Mint a Vasas a Premier Leauge-ben - Moog Tonyo és Moog Miguel a Quartnak

2007.04.13. 13:48

Hetekig turnézott Amerikában a nagyon fiatal, budapesti indie-rocker The Moog együttes. Most visszatértek, hogy Tonyo (frontember-ének-billentyű) és Miguel (gitár-vokál) beszámoljon a Quartnak a nagy vizen túl szerzett élményekről. Félmeztelen nő Las Vegasban, lemezipari guruk, Moog-rajongó cowboyok, vérprofi ismeretlen zenekarok, családias megafesztivál és a fárasztó rockandroll-élet: minden szóba kerül.

Quart: Kezdjük a számokkal: hány napot voltatok Amerikában, hányszor játszottatok, hány kilométert tettetek meg?

Fotó: Rónai András

Tonyo: Másfél hónapig voltunk, február végétől április elejéig, és huszonhét koncertünk volt, ha számoljuk az egyéb fellépéseket is.

Miguel: New Yorkban három fellépésünk volt, egy esti koncert, egy akusztikus fellépés a Billboard magazin hatalmas szerkesztőségében, és egy tévés koncert.

Tonyo: Nem tudom, hogy hány kilométert mentünk, de kurva sokat: Los Angelesből délen át a keleti partra és vissza.

Quart: Fárasztó volt, vagy energiát kaptatok belőle?

Tonyo: Nem is gondoltam, hogy ennyire fárasztó lesz. Például amikor Denverből mentünk vissza Los Angelesbe, az tizenöt-tizenhat órás kocsiút volt. Ráadásul tök hidegből, hóesésből indultunk, és melegbe érkeztünk. Meg semmire sem volt időnk. Nem azért, mintha sok mindent csináltunk volna, kivéve az olyan napokat, mint New Yorkban, ahol felkeltünk nyolckor, és estig minden a Moogról szólt. De általában úgy telt a nap, hogy felkeltünk reggel, fél óra zuhanyzás, bepakolás a kocsiba, utazás rohadt sok ideig, megérkezés, bepakolás a klubba, beállás, koncert, alvás. Ráadásul sokszor motelekben aludtunk, veszélyes környéken, és akkor lefáradtan, bebulizva még be kellett pakolni az összes cuccot a szobákba.

Quart: A koncertek belülről nézve hogy sikerültek?

Tonyo: Volt minden, ami lehet: ahol mi voltunk jók; ahol az egész jó volt; voltak hangulatos koncertek, ahol mi nem voltunk jók.

Miguel: Mindig függ attól, hogy milyen a közönség, a hely, a hangosítás.

Tonyo: Volt olyan hely, ahol totál hulladék volt a hangosítás, ott a hangulatra építettünk. Például játszottunk kocsmákban San Antonióban és Clevelandben, felálltunk a székekre, asztalokra, felvittük a mikrofont, és az emberek örültek meg táncoltak, a lányok megadták a telefonszámukat. Meg hát olyan is volt, ahol mi sem voltunk jók és a hangosítás sem, satöbbi.

Quart: Hol voltak a legjobb koncertek?

Tonyo: New York en bloc kurva jó volt, mi is és a közönség is, és egy csomó fontos ember is ott volt. Meg Las Vegas is. Ott egy negyvenéves nő megmutatta a szilikonmelleit. Elmondta, hogy az első generációba tartozott, akinek lehetett szilikonmelle, és az egész zenekar megfoghatta. Hajnalban Las Vegas fényeiben egy félmeztelen negyvenes nő cicijét fogdostuk az utcán. Ott egyébként a szervező mondta, hogy ha akarunk, másnap is felléphetünk.

Miguel: Másnap mi jobbak voltunk, csak a közönség volt szarabb.

Quart: Milyen közönségnek játszottatok?

Tonyo: Az egyik legnagyobb sikerünk az első austini koncert volt a South By Southwest fesztiválon. A Pop Culture magazin sörsátrában játszottunk először, ahol negyven és ötven közötti cowboyok és cowgirlök söröztek, ettek, a gyerekeik rohangáltak, és aztán jöttek a koncert után gratulálni. Ott nem ér véget a koncertlátogató közönség életkora harmincnál. Negyven, ötven körüliek is vannak, sőt. Amiatt is, hogy kettéválnak a koncertek, vannak az all ages show-k, meg azok, amik huszonegy éven fölülieknek vannak, és ahova hatvanévesek is elmennek. Az all ages meg olyan, mint itthon, csak ott meg nem lehet inni.

Quart: És táncolnak?

Miguel: Igen, abszolút, ráadásul rögtön. Nagyon meglepő volt.

Tonyo: Van, ahol nem. New Yorkban, Los Angelesben, tehát ezekben a menő városokban a "karba tett kézzel állok, szigorúan nézek" eléggé jellemző: "entertain me, bazdmeg". Mondjuk ott főleg fejesek voltak, szakmabeliek. De úgy általában azért kevésbé volt hűvös a közönség.

Quart: A South By Southwestről innen nézve azt lehet tudni, hogy az egy nagyon fontos zeneipari esemény, ahol mindenki ott van, aki számít. Hogy kell ezt elképzelni, mit csinálnak az emberek, azon túl, hogy ott vannak és fontosak?

Tonyo: Teljesen családias esemény, viszonylag kevés ember van, annak ellenére, hogy rohadt sok a koncert rohadt sok helyszínen, de mégsem egy monstre fesztivál. Nem mint a Sziget, hanem mondjuk mint a Művészetek Völgye amerikai verzióban. Nem lehet köcsögöket korongozni meg ostort csattogtatni, hanem eheted a hot dogot és mehetsz koncertekre.

Quart: Volt bennetek olyasmi érzés, hogy ha most felfedez minket valaki, akkor holnapután nagyok leszünk? Volt erre sansz?

Tonyo: Benne van a pakliban. Bizonyos helyeken nagyon sok fontos emberrel találkozhatsz. Voltunk például a sajtóügynökségnek a buliján, amelyik az újságmegjelenéseket intézte, és ott bemutattak a Domino Records A&R menedzserének is. Beszélgettünk a Sire Records főnökével is. Mondjuk én nem örülnék, ha valamelyik fejes kitalálná, hogy ebből valami nagy dolgot fog csinálni, és egyik napról a másikra bedurrannánk. Akkor csak magasabbról esnénk le, meg nem is vagyunk felkészülve. Még erre sem voltunk felkészülve. Bőven elég, hogy kijött a lemez Amerikában, kijön Magyarországon meg Belgiumban, Hollandiában, Németországban, lehet, hogy Spanyolországban és Svédországban is. Nagyon küzd mindenki, hogy Angliában is kijöjjön, de az nagyon kemény dió. Szóval Európába is kell menni turnézni, meg videóklip meg minden.

Quart: És mentek vissza Amerikába?

Tonyo: Elvileg ősszel megyünk vissza.

Quart: Van olyan terv, hogy kiköltöztök?

Tonyo: Egyelőre nem. Mondjuk a kiadónk szeretné, vagy legalábbis utalgat rá. Összeismerkedtünk egy Pop Levi nevű zenekarral, a dobosuk norvég, van egy nagyon vicces dialektusban beszélő liverpooli basszusgitáros, akivel tök jól összehaverkodtunk, az énekes meg angol. Ők kiköltöztek Los Angelesbe, mert hogy ugye ott történik az élet. De mi még egyelőre nem gondolkodtunk ezen.

Quart: Tényleg Los Angelesben történik minden?

Tonyo: Igen. Még kisebb zenekarok is össze tudnak futni tök nagy emberekkel. Csak lemész bulizni, és ott van a kocsmában vagy szembejön az utcán, és be lehet mutatkozni. Gondolom ilyenekre vadásznak ezek a zenekarok.

Miguel: Ott van a Warner, a Capitol.

Tonyo: Ott tényleg egy rakáson van minden, amit a tévében, az MTV-n látunk.

Quart: És mindenki arra vár, hogy felfedezzék.

Tonyo: Igen. Mondjuk nekünk az a szerencsénk megvolt, hogy nem árnyékra vetődtünk, nem az volt, hogy kimegyünk, hogy "fedezzetek fel!", és minden kiadófőnökre ráugrunk. Van egy menedzserünk, aki ismer embereket, ő beszél velük és ad nekik lemezeket, mi meg hanyag eleganciával mutatkozhatunk be, hogy én vagyok az énekes.

Quart: Milyen szerződésetek van a MuSick kiadóval?

Tonyo: Egy plusz két lemezre szól. Ha bukó az első, akkor nyilván by- bye, de mondta a főnök úr, hogy már tervezi a második lemezt. Koncerten hallotta az új számokat, és szerinte jobbak, mint az elsőn. Meg ő arra nem épít, hogy a zenekarai úgy berobbanjanak, mint a Bloc Party vagy Kaiser Chiefs, mert abból nagyot lehet bukni. Hanem építgetni felfelé szépen.

Quart: Ott azért van perspektíva, nem úgy, mint Magyarországon, ahol elkezdesz építkezni, és húsz év múlva is ugyanott építkezel.

Tonyo: Tény, hogy itt kicsit lábvíz volt, és ehhez képest Amerikába kimenni olyan volt, mintha a Vasast leigazolnák a Premier League-be. Ott például minden zenekar, akivel játszol, kurva jó, minden teljesen egyben van, színpadkép, számok, hangzás. Szerintem sokat fejlődtünk emiatt is, éreztük, hogy itt muszáj tökös gyerekeknek lenni, bizonyítani. Ezért most sokkal jobban egyben van a zenekar. Itthon egy kicsit ellustultunk, ott meg pörögni kellett. Volt olyan, hogy harminc ember volt, de akkor őket kell meghódítani.

Miguel: Meg hát ott kint az ottani zenekarokhoz viszonyíthattuk magunkat.

Tonyo: Nyilván az egy ilyen különlegesség, hogy magyarok vagyunk, de azért ők is úgy néznek, hogy na akkor gyerünk, halljuk, mi van, ha szar, akkor elmegyünk.

 

Quart: Kikkel játszottatok együtt? Kiket ajánlanátok a magyar Moog-rajongóknak?

 

Miguel: A többség elég ismeretlen volt, underground zenekar.

Tonyo: Az Everybody Else nagyon jó volt. Nagyon ütős, fogós, kicsit ártatlankodós popszámok, nevetséges szövegekkel. Meg az aktuális kedvencemmel is játszottunk, egy skót bandával: The Needles.

Miguel: Meg ami érdekes volt, hogy Seattle-ben szinte nagyipari szinten megy a zenélés. Felmegy egy zenekar, lenyomja a show-t, utána rögtön jön a következő, és minden nap lemegy hat-hét koncert.

Tonyo: Ott nagyon különlegeskedőek, annál nagyobb sznob idiótákat, mint Seattle-ben nem lehet találni sehol. Mindenkinek hülye haja van, extrém ruhákban járnak, és akkor tapsolnak, ha húsz év körüli ronda kislányok progresszív metált játszanak. Láttuk például a Yip Yip zenekart, hálós feszülős cuccokban és nagy maszkokban voltak, és tekergetős cuccokkal nyomtak progresszív technót. Borzasztó volt, és megőrültek értük, hogy milyen különleges. Mondjuk minket is szerettek meglepő módon, de szerintem csak azért, mert ilyen hülye nyakkendőket viseltünk.

Miguel: De az látszik, hogy nagyon be vannak indulva, hogy megmutassák magukat.

Tonyo: És ami még meglepő, hogy nincs utálkozás a zenekarok között. Vagy hát lehet, hogy van, csak nem látszik azon a felszínes módon, amennyire mi találkoztunk ezzel.

Miguel: Mindig bemondják egymást a koncerteken.

Tonyo: Megköszönik az utánuk meg az előttük játszó zenekarnak, jönnek pacsizni, hogy milyen jó volt, még akkor is, ha szar volt. Először nem is tudtunk mit kezdeni az egésszel. Ahhoz szoktunk, hogy vicsorogni kell egymásra, és akkor itt mindenki egymás nyakába borul.

Quart: És elsajátítottátok?

Tonyo: Abszolút, én már úgy omlottam mások karjaiba…

Quart: A koncerteken számított az, hogy Magyarországról jöttök?

Miguel: Sok helyen különlegességnek, érdekességnek értékelték. Sokan úgy gondolták, hogy az valami nagy dolog, hogy Magyarországról eljut ide valaki.

Tonyo: És mondták már a koncert előtt, hogy "It’s amazing!"

Miguel: Sok helyen voltak magyarok, látták az újságban, és eljöttek megnézni.

Tonyo: Általában arról beszéltek, hogy jaj de jó, magyarok vagyunk, zenéről annyira nem esett szó. Amerikaiak sokkal lelkesebbek voltak a zenei része iránt, volt néhány teljesen megőrült ember. "Kurva jó", és "akkora sztárok lesztek, hogy beszarás", részegen ölelgették a vállamat.

Miguel: "Különlegesség vagytok, erre van szüksége Amerikának", meg ilyenek.

Tonyo: "Új vért hoztok", ilyen hülyeségeket mondtak. Aranyosak voltak, meg jól esett, de hát nyilván semmi értelme sincs.

Quart: A Moog névvel kapcsolatban nem voltak elvárások?

Tonyo: Mindig el kellett magyarázni, hogy nem a szinti miatt vagyunk Moog, hanem még balga kölykökként egy Moog nevű barcelonai szórakozóhelyen találtuk ki, ahol blőd nyolcvanas évekbeli popszámok mentek, és egy homoszexuális dj táncikált, simogatta magát és fésülte a haját a tükörben. És annyira abszurd volt az egész, hogy kitaláltuk, hogy legyünk Moog. De csak valami halvány sejtésünk volt, mintha lenne egy ilyen szinti. És aztán lett The Moog, mert a cég bezavart. És egy ilyen szintit is kellett vennünk és a színpadra állítani.

Miguel: Meg elvileg a kiejtés is más. Móg a szinti, és mi múgnak mondjuk, parasztosan.