Divatbemutató, musical, érdektelen tekintetek - Gwen Stefani Budapesten

2007.10.22. 10:12

Pontosan öt lépéssel lehet a küzdőtér legelső sorába jutni, miután - a néhány nappal ezelőtti Muse-koncerthez hasonlóan - csak a Sportaréna nézőterének harmada üzemel. A téglalap alakú küzdőtéren álldogáló embereknek láthatóan fogalma sincs, mi történik, amikor a nemzetközi blogger-kedvenc előzenekar, a brazil CSS (aka Cansei De Ser Sexy) énekesnője, Lovefoxxx színes flitteres cicaruhájában, pontban nyolckor a színpadra ugrik. Egy tízfős mag nyomakodik előre, ők azok, aki a CSS-ért jöttek. "Mi már előbb álltunk itt, vagy egy órája, nem fogjuk látni Gwent" - szólnak rájuk a Gwen-rajongók. A CSS hét számmal készült, kicsi, de elszánt rajongótáboruk kivételével sértődött arcokkal találják szemben magukat. Lovefoxxx jó érzékkel hamar felismeri, hogy a helyzet menthetetlen és onnantól kizárólag a tízfős maggal kommunikál, a félórás koncert végén a playlistet is szétosztja közöttük. Egy CSS-rajongó a helyszínen megfogadja, hogy másnap ír az együttesnek és bocsánatot kér az értetlen közönség miatt. A produkció a körülmények miatt tulajdonképpen értékelhetetlen, de mivel értékelni muszáj, legyen mondjuk C+.

Fotó: Sallai András

Gwen Stefani is pontosan kezd, kilenckor, csíkos rabruhában, egy ketrecben érkezik a színpadra (aki el akarja képzelni, hogyan, nézze meg a Sweet Escape klipjét, lebutított formában azt játszotta el), ahol elkezdődik a másfél órás, divatbemutatóval kiegészített women power musical. Kicsit Alice csodaországban, nagyon A muzsika hangja - főleg, hogy a Wind It Up, vagyis a híres musical jódlizós opuszának (The Lonely Goatherd) hiphoposított változata is előkerül. Unott közönség bámulja, Gwen mégis lelkesen ugrándozik és kedvesen beszélget az első sorban ugráló tinédzserekkel. Egyiküktől kap egy róla szóló képregényt, láthatóan meg is örül az ajándéknak - aztán a rajongó közli, ő csak autogramot kér rá, adja már vissza, ha lehet.

A kisportolt Gwen Stefanit nézve minduntalan emlékeztetnie kell magát az embernek, hogy egy harmincnyolc éves anyát néz. A nyakán ugyan kidagad az ér, mint Kovács Katinak fénykorában, de még mindig meggyőzően hozza a vagány/szexi imidzset. Minden számnál ruhát cserél, feltehetően új LAMB-kollekcióját népszerűsíti. Aztán személyesre vált, a "te is átlagos vagy, mi is átlagosak vagyunk"-tematikában mozgolódik: megénekelteti a közönséget, mert az egyik táncosának születésnapja van, valamint elmeséli, hogy a Wonderful Life című dalt a tizennégy éves kori pasija ihlette, aki a Cure-os Robert Smithre hasonlított. Aztán mutat a kivetítőn a gyerekéről néhány fotót.

El is morzsolnánk egy-két könnycseppet, ha minimálisan be lehetne vonódni a zenébe. A koncerten ugyanis ijesztő szalagavató-hangulat honol. Nem lennék a helyében, ott kell bulit csinálnia, ahol a keskeny küzdőtér felett a meglepően közel húzódó ülősorokban unatkozó fejeket látni. A közönségben negyven közül egy ha ismeri a számokat, táncolni sem igen táncol senki. Én az egyhangú számok miatt vagyok punnyadt, mások a No Doubt miatt érkeztek és csak itt jöttek rá, ez a koncert nem Gwen anyazenekaráról fog szólni. Ska-pop helyett nyolcvanas évekbeli Madonnát kapnak, ami nem tetszik nekik. Gwen - Sportaréna: 0-1.

Az énekesnőnek egy óra elteltével lesz elege az értetlen magyarokból, a színpadról a közönség soraiba ugrik és nekiiramodik, futva énekel. Biztonsági őrök rohannak utána, akiket néhány korláton átugorva viszonylag hamar leráz és pillanatok alatt az ülőhelyeken tespedő joviális apukák között terem. Beválik a terve, tombol a stadion, az ülők talpra ugranak és Stefanit biztonságos távolból imádva váratlan őrjöngésbe kezdenek. Gwen - Sportaréna: 1-1.

A szélsőségesen egyhangú számokat nehéz megbocsátani, de az énekesnő lenyűgöző volt - ha zenei értelemben nem is, az erőbedobást illetően mindenképp -, s végül áttörte az unott magyarok közönyének falát. Bár azt egyáltalán nem tudom, mi az üzenete annak, hogy kizárólag ázsiai táncoslányokkal vette körbe magát, neki is jár a jól megérdemelt C+.