A fekete bohóc bosszúja - Barabás Lőrinc, 12z, Santa Diver és Jü lemezkritikák

2013.07.18. 16:55

Barabás Lőrinc egy szál trombitával játszik szépet, néha szerencsére csúnyát is. A 12z fantáziavilágokat improvizál; a Santa Diver akkor jó, amikor ráérősen szól a szívhez; a Jü rockol és akármi. Négy magyar instrumentális lemez.

Barabás LőrincSastraA382013

Barabás Lőrinc első szólólemeze, a Sastra jó, de pont nem amiatt, ami a legkönnyebben megragadható része - sőt, ez a legkevésbé érdekes. Vagyis az, hogy: nahát, ezt az egész lemezt egyetlen ember csinálta a trombitája és egy kütyü (Loop Station), no meg némi szájdobolás segítségével! Döbbenet! Hát egyrészt volt ilyen vagy százezer (hogy mást ne mondjak, az e cikkben szereplő Santa Diver tagja, Kézdy Luca is használja ezt a trükköt, így játszik például szólóban hegedűn); a "hangszer lehetőségeinek kutatása" meg a free jazzben, szabad improvizációban jóval messzebb elment már régen, egészen addig, ahol már felismerhetetlen, hogy mi szól - erről itt nincs szó. A lemez előrehaladtával egy idő után kissé fárasztóvá lesz, hogy mondjuk a szám elején elindul és a végéig ismétlődik egy ta-tatata-ta trombita kissé megzengetve, vagy folyamatosan egy mély zúgás szól a vezető dallam alatt (Meend) - olykor ez azt az érzést kelti, mintha Barabás Lőrinc nem bízna a dalaiban, úgy érezné, hogy szükségük van a kitámasztásra. Azért a legtöbb esetben inkább a "nem baj, hogy van, szerencsére nem zavar nagyon" típusba tartoznak az önkíséretek, beatboxos ritmusok; többször pedig kifejezetten szép, ahogy Barabás magával játszik több szólamban.

A Sastra erényei tehát máshol vannak, nem a loopolós trükközésben, hanem magukban a dallamokban. Ezek közül sok az emlékezetes, illetve az olyan, ami élvezetesen és játékosan forgat ki egy-egy műfaji konvenciót. Ha ritkán is, azért itt van az a groovy-jazzy-funky, amit feltehetően a legtöbben várnak Barabás Lőrinctől, de izgalmasan redukált változatban (1 2 1); van pikánsan játékos jazz (Auca); majdnem igazi klasszikus zene, ravasz (ön)összjátékkal, ünnepélyes megszólalással, váratlan jazzes fordulattal (Hea); szintén klasszikus hatású darab matekos melankóliával (Svana); illetve egyszer a dallamosság is felbomlik, szépen és izgisen darabokra esik (Jaru). Az az egy-két gyengébb szám sem volna olyan nagy baj; igazából az a fő gondom, hogy túl erős lett a nyitó dal, és a többi ehhez képest kelt némi csalódást. Az alább meghallgatható Hronga nyitása ugyan kissé közhelyesen sejtelmes, ámde a felszárnyaló, harsonás hangzású dallam pompás. Igazán fura, és pont ezért jó, ahogy a nyers, primitív megszólalású szájdob és az egyetlen hangból álló basszus egyszerre kíséri és a hangzást tekintve ellenpontozza; hasonlóképpen az is, ahogy a halmozódó és egyre inkább zengő-bongó fődallamba egyszer csak egy rikoltó hang rondít bele kedvesen és viccesen. Ez alapján mondom, hogy jobb lett volna, ha Barabás Lőrinc többször meri vállalni a csúnyaságot, mert képes arra, hogy ezt a szépséggel kontrasztba, végső soron pedig annak szolgálatába állítsa. Az egész lemez összesítve B, de kis húzással azért egy B+ is könnyen kihozható belőle.

 

 

12z [onetwozed]12z [onetwozed]Farbwechsel2013

A 12z avagy [onetwozed] bemutatkozó lemeze a főleg nagyszerű, zajos elektronikus zenéiről ismertté lett Farbwechselnél jelent meg digitálisan és kazettán; viszont ez improvizáció, a három tag gitáron, dobon, elektronikán, kalimbán, "azonosíthatatlan tárgyakon" stb. játszik. Az improvizáció, ez már csak a természetéhez tartozik, kalandozik erre-arra, de talán nem belemagyarázás összekötő kapcsokat találni a 16 szám között. Egyrészt azt, hogy a (kvázi)rockzene egyfajta redukált és szétszedett, mondhatni dekonstruált, folkos / art / lo-fi / pszichedelikus változata valahol mindig ott ólálkodik a közelben, noha nem mindig jelenik meg jól megragadható módon. Másrészt a bő órás lemezen többször előkerülnek jól megragadható fantáziavilágok: a mese, cirkusz vagy akár a westernfilm képzetei.

Ha úgy közelítünk a 12z számaihoz, hogy az egyik végpontnak a strukturáltabb, a másiknak a legszabadabb darabokat vesszük, akkor a skála könnyebbik végen található az egykedvűen monoton, ám a maga "ugyan, hagyjatok már" módján hipnotikus dal(szerűség), a Reflecting Bean; a Falling Asleep At Fairy Stream pedig egy tényleg mesebeli / "afrikaias" ritmusra építve lesz az album egyik, na jó, csak idézőjelben "legfülbemászóbb" száma. Máskor a szabadabb improvizációt a számcím köti egy határozottabb fantáziavilághoz. Például nem tudom, hogy a Black Clown's Revenge-ről a cím nélkül eszembe jutott volna-e, de annak hatására simán elképzelhető egy szürreális bábfilm zenéjének, ami tényleg egy fekete bohóc bosszújáról szól; vagy hasonló a Deserted Huts Nearby is. Van, hogy a humor segít értelmezni, amit hallunk: a Circling Gulls Above Monitor Lizard például itt-ott vigyorgós jazzparódiának hat; vagy lásd például az egymás után következő Sad Truth At Roadhouse és Celebrating Pope And Antipope című számokat. (Na meg ugye a London Callingot megidéző pompás borító!) Van, hogy legalább a gitár szólamát lehet értelmezni "szólóként", míg azt, amit a többiek játszanak, már nem (és ezzel illusztrálni is lehetne az improvizáció különböző szabadságfokait). De amikor a másik végpontig, a strukturált formáktól legmesszebb jut a 12z, és egy-egy darab leginkább szöszmötölésnek hat, vagy a hangszerek elszabadulásaként írható le - a kontextus, a többi szám által ott is bele lehet hallani valami, hm, dalszerűbb formára való rákészülést, illetve a daltól a katarzis felé való továbblépést.

A központi darab mint annyiszor, itt is a leghosszabb: a majdnem tíz perces White Mountain Apache Knows No Fear. Lassan, tétován kezdődik, szeretettel ugyan, de apró darabokra szedett westernes zenével, és olyan lassan építkezik innen, amennyire lassan csak lehet: a közepén túl "indul be", és csak akkor hallod meg, hogy ez bizony elő volt készítve, ha egy újabb hallgatásnál direkt erre figyelsz. Innen egy jazzes (!) kitérőn át káosz-western-rockba fordul a szám, a csúcsponton pedig egy rock and rollos (!!!) riff kúszik elő a masszából, hogy dicsőséges megjelenése egyben a zárás is legyen. Igazi bravúrdarab, részleteiben és egészében. Ami a lemezt illeti, ennyire nem könnyű elsőre meghallani, mitől annyira jó; először inkább a részletek tűnnek fel, de idővel egyre jobban megnyílik. Egységes összkép vagy könnyen felvázolható történet nem bontakozik ki, inkább összefüggések, utalások bonyodalmas, élvezettel feltárható hálója. Nagyon megéri rászánni az időt. A-

 

 

Santa DiverSanta DiverNarrator2013

Az itt szereplő zenekarok közül a Santa Diver az, amit a leginkább, noha nem teljesen sorjamentesen besorolhatunk valahova: az etnojazzbe, ami hol többé, hol kevésbé etnós, hol többé, hol kevésbé szabad. A hegedű-basszus-dob felállásban is megvan a klasszikus szerepfelosztás, vagyis egyértelműen a hegedű a vezető hangszer. Legalábbis így van ezen az új, alább meghallgatható lemezen, amelyről az első, itt tárgyalt Santa Diver-albumhoz képest eltűntek a monoton, technoszerű alapok (doboscsere is történt) és a pszichedélia, jöttek viszont a hegedűn erősebb klasszikus zenei hatások, illetve amikor effektezve, elektromos gitárra emlékeztető módon szólal meg (az Őszi szél végén), akkor egészen jazzrockossá teszi a zenét. A hosszú, egyet leszámítva tíz perc fölötti darabokban sok a jó megoldás, érdekes, okos az összjáték az általában elnyújtottabb módon játszó hegedű és a darabosabb ritmusszekció között; és ha önmagában (popzeneszerűen) emlékezetesnek talán nem is mondható, de legalábbis jólesően hallgatható dallam is van elég. Hiányzik viszont a dinamika. Egyrészt a megszólalásból, ami sajnos túlságosan megszokott hiba a magyar lemezeken, nem csak a koncertfelvételeken, mint amilyen ez is. (A Szimpla Kertben nemcsak hangot, hanem videót is rögzítettek, dvd-n hozzácsomagolták a cd-hez.) Másrészt viszont a maguk a számok is túlságosan statikusak; mármint akadnak váltások, fokozások és hirtelen szintugrások, de az egyes részek így is gyakran elnyújtottnak tűnnek, ritkán érzem, hogy van bennük annyi, amennyit ki akarnak hozni belőlük.

Első látásra talán paradox módon pont azok a kiemelkedő számok, amelyek a leginkább statikusak: amelyekben nem csak hogy nincs, de nem is szükséges a dinamika, szépség van és finoman adagolt feszültség. A szeretet próbája szólószám hegedűre; némi pizzicato után pulzáló elektronikára minimalista, elhaló dallamkezdemények jönnek, és amikor végre négy perc után felcsendül végre valami, akkor az igazán hatásos. De még ezt sem poentírozza Kézdy Luca, hanem szépen, ráérősen megy tovább, türelmesen kibont és variál; hét és fél perc után pedig elénekel egy népdalt, még mindig finoman, no de itt sincs szükség többre, pont így szól, igen, szívhez. És még ahhoz is van türelme, hogy szép lassan csengesse le a darabot. Ami aztán átmegy a Ringatóba, ami már megszokottabban etnojazzes, de jól hozza azt, amit a címe ígér, és a végén a még mindig elég mérsékelt beindulás sem esik túlzásba. A záró Afro reggae-s lüktetéstől indul el valahova a jazz-rock felé (az elektromos hegedű szinte bluesos!), aztán a szabadsághoz. Azonban itt is túl sok az olyan poén, amikről nem tud nem az eszembe jutni, mint hogy ezt sokkal jobban, erőteljesebben, hatásosabban ki lehetett volna játszani. B-

 

 

2013

A már-már szupergrup, szupertrió: Mészáros Ádám gitáros, Hock Ernő basszusgitáros és Halmos András dobos alkotja, "kísérleti pszichedelikus free rock akármi" az önmeghatározásuk. Első, című bő negyedórás ep-jük digitálisan jelent meg, http://weareju.bandcamp.com/ alább meghallgatható. Az első és a harmadik szám meg is felel a fenti hozzávetőleges leírásnak, kellően húz és rockos és pszichedelikus is, és ha talán nem is kísérleti, mindenesetre improvizatív. Néha Jimi Hendrix szellemét idézi meg, de inkább úgy általában magát ezt az egész irányzatot, jól. A középső, Disco Fantastique című szám a legszórakoztatóbb: a zenészek többé-kevésbé "bulis", groove-os alapokra és -tól kalandoznak el, majd vissza, ténylegesen meglepetéseket képesek okozni, ráadásul még zenei viccek is vannak, jók, lehet rajtuk mosolyogni. A Jü ep-je rövid, de tartalmas, és sokat ígér a jövőre nézve, főleg, ha erre mennek tovább. B+