"Egyre kevesebbet játszani, egyre több tartalommal" - Alexander Balanescu

2008.09.17. 10:30

A Tabló című film bemutatója alkalmából újra Magyarországon játszik Alexander Balanescu, aki szeptemberben a Magony zenekarral az Újbuda Jazz Fesztiválon lépett fel. Akkor beszélgettek vele a Fúzió Rádióban a hagyományokról, alkotásról, tanulásról, a közös zenélésekről és a minimalizmusról. Balanescu szerint az igazán izgalmas dolgok Kelet-Közép-Európában és a Balkánon történnek.

Fotó: Ifj. Lehóczky Zoltán

Az ön zenéje mindig is sokféle forrásból táplálkozott, többféle zenei hagyomány ihlette.

Igen, ez így van. Az utóbbi néhány évben leginkább a különböző zenei műfajok közötti kapcsolódások érdekeltek. Gyerekkoromban szigorú klasszikus zenei képzésben részesültem – az én hitvallásom azonban az, hogy nyissuk meg a gondolkodásunkat, zenei téren is. Tisztán a klasszikus zene nem elégített ki, szerettem volna teljesebb zenész lenni. Számomra legnagyobb öröm a zenében, ha tanulhatok – ezért vagyok például ma is izgatott, hogy más muzsikusokkal találkozhatom, mert tanulhatok tőlük.

Kétféle zene létezik számomra csupán: zene, ami képes kommunikálni, és zene, ami nem. A jazz, a népzene, a világzene, az elektronikus műfajok között rengeteg kapcsolódási pontot lehet találni: ez az, ami izgalmas számomra. Arra törekszem, hogy mindezen különböző hatások segítségével egyéni hangot alakítsak ki – amit persze nem tudom, hogyan nevezzek, az emberek szeretnek mindenféle izmusokat kitalálni, de én nem tudom, mi ennek a neve. Ami fontos számomra, hogy kapcsolatba kerüljek a közönséggel, hallgatósággal, és hogy érezzem, amikor létrejön egy ilyen kapcsolat.

Legfontosabb példaképeim Bartók és Enescu. Ők olyan zenészek, akik elmélyültek a tradicionális zenei nyelvezetben, és aztán valami különlegesen egyénit alkottak belőle. Stravinsky is ezt tette, de ő talán túlságosan is intellektuális. Az a gond vele, hogy sűrűn – és szándékosan – változtatja a nyelvezetét; például élete vége felé elhatározta, hogy neoklasszikus szeretne lenni, majd később, hogy szürrealista. És mindenben egyaránt nagyszerű volt. De amit én keresek a zenében, az valamiféle érzelmi elkötelezettség – amit sokkal inkább megtalálok Bartók, Enescu és más nagyszerű muzsikusok műveiben.

Bartókot vagy Enescut hallgatva elgondolkodunk, vajon mennyire tudjuk áttörni azt a falat, amit a nyugati zenei kultúra és a közép-európai zenei műveltség között tapasztalhatunk?

Enescu sajnos egyelőre nem igazán ismert, bár írt néhány népszerű darabot, például rapszódiákat, amik nagyon ismertek lettek, de nem ezek az ő legjobb munkái. Általánosságban úgy érzem, hogy mindaz, ami most a kelet-közép-európai művészeti életben zajlik, nagyon fontos Nyugat- és egész Európa számára, mert sokkal élettelibb, érdekesebb annál, mint ami ma a kissé begyöpösödött Nyugat-Európában történik, ahol nagyon nehéz valami újat létrehozni. Közép-Kelet-Európában zajlik most leginkább az élet a kontinensen – nyilván nem gazdasági szempontból, de a kultúra terén nagyon is.

Ha a világzenéről beszélünk, volt néhány nagy zenész, akik megnyitották az emberek érdeklődését a világzene iránt, mint például David Byrne, Paul Simon és mások. Nekik köszönhetően mára nagyon is sokat lehet tudni Dél-Amerikáról vagy épp Afrikáról, ezek a zenék elég komolyan beágyazódtak már az európai kultúrába. Most itt az ideje annak, hogy ugyanez történjen a balkáni és közép-európai zenével is.

Ön sokat játszott Angliában, kortárs zenészekkel, Michael Nymannal, Gavin Bryars-szel, Philip Glass-szal turnézott – mennyire volt célja és lehetősége hogy a saját, balkáni, romániai zenéjét elvigye hozzájuk?

Például a kvartettemmel, akikkel hihetetlen öröm együtt dolgozni, nemrég készítettük el utolsó albumunkat, Maria T címmel. Ezt néhány tradicionális dal, valamint a nagyszerű énekes, Maria Tenase élete ihlette. És bár kollegáim angolok, nagyon jól megértették ezt a nyelvezetet. Szerintem ez miattam van így, én vagyok a kapcsolódási pont számukra. Ők … nos, nem szégyellem kimondani, szeretnek engem. Úgy értem, nem fizikai értelemben - bár a brácsással együtt élek, tehát fizikai értelemben is -, de a többiek barátként – őszinte barátság van köztünk, rajtam keresztül megértik ezt a nyelvezetet, és ez nagyszerű érzés számomra. Ezen túl, azt gondolom, jól sikerül kommunikálnunk. Ez nem is olyan egyszerű, mert az angol nyelvű kultúrától kissé talán idegen ez a fajta szenvedélyesség. De az emberek egyre inkább felkészültek arra, hogy befogadják ezt. A turné során azt tapasztaltuk, hogy más országokban könnyebb kommunikálni ezzel a zenével – például Olaszországban, Franciaországban. De Angliában is turnéztunk vele és végül nagyon sikeresnek bizonyult az anyag. De ez egy folyamat, ami most zajlik.

Különösen érdekes volt, amikor Michael Nymannel dolgoztam együtt. Ő ugyanis egy brit ösztöndíjjal 1969-ben Romániába ment, hogy tanulmányozza az ottani népzenét, és ez nagy hatással volt a munkásságára. Az is ugyanebbe az irányba vitte, hogy csatlakoztam az együtteséhez. Ez a hatás a zenében a hangokat, a textúrát, a zenei intenzitást érinti.

Mostanában egyre több zenekar érkezik Angliába a Balkánról, cigányzenekarok Macedóniából, Bulgáriából, Romániából, és nagyon nagy sikereket érnek el. Engem személyesen azért is érdekel ez a dolog, mert csodálatos zenészek játsszák a népzenét. Én nem tudom azt technikailag teljesíteni, amit ők nyújtanak. De nem is az a célom, hogy utánozzam őket, soha nem is készítettem zenei átiratokat sem - inspirációt szeretnék meríteni tőlük és új műveket alkotni ez alapján. ű

Fotó: Ifj. Lehóczky Zoltán

Mit gondol a többek között Michael Nyman és Philip Glass nevével fémjelezhető, gyakran repetitív zenének nevezett irányzatról? Ennek ön is egyik főszereplője volt, s a kilencvenes években elég nagy felfutása volt – mára viszont mintha teljesen eltűnt volna.

Nagyon jó és fontos célt szolgált ez a mozgalom. Én a kortárs zene felől érkeztem, és mikor először hallottam Michael Nyman és Glass műveit, nagyon izgalmasnak találtam, hogy ezek a szerzők ismét használnak tonalitást és szabályos ritmusokat. De most már, úgy gondolom, tovább kell lépnünk, mert érzelmileg ez a zene már hiányos, nem ad eleget. Azok is, akik ezt az iskolát alkották, mára továbbléptek. Például John Adams és Nyman néhány új műve már biztos nem repetitív zene. Philip Glasst nem igazán ismerem. Ő egészen kiváló filmzenéket készít, és az új dolgokat ezen a téren hozza létre, de a koncertjein talán hasonló módon zenél, mint régebben. Steve Reich a multimédia irányába fordult, ő is mindig új dolgokat keres. Szóval mindenki, aki ezen a területen mozgott, úgy érzi, hogy tovább kell lépni, és számomra a kulcsot ehhez a hagyományos zene, a népzene jelenti. Az, hogy együttműködjünk különféle izgalmas művészekkel, zenészekkel, és hogy bizonyos módon leegyszerűsítsük a zenét. Szeretnék eljutni a zene lényegéhez, és egyre kevesebbet játszani. Igen, egyre kevesebbet és kevesebbet játszom, remélhetőleg egyre több és több jelentéssel, tartalommal.

Van egy történet Rosztropovicsról, a híres csellistáról, aki Indiába látogatott. Találkozott az utcán egy zenésszel, aki hagyományos indiai húros hangszeren játszott, egyetlenegy húron egyetlenegy kitartott hangot. Rosztopovics nagyon érdekesnek találta ezt a hangszert, beszélgetni kezdett a zenésszel, és megkérdezte: de hát miért csak egy hangot játszik? Én sok hangot játszom, négy húrom van, és van amikor egyszerre kettőt vagy hármat is megszólaltatok. Az ember ezt válaszolta: tudja, én megtaláltam az én hangomat. Maga még mindig keresi.

Ez talán furcsán hangzik, de szeretnék egyre kevesebbet játszani. Azonban mindannak, amit írok vagy játszom, annak több jelentéssel kell bírnia, ha mennyiségileg kevesebb is. Több tartalom – kisebb mennyiség. Egyfajta érzelmi virtuozitást keresek inkább, nem az ujjak virtuozitását. Ezért is van, hogy sok cigányzenészt vagy klasszikus zenészt, akik rendkívül tehetségesek, nem annyira kedvelek, mert egyfajta show-vá, cirkusszá válik, amit ők művelnek. Amit én keresek, az kevésbé tökéletes talán, de az életről szól, érzelmekről, kapcsolatokról, emberekről. Mert szerintem a zene, valamint a költészet, a művészet legmagasabbrendű formái, melyek az emberi érzelmekről magas fokon képesek szólni.

Nagyon tisztelek minden zenészt, aki megpróbál alkotni valamit – ezért is örülök annyira, hogy ma este együtt zenélhetek Kovács Ferenccel, Szandai Mátyással és Balogh Kálmánnal. Mert ők közölni, mondani próbálnak valamit. Nem számít, hogy hol tanultak, honnan jönnek, hol játszanak, mennyire sikeresek, mennyire sikertelenek, de tanulok tőlük. És adni, kapni, tanulni, zenei kapcsolatokat létrehozni, formálni – ez a legnagyobb dolog egy zenész számára. Szerencsére sok mindenkivel sikerült ezt átélnem. Például együtt dolgoztam egy zsenivel Romániában, Ada Milea-val, ő egy nagyszerű énekes-dalszerző, vagy Evelina Petrova harmonikással Oroszországból, vagy a Muzsikásban játszó barátaimmal – úgy érzem, ők nagyszerű barátok a zenében is. Ez számomra a legnagyobb dolog.

Viszonylag kevés saját lemezt ad ki, úgy tűnik, inkább az efféle együttműködésekben leli az örömét. Nem fontos önnek, hogy önálló szólókarriert alakítson ki?

Úgy általában egyre nehezebb albumokat készíteni. A lemezkiadók nem nagyon akarnak pénzt fektetni semmibe, ami nem Coldplay vagy Radiohead vagy nem is tudom… Talán még őbeléjük sem fektetnek annyit, hiszen ugye a Radiohead az interneten jelentette meg legutóbbi lemezét. Így hát a munkásságom nagy részéről nem készült dokumentáció, nem lettek rögzítve például az improvizációim, szólómunkáim. Nagyon szeretem ezeket csinálni, de előtérbe helyeztem azt a néhány albumot, amit a kvartettünkkel készítettünk. Nagyon sok anyagunk vár kiadásra, például egy magyar film zenéje, aminek szeptemberben lesz a premierje. Tabló a címe, Dettre Gábor rendezte. Épp most jövünk majd ennek a filmnek a premierjére zenélni, szeptember 17-én Budapesten lépünk fel, majd Szegeden, Miskolcon és Debrecenben. Nagyon szerettük volna, ha egy lemez is készül a filmzenéből, de nagyon nehéz gyorsan elkészíteni egy cd-t, én pedig nem szeretném ha gyorsan és rosszul készülne el, hanem igazán jól szeretném, de ennek még meg kell találni a módját.

Fotó: Ifj. Lehóczky Zoltán

Az interjút szeptember 5-én, a Fúzió Rádióban készítette Kovács Orsolya és Matykó Károly, Mérei Dóra tolmácsolásával. A Balanescu Quartet a Tabló című film bemutatója után a következő helyeken és időpontokban lép fel: szeptember 17-én Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban 21.30-tól; 18-án Szegeden, az IH Rendezvényház kávézójában 21.00-tól, 19-én Miskolcon, a Művészetek Házában a 18.30-tól, és 20-án Debrecenben, a Csokonai Színházban 20.00-tól.