk arról, hogy valójában miről táncolnak majd. Utólag tudom, hogy nagyon hálásak voltak ezért, hogy nem mechanikai végrehajtást kértem, ahogy a koreográfusok sem. Rendezőként úgy szerettem volna dolgozni, hogy mindenki tudja, mit miért csinál. Ez nagy feladat volt, és itt csatlakozott be az is, hogy nem vagyok koreográfus vagy táncos, ők pedig mozgással fejeznek ki nagyon sok mindent, amit én zenével meg prózával. Ezt összefésülni és összesimítani jó kis kaland volt. De a koreográfusok nagyon nyitottak voltak minden gondolatomra, még arra is, amikor felugrottam és bohóckodtam ott, hogy valami ilyesmi mozdulatra gondolnék, ami azt fejezi ki, hogy... Ezeken jókat nevettünk. 

Akkor vállalna még hasonló felkérést, ha megkeresnék? 

Most ebben a pillanatban nem (nevet). De nagyon bízom benne, hogy lesz még ilyen kaland. Egy előadás kifaragása nagyon izgalmas feladat, rengeteg ötletem van, és jó lenne, ha lenne még rá alkalom, de azt sem szeretném, ha olyan sok adódna belőle, hogy megenné a muzsika elől az időt. De ezek a dolgok úgyis jönnek maguktól, és akkor találják meg az embert, amikor nem számít rá, legalábbis az én életemben sokszor így alakult. Meglátjuk, mit hoz a jövő. 

„Ez a kétéves hallgatásnak tűnő dolog igazából egy irdatlan menetelés volt”Fotó: Szabó Gábor - Origo

És azokat a dalokat, amelyeket a darabban lehet hallani, előadják majd koncerteken? 

Tervben van, hogy nem csak az előadásban lesznek hallhatóak, de hogy pontosan mely dalokhoz nyúlok, milyen formában, még nem döntöttem el, mert túl közel vagyok a darabhoz. De biztos vagyok benne, hogy lesz útja ennek is. Viszont az szándékos volt, hogy véletlenül se használjak fel régi dalokat, mert nagyon szerettem volna egy új történetet írni. Örülök, hogy ezt sikerült tartani a feszített tempó ellenére. 

A Szabó Balázs Bandája is új dallal jelentkezett 2016 végén, amire elég sokat, két évet kellett várni.

Nem csak ez az egy dal íródott természetesen, csak ezzel álltunk úgy, hogy már valószínűleg nem fog sokat változni, és lehet akár egy képeslap is a készülő lemezről. A többivel még rengeteg dolog van, de már látható az ablakból az új anyag.

Ha jól tudom, azt viszont még nem lehet tudni, hogy mikor érkezik az új album.

Nem álmodtuk még meg, hogy album formájában vagy külön-külön jelennek-e majd meg a dalok, de az biztos, hogy még idén jelentkezünk új anyagokkal.  Hogy az év melyik szakában, azt sem tudjuk még pontosan. Sosem dolgoztam így, és most sem szeretném, ha megfelelési kényszerből kellene megjelentetni valamit. De nem a lustaság és a kényelem van e mögött, hanem az, hogy szeretném, ha továbbra is minőségi dolgokat hoznánk létre. Ez a kétéves hallgatásnak tűnő dolog igazából egy irdatlan menetelés volt: a koncertek mellett én több színházi darabhoz is írtam zenét, közben jött a Magyar Állami Népi Együttes felkérése, nem csoda, hogy nem tudtunk azzal foglalkozni, hogy több teljesen új dalt is összehozzunk véglegesre. Néha-néha esténként a fáradtságban végiggondoltam, hogy mennyi minden történt csak 2016-ban, és összeszedni is nehéz. Ha visszafelé megyek az időben, ott van például a maraton is.

Véletlenül pont ott voltam annak az októberi versenynek a befutóján, és hallottam, amikor bemondták a nevét. Őszintén szólva eléggé meglepődtem, pedig akkor még nem tudtam, hogy korábban félmaratont sem futott soha. Hogy jött ez az ötlet?

Ez gyerekkori álmom volt, és egy barátom mondta, hogy ő mindenképpen le fogja futni. Arra gondoltam, hogy én akkor mire is várok? Mert igaz, hogy rengeteg dolgom van, de reménység szerint 2017-ben is ennyi lesz. Így még akkor este első riadalmamból be is neveztem. Ez volt nyár közepén. Néha dühös vagyok a saját fáradtságomra, az időhiány miatti tehetetlenségemre, hogy mi mindenről maradok le. A futás is ilyen volt.  Néha az embernek muszáj sarokba szorítania magát, hogy ne folyjon el az idő, mint a homok a kezeink közül. Még gyerekkoromban láttam A hosszútávfutó magányossága című filmet, és elhatároztam, hogy ha felnövök, „híres hosszútávfutó” leszek. Egyébként nagyon sokáig sportoltam, próbálgattam a tejfogaimat a hivatásos sportban, de aztán más utat választottam. Az utóbbi években járok kosarazni, meg nagy ritkán futok, tehát volt a maratonfutásnak egy kis előzménye. Ráadásul nyáron voltam a Bátor Táborban, ahol hallottam az Élménykülönítményről (a Bátor Tábor Alapítvány jótékonysági futóközössége – a szerk.), és hogy lehet nekik futással segíteni. Azt gondoltam, hogy akkor minden összeállt. És igazából a felkészülés is jobban esett így, hogy már nem csak a gyerekkori álomról szólt az egész. Az pedig, hogy a futással ilyen sok pénzt sikerült gyűjteni, nagyon megható volt, mert túl is gyűjtöttük a célt. Akkor a saját közönségünkre lehettem újra hihetetlenül büszke, mert ezek olyan visszaigazolások, amiből az ember azt érzi, hogy helyén van az élete. Vagy legalábbis nagyon közel ahhoz, ahol szeretne lenni. Ezek mindig eszembe juttatják, hogy nem volt hiábavaló ennyit utazni az országban, mert ilyenkor érződik, hogy a zenénkkel és a közönséggel valósan tudunk teremteni valamit.  Nem csak vágyálom, hogy milyen jó lenne egy olyan zenekart csinálni, ami képvisel valamit. Az, hogy az emberek így reagálnak ezekre a felhívásokra, egy nagyon komoly válasz, és ez egyébként az Apám ablakából az ég-re is igaz, hiszen meg tudtam mutatni magamat egy másik történetben, amire szintén nyitottak voltak.

„Nem tartom magam híres embernek, és nem is szeretnék soha celeb lenni”Fotó: Szabó Gábor - Origo

Érdekes, amit mond, mert az nyilván nem titok, hogy színházból érkezett, de azért a legtöbben zenészként ismerik. Így lett híres és sikeres, bár ha jól tudom, nem szívesen használja ezt a kifejezést.

A híres szóra majdnem vettem is egy nagy levegőt: én nem tartom magam híres embernek, és nem is szeretnék soha celeb lenni. Egyáltalán nem bánom, hogy nem vagyok jelen az újságok címlapjain minduntalan, és hogy az nem hír, hogy van-e másik kutyám.

Miért, mi a baj a hírnévvel?

Nincs vele baj, de nekem az lenne jó, illetve annak örülnék, ha nálam ezen a kedvesnek nevezhető szinten maradna. Vicces, hogy az OTP-ben számlaügyintézés után megkérdezik, hogy mikor lesz a következő koncertünk, és megállítanak itt-ott, de nem botlok bele ebbe állandóan, nem üldöznek. Illetve Magyarországon, egy ilyen picike országban szerintem eleve fura erről beszélni. Persze nem mondom, hogy ismeretlen a csapat, hogy nem értünk el nagy dolgokat, hiszen nem akarok álszerény sem lenni. De azt is tudom, hogy ennek a zenének és ennek a szövegvilágnak megvannak a határai, ameddig el lehet vele jutni. Abban bízom, hogy lassan érjük el ezt határt.

Az Apám ablakából az ég premierjére pár nap alatt elkapkodták a jegyeket. Mit szólt volna, ha akkor, amikor még statisztaként dolgozott a debreceni Csokonai Színházban, azt mondják, hogy egyszer a Nemzeti Színházban mutatják be a darabját?

Nevetek egy nagyot, legyintek, és azt mondom, hogy persze, persze. Tényleg nem gondoltam volna. Akkor még kölyökebb voltam, és rengeteget álmodoztam, de erre nem mertem volna gondolni. Amikor Tetétlenen kijártam az általános iskolát, és elkerültem Debrecenbe a Refibe (a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma – a szerk.), már akkor is úgy tűnt, hogy ez a világ közepe. Nálunk az általánosból akkor három-négy ember tanult tovább, főleg szakközépben, ezért ez jóféle tisztesség volt a faluban. Arról sem mertem álmodni, hogy a bábszínház meg a gólyalábazás révén ennyi országba eljutok. Ilyeneket nincs idő sokszor végiggondolni, pedig hála az égnek, volna mit. Most, hogy az év elején tartottunk egy kis szünetet, szétnéztünk magunkon a zenekarral, hogy mennyi mindenre nem volt időnk tavaly, mennyi mindent nem tudtunk méltóképpen megünnepelni,  vagy csak leülni egy asztalhoz, és azt mondani, hogy a fene egye meg, ez nagy dolog volt. Mikor a Petőfi Zenei Díjat megkaptam, akkora nyári rohanás volt, hogy azóta sem ültem le, hogy azt végiggondoljam, hogy mennyi minden kellett ehhez, és hogyan tudnánk megköszönni a közönségnek. 2016 rendesen föladta a leckét 2017-nek, mert ha ennél vacakabb évünk lesz, akkor biztos, hogy csalódásnak fogjuk érezni (nevet). 

Szabó Balázs szerint izgalmas időszak következik a zenekar életébenFotó: Szabó Gábor - Origo

Ahogy említette is, 2017-ben néhány januári koncert után hosszabb szünet következett a zenekarnak. Tényleg sikerült pihennie a januárban és februárban beiktatott szabadság alatt?

Kedves és szép időt sikerült eltölteni, utazással, aktív pihenéssel. Könyvekkel a hónom alatt, természetet lesve jöttek a napok egymás után. Persze mindig ott rohangáltak az ember körül a tavasz gondolatai, mint a rossz gyerekek, de egészen más így tölteni a napokat, ilyen ütemben tervezgetni, felkészülni a következő időkre, mint a szokásos rohangálások közepette. Kár, hogy nem lehet előre pihenni, mert akkor most azt is beiktattuk volna, hogy aztán sokáig bírjuk a hajtást.

És várhatóan milyen lesz az év további része Szabó Balázsnak és a Szabó Balázs Bandájának? 

A tavaszi és nyári naptárunk szerencsésen kizöldült, így már tudjuk, milyen utak várnak ránk. Több kisebb-nagyobb koncertünk lesz, már ezekre is elkezdtünk ötletelni, próbálni. Aztán már csak utazni kell. Nagyon hálásak vagyunk azért, hogy úgy indulhattunk neki a tavaszi szezonnak, hogy a közönségünk még februárban két telt házat is varázsolt nekünk az Akvárium Klub Nagyhalljába március végére, és hogy nagy érdeklődés övezi a vidéki klubkoncertjeinket. Izgalmas időszak következik, fércelgetjük az új dalokat is, reméljük, ügyesen révbe ér minden megálmodott tervünk idén. Szóval igen hangosak leszünk, aki nem hiszi, járjon utánunk!