Jöjj, szállj velem! A Korai Öröm, a ColorStar és a Santa Diver lemezei

2009.03.10. 19:08

A magyar pszichedelikus-technós-rockos-etnós miniszíntér két nagy öregnek számító zenekara, a Korai Öröm és a ColorStar is új lemezt jelentetett meg; nagyjából ugyanezt játssza az elsőlemezes Santa Diver, csak még jazzt is. Kritikusunk legnagyobb bánatára többször kénytelen leírni az "elszállás" szót, külföldiekkel példálózik, érzelmeket él át és értékel.

Direkt el akartam kerülni, hogy azzal kezdődjön ez a cikk, hogy a Korai Öröm és a ColorStar mióta vannak a pályán, mert még ha csak abba gondolnék bele, hogy mikor veszítettem el az érdeklődésemet annyira irántuk, hogy csak néha nyugtázzam azt, hogy nahát, ezek még mindig léteznek - már akkor is menthetetlenül öregnek érezném magamat. Sajnos aztán belefutottam abba az érdekes adatba, hogy a Korai Öröm 1990-ben alakult; aztán már megnéztem azt is, hogy a ColorStar meg 1996-ban. Igazán öregnek meg akkor éreztem magam, amikor erről az jutott eszembe, hogy nahát, az nem is volt olyan régen; aztán rájöttem, hogy de.

Ha már így nagyjából egyszerre jöttek ki új lemezzel, inkább azt gondoltam végig, hogy ebben a "pszichedelikus/elszállós, egyszerre technós lüktetésű és rockos is, meg etnós (neadjisten törzsi) és miegyebes" stílusban történt-e mostanában valami érdekes fejlemény nemzetközileg. És igen: pár éve feltűntek a (szerintem egyébként túlértékelt) Gang Gang Dance típusú zenekarok, és idén is mutatott újat a Mi Ami - pedig nem hazudott ám a Quart kritikusa, amikor azt írta, hogy az annyira nem is jó; de még így is hozzá tudott tenni ahhoz, amit erről a műfajszerűségről eddig gondoltunk. Mindennek azonban a szóban forgó lemezekre nézve semminemű következménye nincs: a Korai Öröm és a ColorStar nyugodtan kiadhatta volna ezeket a kilencvenes években, és akkor sem számítottak volna "előremutatónak". Mi több, "izgalmasnak" is csak azért, mert akkoriban még megfelelő sávszélesség és Napster stb. híján jobban számított az, hogy mi nem volt itthon korábban, mint az, hogy mi van egyébként a világban most.

A Korai Öröm a változatosság kedvéért 2009 címre keresztelt lemeze az egyszerűbb eset: annyira jellegtelen és semmitmondó, hogy kénytelen vagyok végigmenni a kilenc számon. Az első öt szépen elmúlik, anélkül, hogy akár a "népies" dallamok, akár a "kemény" meg az "elszállós" gitárok, akár a "húzós" ritmusok bárminemű nyomot hagynának; esetleg a Mbira rövid, valóban a mbira nevű hangszert is tartalmazó szösszenetére figyelne oda az ember, de annak meg hamarabb vége lesz, hogysem észrevennéd, hogy nohát, ez most nem olyan, mint a többi. A hatodik, A paraszt visszavág a maga archív énekfelvételével és döngölésével az első, ami tényleg valahogy kikívánkozik a háttérből a maga primkóságának köszönhetően - ami a zenében ugye nem feltétlenül baj, de DJ Lejön remixe sajnos nem eléggé bunkó ahhoz, hogy valóban jó legyen, de legalább majdnem. Aztán jön még a talán viccesnek szánt című Szubarú rövid átvezetés, majd a Latin, amiben már-már ígéretesnek tűnik a maga "ritmusorgiájával", de aztán kiderül, hogy a nem is olyan erős dobokon kívül semmi nincs benne, csak egy "egzotikus" fúvós hosszan, hosszan, unalmasan. A végére meg meglepetésként jön az Akusztikus című szám, ami meg hát akusztikus és borzasztó unalmas.

Az egy dolog, hogy semmi olyat nem hallani ezen a lemezen, ami kicsit is meglepne bárkit, aki hallott akár egy percet is a zenekartól; komolyabb gond, hogy mindazok a szavak, amiket idézőjelbe tettem ("népies", "elszállós" satöbbi) tényleg ilyen üres jelzésként vannak jelen. Amit a Yava lemeze kapcsán nemrég leírtam, az itt fokozottan igaz: például a gitározásnak semmilyen tartalma vagy karaktere nincs, pont annyi a szerepe, hogy jelezze, hogy "elszállás!", de ezen túlmenően nincs kidolgozva. Ettől lesz aztán tökéletesen jellegtelen az egész. Persze lehetne mondani, hogy a Korai Öröm alapvetően koncertzenekar, a lemez csak azért van, hogy legyen - de azért mégiscsak itt derülhetne ki, hogy tényleg van-e valami ebben, vagy csak egy üres és végtelenségig ismételgethető forma. (C-)

Viszont a ColorStar negyedik, ámde cím nélküli albuma komoly mű szeretne lenni, ami önmagában megáll. Erre utal az is, hogy nincs címe. Nos, ez az a fajta zene, aminek hallgatása közben néha tényleg borzasztó kínosan éreztem magam, de már-már fizikailag. (Érdekesség: az egyik meghallgatás után muszáj volt megkeresnem a YouTube-on a Creepet, ami nem tudom, mit jelent, de bizonyára valami súlyos dolgot, mert még soha életemben nem éreztem kényszert arra, hogy Radioheadet hallgassak.) Az egyik alapvető probléma itt is az, mint a Korai Örömnél, ugyanígy idézőjelekkel fogom jelezni. Ráadásul egyszerre rengeteg dolog van összepakolva: "pszichedelikus pop" meg "jelzőnélküli pop", "elszállás", "rock", "technós buggyogás", "reggae-s lüktetés", "magyaros dallam" meg "cigányos" meg "balkáni" satöbbi. Látszik, hogy ha ebből számonként legalább öt megjelenik, akkor ott a szerzői szándék az úgynevezett "ötletkavalkád" - aminél még feltűnőbb, hogy voltaképpen egyetlen valódi ötlet sincs, csak az, hogy legyen ez is meg az is, meg még amaz is.

Vegyük példának az egyik legrosszabb számot, a Cold Winds címűt. Van egy mókásnak és furcsának szánt népi-elektronikus intró, aztán egy virtuóznak szánt basszusmenet után megszólal az a nagyon tipikus "pszichedelikus" gitározás, amit mintha egy titkos kormányrendelet tett volna kötelezővé egy bizonyos fajta hangulat kifejezésére. Jön egy kicsit pszichopopos énekdallam, generikus buggyogással; majd musicales vonósok; majd egészen keményre hangszerelt gitározás + fúvósok. Még mindig nincs vége, mert még egy nagyon abbás dallam is következik és nagyszabású kórusok; és amikor azt hinnéd, hogy most már tényleg nincs hova fokozni, akkor észreveszed, hogy eldugva még egy kis cimbalom is megszólalt. A legvége felé a dob még technósabbra vált, a gitár szólózik, musicales lezárás, meg még egy puttyogás. Lehetséges, hogy vannak olyan zsenik a világban, akik ebből valami épkézláb, sőt, nagyszerű dolgot tudtak volna kihozni; de mivel a ColorStar nyilván nem zseniális, ebből valami rémesen ízléstelen izé jött ki. Mert igen, alapvetően ízlésre lett volna szükség, hogy megakadályozza ezt a patronpuffogtatást; aztán meg zenei fantáziára ahhoz, hogy fele- vagy inkább harmadennyi ötletet rendesen kidolgozva írjanak néhány igazi, számszerű számot. A ColorStarból mindkettő feltűnően hiányzik.  (D)

Vegyünk végül egy viszonylag új, bár nagy múltú tagokból álló együttest: a Santa Diver: Sending Ovation című bemutatkozó lemeze első néhány meghallgatásra nem is tetszett, de aztán egyszer a ColorStar után berakva egyszer csak igazi felüdülésnek tűnt. Itt is van nagyobb halom stílus, monoton technoszerű alapok pszichedéliával, magyar és távoli népzenével és végül pedig erős jazzes hatással találkoznak. De egyrészt van a zenekarnak ízlése, úgyhogy nem akar egyszerre mindent, inkább jól elosztja a patronokat. Másrészt a visszafogottabb hangszerelés (hegedű - basszus - dob az alap, bár van vendégszintis és -trombitás is) eleve megakadályozza, hogy káoszba fulladjon a dolog. Végül pedig vannak tényleg jó ötletek, például rögtön a legelején - furcsa pilinckázás, majd egy egészen kemény basszusgitárriff, hosszan lecseng, újra pilinckázás a hegedűn; majd ügyesen fokoz tovább a pizzicatós hegedű és a sokat sejtető dob, mígnem végül a második perc után egy újabb trükkel el nem indul a pszichedelikus-technos-jazzes húzás.

Arról viszont nincs szó, hogy tökéletes vagy akár csak különösebb megszorítások nélkül: jó lenne a lemez. Többször leül; van, hogy a túlzásba vitt szólózás öli ki a karaktert a számokból; bosszantóan erőtlenül is szól, úgyhogy muszáj nagyon felhangosítani, hogy egy kicsit is hatékony legyen. A különféle műfajok sem mindig illeszkednek jól egymáshoz; főleg a jazz szakad le néha a többiről, bár amikor meg jól sikerül összehozni, akkor pont itt vannak a legjobb ötletek. Kellett volna még rá elszántság, erő, akár egy kis düh is a rockosabb részekbe. De az itt vizsgált három előadó közül egyedül a Santa Diverben látom a potenciált arra, hogy egyszer majd egy tényleg jó lemezt készítsen; a nagy öregekről itt az idő végleg lemondani. (B-)