No Wave Americana - a Sonic Youth titkos arca

2009.06.07. 16:40

Órákon belül megjelenik a Sonic Youth tizenötödik nagylemeze. Ebből az alkalomból felelevenítjük, honnan indult a független rock intézményévé lett zenekar. A New York-i dühös fiataloknál idősebb, a hardcore-kölyköknél művészibb és a klasszikus rockot sem gyűlölő együttes első két nagylemezén olyasmit fedez fel kritikusunk, amiről jóval kevesebbet szokás beszélni, mint a gitárcsiszatolásról: az amerikai mitológia és zenei hagyomány nyomait.

1969. Megjelenik a Creedence Clearwater Revival Bad Moon Rising című száma. Egy vidám dal baljós szöveggel, ami a lehető legegyszerűbben szállt szembe a hippi hazugsággal: egyszerűen kimondta, hogy mi van. Sötét jóslatai pedig néhány hónapon belül megvalósulnak. Nem sokkal szám hivatalos megjelenése után Charles Manson szektája gyilkolni kezd, az Altamont Festival pedig végleg ítéletet mond a hippikorszak felett. Amerika egyre mélyebbre süllyed a vietnami háborúban.

1984. Két háború (Nicaragua és El Salvador), az utcákon megjelenik a crack és egyre több hajléktalan, a Reagan-gazdaságpolitika megmutatja sötétebb arcát. A Sonic Youth felveszi Bad Moon Rising című lemezét. Ekkor már a borítóra is kiírhatja azt, amit néhány évvel azelőtt még kimondania sem volt szabad.

A hetvenes évek végére New Yorkban néhány kölyöknek elege lett abból, hogyan rágta meg pillanatok alatt a zeneipar a punkot és köpte ki a new wave-et – írja Our Band Could Be Your Life című, a nyolcvanas évek indierockjáról született legmeghatározóbb könyvben Michael Azerrad. Ebből lett a no wave: a művészeti iskolás srácok fiatalos lendülettel blues-gyökerestül téptek mindent a rockzenéből. "Legyen már valami más, ami nem ez a blues-alapú izé, amiben nincsenek hagyományos dallamok, nincsenek akkordok se" – mondta Lydia Lynch a Kill Your Idols című dokumentumfilmben. Disszonancia jött, szörnyűséges torz zajok, magukból kivetkőzött ordítások – mai szemmel visszanézve keveredik ebben az izgalmas és az elviselhetetlen, de akkor ott valószínűleg tényleg volt valami inspiráló feszültség a levegőben.

Ebbe az izzó New Yorkba érkezett meg egy floridai kisvárosból a Kissen és Aerosmithen felnőtt Thurston Moore. Persze őt is elkapta ez a lüktetés, és úgy alakult, hogy pont jó emberekkel haverkodott össze: például Lee Ranaldóval, aki Glenn Branca zenekarában játszott, és állítólag Branca szerint ő értette meg a leginkább, és Kim Gordonnal, aki akkoriban még kifejezetten Művész szeretett volna lenni. Az inspiráló környezet - az, hogy mindenki mozgott valamiben, mindenki csinálni meg mondani akart valamit - persze nagy lökést adott nekik, de konkrétan amiben mozogtak a többiek, meg amit mondani akartak, azzal már nem feltétlenül tudtak azonosulni.

Moore és Ranaldo egyszer elmentek egy Minor Threat-koncertre és konkrétan beszartak a látottaktól. Moore azt mondta, az volt a legjobb koncert, amit valaha látott, és elkezdték nagykanállal falni a hardcore-lemezeket. Viszont bármennyire is tetszett nekik az elsöprő energia és imponált nekik a hardcore közösségteremtő ereje, tudták, hogy maga a zene igazából nem az ő zenéjük. Nem követték a straight edge-szabályokat, kicsit azért a művészeti iskolás orrukat is magasan hordták az öncélú randalírozáshoz, és hát idősebbek is voltak a hardcore-osoknál. A koruk pedig nemcsak azért fontos, mert nem sodródó kölykök voltak már, hanem azért is, mert a tomboló ifjúsággal szemben még a saját szemükkel látták a rocktörténelem nagy részét. (A Youth szó az együttesnévben egyébként reggae-s utalás, és nem azt fejezi ki, hogy mindig húszévesek maradnak, márcsak azért sem, mert már a zenekar alapításánál sem voltak már húsz évesek. A Sonic pedig Fred "Sonic" Smith MC5-gitárosra utal.) Nekik alapélmény volt a hatvanas évek rockja és látták a bukásokat is, nem csak beszéltek róla, mint a tizenéves hipszterek, vagy például én most. És igazából ahogy a hardcore-ban, a no wave közegében is idegenül mozogtak egy kicsit, mert a lelkük mélyén egyáltalán nem értették, hogy miért kéne a rockhagyományokat eltörölni. "Megemlíteni, hogy bármi közöm van a Grateful Deadhez, hát az istenkáromlás lett volna” – mondja Lee Ranaldo az Our Band Could Be Your Life-ban.

Ráadásul azt is jól tudták, hogy a zajongós trükkök egyáltalán nem újak. John Cage már a negyvenes években fémcsavarokkal meg radírdarabokkal preparálta a zongora húrjait, hogy torzítsa a hangzást; a blues-, country- és folkzenészek pedig évtizedek óta használtak a világon mindenféle furcsa hangolást. Moore és Ranaldo jól ismerték ezeket már azelőtt, hogy New Yorkba jöttek, aztán többek között Glenn Barca zenekarában még tovább fejlesztették a trükközést. Úgyhogy a hardcore-közösségtől ellesték, hogyan kell hálózatot építeni, és együtt pezsegtek a művészsulis világgal is, de ezen kívül olyan nagyon nem akartak megfelelni a New York-i hipszter elvárásoknak.

1983-as Confusion Is Sex című lemezük maga a kibaszott magányosság. Nyomasztó, fenyegető, elhaló zajok, teljesen természetellenes ének (mint egy gyerek nyöszörgése, akit vacsora helyett felküldtek a szobájába, írta akkor egy kritikus). Rejtélyes, sűrű, átható, mély. Minél többször hallgatom, annál kevésbé a nagyváros magányát hallom ezen a lemezen, sokkal inkább egy csavargóét a kihalt pusztában, ami visszhangozza a széttrancsírozott gitárokat. A csavargó magányát, akit mindenki messze elkerül, és aki mögött összesúgnak a kocsmában. A zajok között mintha ott lenne az amerikai mondavilág minden hátborzongató titka és a bánat, amit a rengeteg megénekelt szomorú történet maga után hagy. Amerika titkos lelke. Persze nincs benne konkrétan bendzsó meg akusztikus gitár, és ott van a Stooges-betét, szóval szigorúan műfajilag nézve egy sötét noiserock-lemez, de nem kell nagyon elvonatkoztatni, hogy úgy érezzük, egy érett, komor és nagyon összetett alt-country lemezt hallgatunk.

A következő két évben sokat turnéztak Amerikában és Európában, voltak jó és rossz pillanatok, doboscserék, pont úgy zajlott minden, mint bármelyik zenekarnál, de közben a zeitgeist is elkezdett hozzájuk igazodni. Újra divatba jött az Americana az indietől a mainstreamig mindenhol: ilyesmivel próbálkozott az REM és az X, a Tom Petty And The Heartbreakers és John Mellencamp, amerikai zászló előtt énekelt Bruce Springsteen. Ronald Reagan új reggellel kampányolt. A Sonic Youthnak ekkora már tapasztaltabb, még érettebb együttesként annyira sem kellett azzal törődnie, hogy hatvanas gyökereiket takargassák a menő srácok előtt, mint addig. 1985-ben megjelent a Bad Moon Rising.

A címválasztás persze már maga is Reagan-ellenes kiállás volt, a borítón az égre néző lángoló töklámpás pedig groteszkül kicsavart jellegzetes amerikai tájkép. Az Americana-elemek a Bad Moon Risingon még nyíltabban jelennek meg, miközben a lemez továbbra is alapvetően továbbra is zajrock, és egyre inkább saját hangon szólal meg. A lemez legismertebb száma, a Death Valley '69 már egyenesen a Manson-szektára utal, és Kim Gordon szerint arról szól, hogy az amerikai kultúra végső soron a halál kultúrája. A direktebb politikai kiállás azzal jár, hogy kevésbé rejtélyes a lemez, mint a Confusion Is Sex, az viszont igazán sonicyouthos, hogy mindent összevetve sokkal finomabb üzenetben mondták tulajdonképpen ugyanazt, mint a Reagant habzó szájjal picsába küldő hardcore-osok. Ez a nagyon tudatosan felépített, nagyon mély gyökerekhez visszanyúló fejlődés vezetett néhány évvel később oda, hogy egy kegyelmi pillanatban úgy tudták egy lemezen megfogni Amerika másik lelkét (a nagyvárosi dühöt), hogy arra egy egész műfajt lehetett felépíteni.

Nincs kizárva, hogy ezt csak belelátom ezekbe a lemezekbe, és semmi sem igaz az egészből. Az viszont megnyugtat, hogy nem csak én látom bele, mert éppen ezek a zenék adtak ihletet az alt. country megszületéséhez a kilencvenes években. Bonnie "Prince" Billy és a többiek mind punkon és indierockon nőttek fel, és az adta meg a mintát nekik, hogyan kell egy pöffeszkedő műfaj minden felesleges sallangjától megszabadulni, és a gyökerekhez visszanyúlva egyszerű, mégis erőteljes és nagyon érzelmes zenét csinálni.