Te mit absztrahálsz? Realistic Crew, Membran

2008.04.08. 08:03

Van egy visszatérő érzésem, akár előítéletnek is lehet nevezni (olyannak, amivel mindenki rendelkezik, aki nem hallgatta végig a világon létező összes albumot): mindig félni szoktam kicsit, mielőtt meghallgatok egy magyar "igényes elektronika" (downtempo, triphop, absztrakt hiphop, akármi) albumot. Persze igazságtalan vagyok, két okból is. (Bár lehet-e igazságtalanul félni?) Egyrészt nyilván vannak kivételek, amiket ismerek, meg amiket nem. Másrészt pedig a magyar mezőnyből a magyar ember nyilván mást ismer, mint a külföldiből, ahonnan azért minden műfajból inkább a krémje jut el hozzánk, és nem a nagy, középszert is bőven magába foglaló massza.

Nem, nem az zavar a leginkább, hogy ezek a stílusok a kilencvenes években élték virágkorukat (nemrég meghallgattam egyvégtében másfél indie-lemezt, azóta a szokásosnál kevésbé izgat, mi "aktuális"), hanem az, hogy e műfajok mint műfajok az "igényes" és az "underground" címkékkel vannak ellátva. Így aztán sokszor szolgálnak a még nem egészen kifejlett magyar előadóknak mentségül arra, hogy még nem egészen kifejlett produkcióikat teljes értékűnek tekintsék - hiszen hát ez "igényes és underground", vélik, pusztán műfaji hovatartozása miatt. (Ismerjük: ha nem tetszik, hallgassál Padödőt, Győzikeország, miegyéb. Na ez az az érvelés, amit tudomásom szerint tőlünk nyugatra már nem lehet elsütni: mert ugyan ott is van Győzike, ha Padödő talán nem is - de ez nem lehet mentség olyasmire, ami egészen más pályán játszik.) Ráadásul ezek a műfajok arra is csábítanak, hogy hangulatfestő zenének fogjuk fel őket - és ha megvan a hangulat, mondjuk általában egy-két borongós szintiszőnyeg, szétkent dallamkezdemény, akkor már készen is vagyunk.

Tanúim vannak arra, hogy ezt az elméletet kifejtettem már azelőtt, hogy a Membran lemezét meghallgattam volna - pedig hát a dupla Closed első cd-jét mintha direkt ennek az illusztrálására adták volna ki. Semmilyen downtempo alapok, érdekesnek vélt elhasznált hangzások, unásig ismert kiállások és variációk; mintha egy szám már attól működne, hogy megvan a "jól megcsinált" alap, aztán arra rádobunk egy kis merengős szaxofon- vagy fuvolaszólót; vagy cimbalmot, mert annak olyan jó a hangja (ez egyébként tény); vagy mittudomén, szitárt! (A Budapest Rasa című darab, ahányszor hallgatom, egyre ízléstelenebbnek tűnik, pedig már elsőre is.) Közismert, hogy a Membran idestova tíz éve működik, mégis csak most debütáltak, az elmúlt közel évtized anyagából szedték össze a 27 szám + 2 intro méretű anyagot - ha ezt az első cd-t idejében adják ki, talán megkaphatta volna az "első magyar akármi" megtisztelő címét, aztán jól el is felejtjük. De így egyszerűen semmi értelme nincs. Még csak az sem igaz rá, hogy csak úgy elvan a háttérben, amíg véget nem ér - annyira semmilyen, hogy az már kifejezetten idegesítő. (C-)

Dupla lemezekről szokás írni, hogy "jobb lett volna, ha jobban meghúzzák az anyagot, és kiadják szimplaként". Nos, a Membran akkor járt volna jól, ha kizárólag a második cd-t adja ki. Az elsőn sincsenek túlzsúfolva a számok, pont annyi réteg van, hogy meglegyen a látszata annak, hogy itt már történik valami, noha nem. A Closed második lemezén viszont kifejezetten kevés a réteg, és ez bizony jót tesz az anyagnak: kénytelenek kezdeni valamit azzal, ami van. És ez a kényszer jót tesz a Membrannak. A dobok, legyenek akár hiphoposok, akár breakbeatek, kifejezetten szellemesek; a basszusok jólesően harapnak; a maradék néhány dolog, egy-két hangmintázott vagy élő hangszer (furcsa és hagyományos szintik, doromb, cselló, mifene) pedig izgalmasan meg van variálva térben-időben-elektronikusan. Még a rapperek (MC Dynamite, Blu Rum 13 és több számban MC Zeek) is sokkal jobbak, ütősebbek és szellemesebbek, mint a vokalisták a másik lemezen. Ráadásul szép egységes az album - csak azért emelném ki az After Meetinget, mert ez az egyébként meglehetősen korhoz kötött drumandbass-ütemekkel operáló darab is élvezhető, köszönhetően a kifejezetten frissen-szellemesen megcsavart cimbalommintáknak. Ez is bizonyítja, amit persze amúgy is tudunk, hogy nem az a lényeg, hogy valami "aktuális" vagy "elavult", hanem hogy a műfaji sémákra minden invenció nélkül rátámaszkodik-e egy zenekar, vagy szellemesen eljátszik velük. (B+)

A Realistic Crew Magyarországon szerzői kiadásban tavaly megjelent, Kitty Yo által idén már online (Japánban a Ward records által cd-n is) árult lemezétől szintén féltem egy kicsit. Többször találkoztam már a nevükkel, meg olvastam a Guardian cikkét (azóta pedig továbbiakat, mert egy angol sajtóügynökség szorgalmasan végezte a dolgát - az eredmény megtekinthető az RC MySpace-oldalán). A zenéről viszont annyit tudtam, hogy az állítólag "sötét absztrakt hiphop", esetleg triphop, és hát lásd mint fent. Ehhez képest régen lelkesedtem ennyire magyar lemezért. Nem mondom, hogy egyáltalán nem volt ilyen jó magyar lemez az elmúlt években, mert volt, ha nem is sok - hanem a Realistic Crew abszolút váratlan pozitív csalódás is volt.

Mi több, ez a lelkesedés aztán a későbbiekben, sokadszorra sem múlt el. Az Overcome nem csak ahhoz képest jó. ("Ahhoz képest, hogy magyar." Hogy hangzik már ez?) Vegyük például az említett hangulatfestést: ilyen erős, szuggesztív melankolikus és/vagy depresszív és/vagy paranoid urbánus klausztrofóbiát legutóbb a Burial-lemezeken hallottam, amikért pedig mennyire odavan ugye a teljes világsajtó. Nyilván a tagok is tisztában vannak zenéjük hangulati erejével, ám nem engedték el magukat, és minden hangot a legapróbb részletekig kidolgoztak, nagyon szépen belakták a teljes hangzásteret, valamint majdnem egyenletesen telepakolták ezt az egy órát rengeteg apró ötlettel. De a perfekcionizmus mellett érezhetően megmarad az öröm, amit a zenészek akkor éreznek (feltevésem szerint), amikor kitalálnak olyasmiket, hogy mondjuk "ide tegyünk még be valami apró zörejt, ami a két oldal között ugrál, és alig lehet észrevenni - de mi tudjuk, hogy ott van, és talán majd valaki felfedezi, és velünk örül."

A műfaj persze absztrakt hiphop, de nagy hiba lenne (amibe azért sokan beleesnek, a külföldi lapok rövid kritikáit olvasgatva látni) azt gondolni, hogy ez egy újabb, tízezredik hangulatfestő album "nagyvárosi éjszakákra", valahova a háttérbe. Mert a műfaj mégis inkább metaabsztrakt hiphop, ami ha lenne, azt jelentené, hogy a Realistic Crew az absztrakt hiphop bevett sémáiból absztrahál - szétszedi őket és egy kicsit másként összerakja. Hogy azért stimmeljenek a dolgok, miközben majdnem mégsem. Mintha egy tárgyat nem szemtől szembe, hanem kisebb-nagyobb tükördarabokból látnánk. Hol sok kis, egymástól enyhén eltérő nézőpontú részletből kell összeraknunk az eredetit; hol nagyobb darabokban egész sokat látunk belőle - de közben azért mindig tudjuk, hogy nem csak ezek vannak, hanem van egy eredeti, sértetlen dolog is, csak kívül esik a látóterünkön.

Az album elsősorban egészként működik: pontos dramaturgia szerintkövetkeznek egymásra a szétcsúszottabb és az összefogottabb részek. Ha egyszer eluralkodnak a meg-megtörő ritmusok és furcsa hangok, és a hangszeresek mindenfelé kalandoznak - akkor utána pont időben érkezik egy bólogatós ritmus, erős basszus, vagy megjelennek a hangulatfestő szőnyegek, átélhető dallamok, hogy megmentsék az lemezt a széteséstől. Annyira biztos kézzel uralja az anyagot a két központi tag, Krizo és Chabz, hogy még a rappelős számoknál is megengedhetik maguknak, hogy a kíséretet megszabdalják, úgy, hogy az mégsem dobja le magáról a nyilván hagyományosabb típusú szövegmondást. (Berger Dalma és MC Zeek két-két, a vendég Sena a maga egy számában kifejezetten szellemes és izgalmas.)

Az album vége felé van néhány összeszedettebb szám, egyik-másik már-már "jazzy" triphopba hajlik, és nem tartom kizártnak, hogy ezek nem is igazán tetszenének, ha magukban hallanám őket - itt azonban megvan a helyük. És külön öröm, hogy volt bátorságuk nem ezekkel kezdeni. Meg hát ez már tényleg olyan apróság, hogy nem tudja lerontani a lelkesedésemet. (A-)