"A gyors sportolók jobban keresnek, mint a gyors zenészek" - Jojo Mayer a Quartnak

2007.06.28. 12:05

Hétfő esti koncertje előtt beszélgettünk Jojo Mayer szuperdobossal az általa vezetett Nerve együttes céljáról, a zeneiparról és az igazi dolgok iránti éhségről, a technika és a sebeség helyéről a zenében, valamint az elektronikus zenei stílusok, és úgy általában a műfajok életéről és haláláról. Kiderül, hogy jobb-e valódi embereknek játszani, mint szakmabelieknek, és az is, hogy ki ölte meg a drumandbasst.

Quart: A honlapodon található dokumentumfilmben Jonny Z azt mondja , hogy a Nerve egészen új közönséget nyert meg a drumandbass számára, akik egyébként nem hallgatnának ilyen zenét. Ez szándékos törekvésed volt, vagy csak így alakult?

Jojo Mayer: Egy kicsit távolabbról kell kezdenem. A zeneipar és az egész kulturális élet nagyon rossz állapotban van mostanában. Minden el van különítve minden mástól, mindent csúcsra járatva reklámoznak, és éppen ezért semmi nem történik. Teljes válságban vagyunk. Én magam mindig úgy éreztem, hogy azt, hogy dobos vagyok, alá kell rendelnem annak, hogy zenész vagyok. Az, hogy "művész", nagy szó persze; úgy értem, hogy egy művésznek nagy felelőssége van, és ugyanakkor egy csomó dolgot csinálhat: taníthatja az embereket, lehet tudós, forradalmár, szórakoztató, bohóc, kritikus. Az egyik célom művészként az, hogy hidakat építsek, és megnyissak utakat, melyeken az emberek eljuthatnak a zenéhez. Tehát például olyan emberekhez juttassam el a drumandbasst, akik nem hallgatnak elektronikus zenét. Akik számára ez nagyon furcsa zene, és nem tudnak arról, hogy több mint egy évtizede létezik már. Másfelől viszont azok, akik csak elektronikus zenét hallgatnak, az én zeném által lehet, hogy értékelni fogják az élő zenét. Lehet, hogy egy b-boy soha nem hallott Tony Williamsről [gigászi amerikai jazzdobos, 1945-1997], de tetszik neki, hogy mi mindent meg lehet csinálni a dobbal, akkor megmutathatom neki, hogy nem én vagyok az első, aki ezt csinálja, úgyhogy hallgasd meg a többit is! Kezdetben ez nem volt szándékos. De mióta észrevettem, hogy képes vagyok hidakat építeni, azóta tudatosan törekszem rá.

Mindig az a célom, hogy kommunikáljak. Hiszen a dob kommunikációs eszközként született, ez volt az első telefon. Mondjuk ez a ritmus [mutatja] jelentette azt, hogy "jön egy bivaly", ez meg [mutatja] azt, hogy "randa a lányod". A kommunikáció hangszere volt, és még mindig nagyon erős ez a jellegzetessége. Ha van egy nagyszerű ritmus, és erős látvány kapcsolódik hozzá, az nagyon sok embert el tud érni.

Nem próbálok gépeket utánozni, az nem is volna lehetséges. Hiszen ember vagyok, biológiai organizmus, és egy nullákra-egyekre épülő, tökéletes bináris géppel versenyezni próbálni hülyeség lenne. Amit tehetek, az az, hogy kölcsönveszem a gépzene esztétikáját, hogy ajtókat nyissak ki. Ha kommunikációról van szó, a nyelv a kulcskérdés. Akár a drumandbass, akár a dubstep, vagy ami holnap lesz, mindegy - ezek mind nyelvek. Az emberek túlságosan félnek, bezárkóznak egy bizonyos nyelvbe. Ahhoz, hogy kinyílj, több nyelvet kell értened. Ha mondjuk Shakespeare-t akarod érteni, meg kell ismerned a nyelvét. De ugyanez van a rappel is: a legtöbben nem értik, amikor először találkoznak vele. És a jazz is ilyen. Meg kell nyitni ezeket a nyelveket, hogy az emberek hozzáférhessenek többféle zenéhez. Ez nem egy drumandbass-együttes. Annak indultunk, ugyanis a kilencvenes években a dnb nagyon erős volt, új és radikális. Ma ez másként van: már egyáltalán nem radikális, ma már a "kilencvenes évek zenéjének" számít.

Azt hiszem, manapság nagyon nagy szükség van igazi dolgokra. Mi nem tettetünk semmit.  Sokat improvizálunk, ami nagy kockázattal jár, és azt szeretnénk, ha ebben a kockázatban a közönség is osztozna. Ez nagyon fontos része a rockandrollnak. Mikor Jimi Hendrix játszott rajta, a gitár olyan fegyver volt, amitől a CIA is félt. Az volt a rockandroll. Ezt akarjuk visszahozni, mikor nem tudod, hogy mi fog történni. Ugyanez van a jazzben, az improvizációban. Ebből a szempontból nagyon is hagyományos felfogást képviselek.

Quart: Szerinted tehát manapság a kultúra, a kultúr- és zeneipar rosszabb helyzetben van, mind korábban? Mondjuk tíz évvel ezelőtt?

Jojo Mayer: Mostanában kicsit jobb, mint volt. Manapság több zenésznek van bátorsága azt mondani, hogy a zeneipar soha nem adott nekünk semmit, úgyhogy basszák meg, csináljuk a saját dolgunkat. Biztos vagyok benne, hogy a következő tíz évben jobb zenéket fogunk hallani, mint korábban. A választás, amit a mai zenei élet kínál, a következő: egyfelől az igazi dolgok, másfelől pedig az ipari módon előállított, már rég megtörtént eseményekre reflektáló zenék, esetleg némileg divatosabb kiadásban, feltupírozva. Az emberek igazán éhesek az igazi dolgokra, ezt lehet érezni. Egy csomó dologban részt vettem, játszottam jazzt, r&b-t, hiphopot, rockot híres és nem híres emberekkel. És láttam, hogy hogyan reagálnak az emberek ezekre, mit csinálnak, ha olyasmit kapnak, amit csak ritkán. Ez fontos számukra és számunkra is. Pedig amit a Nerve-vel csinálunk, az nem fér bele a "könnyen emészthető zene" kategóriába.

Quart: A Nerve zenéje teljes mértékben improvizációra épül, vagy nagyobbrészt arra?

Jojo Mayer: Teljes értelemben valódi improvizációt játszani rettenetesen nehéz. Csak nagyon kevesen csinálják. Általában az történik, hogy kialakulnak bizonyos egyéni jellegzetességek. Ha ezt csinálom, akkor a basszus ezt játssza, és ekkor már nem igazi improvizáció, mert az valami olyasmi, mintha süllyedne ez a hajó [az A38], és ki kéne jutnunk, meg kell találnunk a kivezető utat. De ha már ötödszörre süllyed a hajó, már bizonyos rutinnal látnánk neki, ez elkerülhetetlen. Az improvizációból struktúrák alakulnak ki, néha nagyon jók, amiket meg akarsz tartani. Így születnek a dalok is, amikre lehet támaszkodni, ugyanis nem lehet mindig improvizálni. Ahhoz mindennek tökéletesnek kell lennie, annak is, ahogy a közönség reagál. Nagyon sok múlik azon, hogy mit szeretne a közönség. Teljesen más, ha táncolni akarnak, mint ha azért jöttek, hogy meg nézzék, mire képesek ezek a fickók.

Quart: Ezt hogyan tudod eldönteni?

Jojo Mayer: Érzed, érezned kell. Mindig vannak emberek, akik néznek, figyelnek, de sokkal izgalmasabb olyanoknak játszani, akik érezni akarják a zenét. Akárhogy is, ez minden egyes alkalommal más, ami jó. Van, hogy dj-kkel zenélünk együtt; van, amikor megengedhetjük magunknak, hogy két-három-négy szettet is játsszunk, amit nagyon szeretek. Ha például táncolni akar a közönség, nagyon sokáig lehet játszani. Azok viszont, akik az agyukkal akarják felszívni a zenét, egy idő után telítődnek, csökken a koncentráció. Ha a testükkel reagálnak arra, amit hallanak, akkor az is lehet, hogy háromnegyed órán át ugyanabban a dubos tempóban maradunk; vagy akár két óra drumandbasst, egy óra dubot, egy óra two-stepet vagy dubstepet játszunk. Ilyenkor lehet apróbb változtatásokkal operálni, mint ahogy a dj-k is teszik. Ugyanez, ha figyelnek, sokkal hamarabb unalmassá válik. Tíz perc dub, húsz perc drumandbass, egészen másként kell bemutatni a palettát.

Egyébként jobban szeretek játszani az ún. normális embereknek. Ha dobosok figyelnek, és mondjuk jónak tartanak, az persze hízelgő, de fontosabb, hogy igazi embereknek mutassuk meg a zenénket. Akik a zenét értékelik, és nem a képességeket.

Quart: A honlapodon a legtöbb kérdés, amit feltesznek, technikai jellegű, hogyan lehet ezt-meg-azt megcsinálni. Mennyire fontos a zenédben ez a technikai oldal?

Jojo Mayer: Nem az a kérdés, hogy mennyire fontos, mert nagyon fontos – hanem az, hogy mire használod. A technika csak eszköz, amit arra használsz, hogy kifejezd magad. Nem a fontossága a kérdés, hanem a hasznossága. Tudnod kell, hogyan lehet megcsinálni valamit, de az igazi kérdés az, hogy mit akarsz csinálni. Charlie Watts technikája tökéletes ahhoz, amit a Rolling Stones-ban játszik. Komoly félreértések vannak ebben a nagyon materialista világban a technikával kapcsolatban. "Mutasd meg ezt meg azt a trükköt, amivel lenyűgözhetem az embereket!" Nagyon sokan túlzott jelentőséget tulajdonítanak például a sebességnek. Hiszen a dob az a hangszer, amin igazán gyorsan lehet játszani, és ez felajzza az embereket. Ha igazán izgatna a sebesség, akkor sportoló lennék. A gyors sportolók ugyanis többet keresnek, mint a gyors zenészek. A technika haszna az, hogy a tested által támasztott akadályokat könnyebb legyőznöd. Nem kell állandóan arra koncentrálnod, hogy miként valósítsd meg az ötleteidet. De sokkal fontosabb a fantázia, az, hogy mit kezdesz a saját korlátaiddal.

Nagyon régóta dobolok, nagyon korán elkezdtem technikai kérdésekkel foglalkozni, mert érdekeltek, és ezért úgy tartják, jó vagyok benne, dehát ez logikus. Akkor ezt tudom, na bumm. Nemrég befejeztem egy dvd-t a technikáról, mert annyian kérdeztek ilyesféléről, úgyhogy most három órában mindent megmutatok, amit tudok. Nézzék meg, aztán hagyjanak ezekkel a kérdésekkel, és beszéljünk a zenéről. Öt évig készítettem, A Modern Dobos Titkos Fegyverei lesz a címe [nevet], jövő hónapban jön ki. Sokak számára a technika egyfajta vallás. Számomra nem, de be akartam biztosítani magam, hogy ha megtámadnak, akkor megmutathassam: én így csinálom, de ha te tudsz jobbat, mutasd meg, és megtanulom. Hogy ez jól jöjjön ki a videón, az sok munkába telt, de szerintem jól sikerült.

Quart: Néha oktatsz, workshopokat tartasz. Meg lehet tanítani az embereknek, hogy használják a fantáziájukat, vagy csak a technikát lehet tanítani?

Jojo Mayer: A technikát meg lehet tanítani, a fantázia használatára csak inspirálni lehet. Ha nem akarod használni, akkor nem fogod. A technika a legkönnyebben megtanulható dolog. Mindenki képes rá, még akkor is, ha nincs túl nagy zenei tehetsége. Hiszen csak mozdulatokról van szó. De azért lehet arra inspirálni embereket, hogy megfelelően tekintsenek a dolgokra, hogy a teljes képet játsszák. Egy művész számára nagyon fontos, hogy ugyanazt több perspektívából is lássa. Vannak zenészek, akik egy bizonyos apró dologban nagyon jók, kivételes a technikájuk. De nagyon frusztráltak, mert csak húsz ember megy el a koncertjükre. "Miért? Én vagyok a legjobb!" De nem veszik észre, hogy csak abban a nagyon apró dologban nagyon jók. A workshopokon ezt próbálom közvetíteni a tanítványaimnak: hogy a zene művészet, és nem versengés. Nem arról szól, hogy te legyél a legjobb. Nem jó, ha egy bizonyos stílusba bezárkózol, legyen az klasszikus, jazz, rock, akármi. Ezeket meg kell semmisíteni. Megérteni, aztán megsemmisíteni. Tisztelni azokat, akik létrehozták, de nem leborulva imádni őket.

Quart: Érdekes, hogy mint mondtad, a drumandbass már több, mint tíz éves. Ehhez képest az elmúlt években keletkezett, felfutott stílusok legtöbbje (amiket említettél, two-step, dubstep, satöbbi) egy-két évig nagyon aktuális, aztán eltűnnek a süllyesztőben.

Jojo Mayer: Igen, nagyon rövid életűek. Ennek az az oka, hogy a legtöbb Londonból jön, és London nagyon ki van hegyezve a hájpra. Egy ideig mindenki arról beszél, hogy a dubstep milyen forradalmi, aztán fél év múlva már ugyanazon fanyalognak. És nagyon jellemző a klikkesedés is. Például a drumandbasst olyan figurák találták ki, mint Goldie és LTJ Bukem, és ugyanők tették tönkre. Mert nem engedték, hogy mások is megjelenjenek, azt mondták, hogy a drumandbass a miénk. A fiatalok, akiknek új ötleteik voltak, egyrészt kívülállók lettek, mint Aphex Twin és Squarepusher, akik nem tartoznak semmilyen szcénához. A drumandbass-közösség utálja is őket, "Squarepusher egy áruló!" Másfelől meg ott vannak az olyanok, mint Photek, aki igazán nagyszerű dolgokat csinált, a Form & Function, a Hidden Camera mesterművek – és aztán megpróbált kereskedelmi sikereket elérni. Elment Amerikába, és nagyon szar hiphopot kezdett játszani. Tehát jöttek a fiatalok, látták, hogy a drumandbassbe nem kerülhetnek be, és valami mást kezdtek játszani. Úgyhogy egy idő után a stílus kimúlik.

Számomra a stílus csak a test. A test meghal, és a szellem más helyre költözik. Gustav Mahler mondta, ne imádkozz a hamuhoz, hanem add tovább a tüzet. A tűz megtestesülése lehet Bach, Mozart, Beethoven, Sztravinszkij, vagy Louis Armstrong, Duke Ellington, Charlie Parker, John Coltrane – ugyanaz a tűz. Aztán ez a bizonyos test meghal, és a tűz megtestesül a Beatlesben, Jimi Hendrixben, James Brownban, a P-Funkban. Aztán meghal, és jön a Kraftwerk, Bob Marley, a Police; aztán az elektronikus zene és így tovább. Ha 1993-ban elmentél Brixtonba, hogy meghallgasd a Source Directet, az ugyanolyan volt, mint negyven évvel ezelőtt egy Rolling Stones-koncert. Azt érzed, hogy igen, éppen ott vagyok, ahol a dolgok történnek. Megpróbálok azon a helyen lenni, ahol kezdődik valami, és nem visszafelé tekinteni. Néha nehéz látni az ilyesmit. Tudod, a tornádó közepén minden csendes. Úgy tűnik onnan, mintha semmi nem történne. Aztán lehet, hogy később fogod fel, mi volt akkor. Például a Prohibited Beats partik, amiket öt éve rendeztünk. Ma már New Yorkban úgy beszélnek róluk, mint "legendás partikról". Mi tudtuk, hogy jók, de mégis valahogy csend volt körülöttük. Úgyhogy nehéz az ilyesmit megállapítani. Nem tudom, hogy képes vagyok-e az újat magam megalkotni, de igyekszem közel lenni hozzá. Keresem azt, ami inspirál. Ez sokkal fontosabb, mint mondjuk George Bensonnal vagy Stinggel játszani.

Quart: Mikor költöztél New Yorkba?

Jojo Mayer: Húsz éve.

Quart: Hogyan változott ezalatt a város?

Jojo Mayer: New York állandóan változik. Nem az a parti-város már, ami volt. Úgy gondolom, hogy az egész ország nagyon nehéz időszakon megy keresztül. Az emberek elfelejtik, mit jelent amerikainak lenni. Mi ez az ideál, ami a középpontban volt. Amerika a nagy ötletekről, az individualizmusról szólt, arról, hogy azt csináld, amit akarsz. És most az ellenőrzés országává vált: visszafelé, nem előre halad. A múlt században előre haladt. Nagyon sok mindent rosszul csináltak, de néhány dolgot nagyon, nagyon jól. Talán Európának megvan most a lehetősége, hogy a kultúrában vezető szerepet vívjon ki.

Quart: Igaz ez a zenei közösségre is?

Jojo Mayer: Mindig vannak jó zenék. De nagyon erős az ipar, és emiatt egy csomó jó zene el van nyomva a középszerű, könnyen emészthető zenék javára. De ez meg fog változni. Maga New York meg olyan, mint egy külön bolygó; vagy mint egy sziget Európa és Amerika között. A Nerve-ben én és Roli [Mosimann] Svájcból származunk, Janek [Gwizdala] Londonból, Takuya [Nakamura] Tokióból, és New Yorkban találkoztunk. Nem Amerikában születtünk, de Amerika adta meg számunkra a lehetőséget, hogy ezt csináljuk. Nagyon nehéz lenne ez Bécsben, Budapesten, Zürichben – szükségünk volt New Yorkra, hogy összehozhassuk, és ez nagyszerű. De ez már majdnem tíz éve történt, azóta sok minden változott. Nagyon drága lett a város; mindig drága volt, de most már annyira az, hogy egy fiatal művésznek szinte lehetetlen odaköltöznie és ott kísérleteznie. Úgyhogy nincsenek is már fiatal művészek. És az utóbbi néhány évben minden legendás klub bezárt. De ez jó is, mert így lesz hely, hogy több Starbucks épüljön.