ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Lezuhanni egy hegyr?l. ?jdons?g?rtes?t?

Inkei Bence | Szab? Benedek | Sid? Zolt?n | Pusk?r Kriszti?n | R?nai Andr?s | 2010.01.25. 19:40|
C?mk?k: lemez

Csupa k?z?ps?ly? versenyz?vel van dolgunk a h?ten, b?r legt?bbj?k igaz?b?l fontosabb ann?l, amit a kereskedelmi eredm?nyei mutatnak. Ilyen a Tindersticks, amelynek kimondottan j?t tett a megfelez?d?s, ?s ilyen a Magnetic Fields is, amelynek annyira nem j?tt be a folk. A Beach House egyre n?pszer?bb, viszont meg?jult; az EBM-?tt?r? Nitzer Ebb valamikor t?nyleg fontos volt, visszat?rt, v?g?l lemezt is ?rt; Blockhead pedig a Ninja Tune-os instrument?lis hiphopban mes?lne t?rt?neteket.

Tindersticks: Falling Down A Mountain

B+

Várakozások: Nagyon ritka az olyan, hogy egy együttes ennyire teljes fegyverzetben álljon ki a közönség elé rögtön az els? lemezével, ahogyan azt a Tindersticks tette 1993-ban. Az Asphalt Ribbons nev? sikertelen zenekar romjain alakult nottinghami együttes cím nélküli bemutatkozó lemeze olyan magabiztos és érett képet mutatott, mintha egy jó évtizede a pályán lev? együttest hallottunk volna. A gyönyör?en és változatosan hangszerelt, melankolikus kamarapop mellet csak hab volt a tortán Stuart Staples összetéveszthetetlen baritonja, amely minden manírossága ellenére ott van az elmúlt két évtized nagy hangjai között, és egyszerre idézi Lee Hazlewoodot, Scott Walkert vagy éppen Bryan Ferryt. A Tinderstickset sötét romanticizmusa miatt sokszor párhuzamba állították Nick Cave-vel is, de szerencsére Staplesék sosem keresték olyan megszállottan az élet sötét oldalát, hanem megmaradtak az elegáns melankóliánál. Az els? három lemezen nem is lehet túl sok fogást találni, de még azt is irigylésre méltó tudatossággal vezényelték le, amikor az 1999-es Simple Pleasure lemezen vettek végre egy félfordulatot, és beemelték a soult is a zenéjükbe – a gondok csak az új évezredben kezd?dtek. A Can Our Love... volt az els? Tindersticks-lemez, amely nem tudott megnyerni magának a hosszú számaival és a megszokottnál kevésbé direkt dalstruktúráival, és ott kicsit el is tévesztettem szem el?l a zenekart, amely a soron következ? albuma után pihen?re vonult. Staples ez alatt készített két szólóalbumot (az egyikr?l itt írtunk), majd a zenekar felére csökkent létszámmal újra visszatért a stúdióba (Staples mellett a gitáros Neil Fraser és a billenty?s David Boulter maradt a fedélzeten), és 2008-ban öt év után új lemezzel jelentkezett. Ez volt a szép Tindersticks-hagyományokat tovább éltet? The Hungry Saw, és viszonylag hamar már követte is a folytatás.

Eredmény: Talán nem lövöm le a poént azzal, ha már az elején elárulom, hogy a Tindersticks is azok közé a zenekarok közé tartozik, amely egyszer?en képtelen arra, hogy rossz lemezt csináljon, maximum csak kevésbé izgalmasat (lásd: Can Our Love...). A Falling Down A Mountain viszont végig képes arra, hogy fenntartsa a figyelmet, pedig a tíz számból kett? instrumentális, és a nyitó címadó szám sem megy tovább a szolid kakofóniánál. Voltak, akik attól féltek, hogy a korai lemezeket hangszerel? Dickon Hinchcliffe hiányát nem tudja elviselni a zenekar, de akárcsak a Hungry Saw lemezen, ez az aggodalom most is alaptalan. A Tindersticks újra szépen kimunkált dalokkal jelentkezik, melyekben most is minden a helyén van, de emellett el is kerüli az öncélúság buktatóit is. A Harmony Around My Table akár még együtténekl?s sláger is lehetne, és egyértelm?en a Tindersticks legjobb dalai között a helye, de a zenekarhoz képest egész nyers Black Smoke és a zongorás lassú Factory Girls is kiemelésre méltó, és még a Mary Margaret O'Harát felvonultató Peanuts mesterkéltsége is csak az elején zavaró. Az albumot záró instrumentális Piano Music pedig egy filmzeneszer?en szép darab, de nem ám abból a típusból, ami annyira unalmas, hogy jobb híján rásütik a "filmzenés" jelz?t, hanem az atmoszférateremt?, fenséges fajtából. A szomorú csak az, hogy tavasszal itt lesznek a közelben: Graz, Ljubljana, Zágráb is a turnéállomás között szerepel, nálunk viszont úgy látszik, most is esélytelen egy koncert.

Kinek ajánljuk: Aki nem szégyell megmaradni legalább kicsikét múlt századi embernek. (IB)

The Magnetic Fields: Realism

C+

Várakozások: A Magnetic Fields szellemi vezére, Stephin Merritt megkérd?jelezhetetlenül az utóbbi másfél-két évtized egyik legtehetségesebb dalszerz?je, ráadásul kifejezetten termékeny alkotó - erre jó példa 1999-es magnum opusa, a 69 Love Songs -, aki köztudottan rajong a koncepcionalitásért. Zenekarával a kilencvenes évek elejének álnaiv szintipop-lemezeit?l szép lassan eljutott a különféle stílusok és hangzások páratlan érzékkel való szintetizálásáig, miközben karakteres, összetéveszthetetlen hangulatú dalainak strukturája, alapvet? lo-fi jellege nem változott. Sokáig úgy t?nt, egyáltalán nem tud hibázni, aztán a 2004-ben megjelent, elég er?ltetett alapötletb?l kiinduló i (igen, minden szám címe ezzel a bet?vel kezd?dött) kissé elbizonytalanította a rajongókat (bár jó számok azon is akadtak b?ven). A Jesus And Mary Chain korszakos Psychocandy-je el?tt tisztelg?, 2008-as Distortion hamar helyreállította a renoméját, ráadásul azt is bebizonyította, hogy a zajos gitárpop is kisujjból megy neki. Az új lemez gyakorlatilag ennek a csendesebb párja (Merritt eredetileg True/False címmel akarta megjelentetni ?ket, de nem tudta eldönteni, melyik legyen melyik), az el?zetes ígéretek szerint csupa-csupa folkos, akusztikus dallal.

Eredmény: A Realism történetesen a Magnetic Fields "szintetizátor-mentes" trilógiájának záródarabja, egyúttal - nincs mit szépíteni - a zenekar történetének leggyengébb lemeze. Persze Merritt esetében a gyenge egyáltalán nem jelent hallgathatatlan, értéktelen szemetet, de az ? mércéjével ez mindenképpen egy szerencsétlen próbálkozás. A nyitó You Must Be Out Of Your Mind még nem jelzi, hogy gond van, s?t, ez egy tökéletes MF-dal, fülbemászó dallammal és okos hangszereléssel - befér a zenekari kánon emlékezetes darabjai közé. Innent?l viszont az embernek az az érzése, mintha B-oldalas dalok inkoherens, céltalan gy?jteményét hallgatná, ezen pedig sem a Joshua Rifkin által hangszerelt Judy Collins-albumok ihlette hangszerelés, sem a két kipróbált énekesn?, Claudia Gonson és Shirley Simms nem segít. A koncepció teljes hiánya megdöbbent? egy olyan alkotó esetében, aki saját bevallása szerint csak akkor tud dolgozni, ha önmagát folyton keretek közé kényszeríti; jelen esetben a trilógia gyors lezárásán túl semmiféle elképzelés nem körvonalazódik. Hangzásában és hangulatában talán pont az i az egyetlen használható referencia, ami nem túl hízelg?, tekintve a bevezet?ben említetteket. Mindezek dacára azért Merritt persze most is rutinból hoz egy-két remek kis dalocskát: a Walk A Lonely Road megkapóan szép, a neurotikus The Dada Polka pedig kifejezetten szórakoztató - itt szólal meg a lemezen el?ször és utoljára elektromos gitár -; de mindent öszevetve a Realism mindenképpen csalódás azoknak, akik régóta figyelemmel követik Merritt munkásságát. A Magnetic Fields pályájának kontextusából kiemelve talán egy kicsit er?sebb érdemjegyet kapna az album, ennek azonban semmi értelme; az önmagunk által felállított mérce hol áldás, hol átok. Jelen esetben az utóbbi.

Kinek ajánljuk: akit nem keserít el a Ritz után a menzai koszt. (SZB)

Beach House: Teen Dream

B

Várakozások: A Beach House-t 2004-ben alapította Alex Scally és a francia származású Victoria Legrand. Szellemjárta, bódult zenéjük hamar felt?nést keltett internetszerte: bár bemutatkozó lemezük, a 2006-ban kiadott Beach House még inkább titkos favoritnak számított, a 2008-as, Devotion cím? folytatás idején már igazi indie sztárnak számított a két szégyenl?s szobazenész. A zenéjüket valahol úgy jellemezték, hogy olyan, mint az a pillanat amikor az ember már nincs teljesen ébren, de még nem is aludt el: dalaik rendre igen visszafogott, szinte alig változó, lágyan cicceg? ritmusra kimondottan olcsó szintihangokból és slide gitárokból felhúzott bágyadt kíséretb?l állnak, amit Victoria Legrand furcsán egyedi, bávatag hangja tesz teljessé. Ha az els? lemez olyan volt, mint írtuk, "mintha a duó egy szobában gyakorolna a nehezen összekuporgatott pénzb?l vásárolt ócska felszerelésén, ám eközben annyira bizonytalanok még saját magukban, hogy talán attól is zavarba esnének, ha megtudnák, hogy mindez áthallatszik a szomszéd szobába", akkor a Devotionr?l elmondható, hogy végre összeszedték magukat és nem riadtak meg a hallgatózóktól, a pár hónapja kiszivárgott Teen Dreamen pedig egyenesen tágra nyitják a szoba ajtaját és ablakait is, hogy az utcára is kihallatsszon az ócska Casio hangja. De hogy sül el ez a hirtelen jött magabiztosság egy olyan zenekar esetében, amelyik sikereit jórészt szégyenl?sségéb?l adódó bájának köszönheti?

Eredmény: Bár utólag az ember könnyen bed?l a nosztalgiának, azért azt érdemes leszögezni, hogy az els? lemezen korántsem volt az összes szám hibátlan, de a gyengébb darabok legalább el tudtak bújni az albumot beleng? fátyolos ködben és nem keltettek különösebb felt?nést. A Devotionön már oszladozott a homály – sokkal egyértelm?bbek és átláthatóbbak voltak a dalok, a zenekar is veszített rejtélyességéb?l –, de még így sem volt nehéz belefeledkezni a lemezbe. A Teen Dreamen azonban már nincs hova bújni: minden pontosan az, aminek látszik. A figyelmünket nem tereli el a bágyadt csilingelés, és a beszívott kering?ritmusok sem kábítanak el, mert egyszer?en ezen a lemezen nem nagyon vannak ilyenek. A Devotionr?l azt írtuk, "innen vissza már aligha vezet út" és úgy t?nik, ezzel a zenekar is tisztában volt. Az új lemez azt mutatja, hogy a Beach House gyökeres változáson ment keresztül. Ennek leglényegesebb eleme az, hogy a zenekar gyakorlatilag teljesen leszámolt az atmoszférateremtéssel. Annak ellenére ugyanis, hogy a Beach House egy tipikus blogkedvenc, mégsem utazott blogslágerekben – s?t, szinte egyáltalán nem voltak neki olyanjai. Az Auburn and Ivoryt szokás talán még leginkább a zenekar "slágereként" emlegetni, de a Beach House dalai önmagukban nagyon ritkán m?ködnek. A zenekar legnagyobb er?ssége ugyanis sokkal inkább a lemezek egységesen bágyadt hangulata volt, mint a hatásos, jól megjegyezhet? dalok – és pontosan ez az, ami változott most. A Teen Dream megszólalása és hangulata önmagában már nem túl érdekes, mégha Victoria Legrand hangja továbbra is nagyon izgalmas. Ellenben talán nem túlzás kijelenteni, hogy a dalok a zenekar pályafutásának eddigi legjobbjai. A Zebra, a Silver Soul, a Walk In The Park és a Lover Of Mine mind hatásos, els?re megjegyezhet? slágerek, amiket az is könnyen megszerethet, aki nem töltött hosszú hajnali órákat az els? két album hallgatásával. Összességében az egész lemez könnyen befogadható, magabiztos és egyenes munka – ezzel azonban az jár, hogy hát a kevésbé nagyszer? dalokat bizony könnyen elunja az ember, a lemez fele pedig (köztük a húzóslágereknek szánt Norway és Used To Be) sajnos ilyen jellegtelen, unalmas számokból áll. Ennek ellenére nem okoz csalódást a Teen Dream, a zenekar ügyesen lép túl eddigi szerepén, soha rosszabb megújulást.

Kinek ajánljuk: Aki nem fél a radikális változásoktól. (SZ)

Nitzer Ebb: Industrial Complex

B-

Várakozások: A nyolcvanas években a Front 242 mellett a Nitzer Ebb a sz?k értelemben vett EBM legnagyobb jelent?ség? és egyben legikonikusabb (azaz prototípusként szolgáló) formációja volt. A m?fajalapító belgák kibermilitarista tematikájával ellentétben a brit Nitzer Ebb energiájában inkább utcai agresszió dominált, és nagyon sok volt benne, mégha ez ebben a formában leírva/kimondva furán is hat: a funk. Történelmi legitimációjához persze hozzátartozik az is, hogy el?szeretettel hivatkozik rá a detroiti techno mint ihletforrásra, persze korai lemezei okán (err?l itt is szó volt már). A kilencvenes évek elején a Nitzer Ebb gazdagabb hangszereléssel próbálkozott, rockos/popos irányba mozdult, nem mellesleg az akkoriban afféle electrobluesra rátaláló Alan Wilder (Recoil, Depeche Mode) közrem?ködésével. A Nitzer Ebb a kilencvenes évek közepén feloszlott. A kétezres években Bon Harris szintis/üt?s leginkább zeneipari mérnökként dolgozott, Douglas McCarthy énekes pedig Terence Fixmer francia technoproducerrel állt össze mint Fixmer/McCarthy: a 2004-es Between The Devil cím?, egészen remek anyag pedig megmutatta a Nitzer Ebb helyét az új évezredben (most készül a harmadik F/M-lemez egyébként). 2006-ban a Nitzer Ebb is összeállt egy lehengerl? turnéra, egy évvel kés?bb ezt mutatta be Budapesten, mégha a lehet? legszerencsétlenebb helyszínen is. Azóta van szó új lemezr?l, de az sajnos két éve húzódik és bonyolódik, ami ritkán jó el?jel, f?leg, hogy az a visszatérés immár négy éve megtörtént. De most megjelent a Nitzer Ebb hatodik nagylemeze, 15 évvel az ötödik után.

Eredmény: A Nitzer Ebb azonban nem olyan értelemben nosztalgikus, hogy kizárólag az els? lemezeit veszi el?, hanem inkább áttekint és összegez, az új albumban minden eddigi anyaga benne van: az izmos szinti, a funkos tempók, az ezúttal inkább lappangó, mint kitör? indulat, de a popos refrén, a gitár és a karcos lírai dal is. Ez egyébként az Industrial Complex üresjáratainak is a legf?bb oka. A Nitzer Ebb ugyanis akkor a legjobb, amikor a dolgok zsigeri részét ragadja meg és partytrackeket készít, vagy belassultan lüktet? energiát sugároz, nem pedig akkor, amikor zongorás dalokat játszik: a Going Away-ben a hangszerelést leszámítva szinte grunge-dramaturgiát követve (ez egyébként egész jó), az I Am Undone cím? dalban pedig Trent Reznort idézve kissé. Az új lemez mindett?l függetlenül nagyon er?sen indít, a korai anyagokat idéz? er?vel (Promises, Once You Say), el?bbin a séma örömet okoz, utóbbin Martin Gore vokálozik, az ezt követ? Never Known pedig szintén szuggesztíven sulykol, lassan, gitárral. Ezután inkább hullámzik a lemez, el?bb két-három számra leül, majd újból mozgat, még ha nem is feltétlenül táncoltat (Down On Your Knees, I Don't Know You, My Door Is Open), majd a végére szét is esik kicsit. A jó és a közepes számok váltakozása ellenére az Industrial Complex egésze mégis inkább pozitív élmény, Bon Harris a látszatnál néhol sokkal okosabb hangszerelésével (a már vagy három éve ismert Payroll él? dobja nagyon er?sen húz és szól), illetve izgalmas dalszerkezettel (a My Door Is Open tempójának el?re-hátra váltása valódi feszültséget teremt), és McCarthy többnyire er?s jelenlétével. A Nitzer Ebb hatásfoka néhol megkopott, de lényegében önmaga maradt, f?leg ha azt vesszük, hogy a korábbi lemezei sem mind hibátlanok.

Kinek ajánljuk: Aki hallgatna Nitzer Ebbet egy olyan világban, ahol a legújabbon kívül valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag elérhetetlenné vált az összes Nitzer Ebb-lemez. Vagy csak ugyanazt szeretné néhány új refrénnel. (PK) 

Blockhead: The Music Scene

C+

Várakozások: Blockhead els?sorban azzal szerzett nevet hiphop-körökben, hogy több Aesop Rock-lemezen közrem?ködött producerként, illetve más, hasonló körben ("underground") mozgó el?adóknak is írt számokat. Ügyes hangmintázásra épül?, inkább a közepesen melankolikus, triphopos vonalhoz, mintsem a bólogatósabb hiphophoz húzó szólólemezei 2004 óta a Ninja Tune-nál jelennek meg, és ugyan több helyütt találunk róluk olyan megállapításokat, hogy "DJ Shadow és RJD2 mellett van a helyük", azért igazán nagy sikert nem értek el. A negyedik (vagy ha az el?z?, limitált példányszámú albumot nem számítjuk, harmadik; ha viszont a break-lemezeket és ilyeneket is, akkor sokadik) szólólemezén félretette az Abletont, hogy komplexebb és ami még fontosabb: történetmesél?s számokat tudjon készíteni, ne akadályozza ilyesmiben a mindenfelé használt szoftver szegényt.

Eredmény: A Music Scene tökéletes példa az olyan lemezre, ami ugyan tele van jobbnál jobb ötletekkel, egészében véve mégis valahogy sikerül érdektelenné válnia. Az "organikus" hatású ütemek - némelyik nem is igazán hiphopos, vagy legalábbis nem felt?n?en az; olykor pedig elmegy a breakbeat vagy akár a d'n'b irányába is - inkább a háttérbe húzódnak, és a mindenféle forrásból összeszedett, ehhez képest mégis egységes hangzásvilággá összeálló hangmintákon van a hangsúly. El?kerül sok minden a hatvanas évekb?l (gitárok, orgona, énekrészletek, oboa), keleties vonósok és egyebek, egy kis exotica, egy kis régifajta jazz és blues; itt vannak persze a kötelez? bevágott szövegrészletek, és olykor még metálgitár is felbukkan. De hiába, hogy ezek összeszedésében, effektezésében, egymás mellé pakolásában rengeteg az apró ötlet, ha egyszer az egészb?l hiányzik a fókusz. Nem is az a legnagyobb baj, hogy a számok nem igazán tartanak valahonnan valahova, hanem hogy a hangzás túlzottan szétkent ahhoz, hogy határozott hangulata legyen. Mondjuk nyilván kicsit "sötét" meg akár "melankolikus", szóval "triphopos", de ezeket nem érezni át igazán - f?leg egy olyan stílusban, amelyikben ugye DJ Shadow az örök etalon.

Kinek ajánljuk: Azért aki odavan a szellemes hangmintázásért, az nézzen utána. (RA)

 

holden | 2010.01.25. 19:53 1
Ugyan m?r, a Magnetic Fields az egyik legjobb lemez az id?n, sz?val minimum B+
wazowski | 2010.01.26. 12:46 2
?gy van. ?n ak?r A- is adn?k neki. az i pedig sim?n az ?vtized egyik legjobb lemeze volt.
bright | 2010.01.26. 17:14 3
Beach House: Teen Dream ??a zenekar ?gyesen l?p t?l eddigi szerep?n, soha rosszabb meg?jul?st.? Tov?bb?: ?Kinek aj?nljuk: Aki nem f?l a radik?lis v?ltoz?sokt?l.? H?t, nem tudom? Nem tudom, milyen meg?jul?st, s?t, radik?lis v?ltoz?st(!) jelent ez az album az el?z? kett?h?z k?pest. Sz?momra a BH olyan egy?ttes, amely ? annak, aki szereti a dream-popot (mint ?n is) ? sosem okoz csal?d?st, m?g egyetlen dal erej?ig sem. Tudniillik mind egyforma. Kis t?lz?ssal elmonhat? a BH-r?l, hogy aki csak egyetlen sz?mukat is hallotta, az tkp. ismeri a teljes ?letm?v?ket. Ett? f?ggetlen?l nagyon is szerethet?ek, ?n meg nem unn?m ?ket soha, m?g a fenti paradoxon ellen?re sem. (A Mazzy Starral voltam m?g ?gy, amelyet a BH el?k?p?nek tekintek.)
holden | 2010.01.27. 15:19 4
?gy van STEREOMACI! :DDDDDDDDD
doppler | 2010.02.05. 17:58 5
A cikkben eml?tett radik?lis v?ltoz?s m?r els?re hallhat?, nem egy 50 percig tart?, hanem 10 db 4-5 perces hangulatokb?l ?ll a lemez. Nekem szem?ly szerint nagyon tetszik, csak els? hallgat?sokra t?nik egyszer?nek a lemez, de sokadszori hallgat?s ut?n is tal?lni rengeteg ?tletes megold?st. Egyik sz?m sem jellegtelen, az unalmas jelz?t is csak 1 dalra tudn?m r?akasztani. Nincs semmi baj ezzel a lemezzel, sim?m A-
cszn | 2010.04.05. 20:25 6
#3 kicsit k?s?n reag?lva, de igen! a beach house t?nyleg megunhatatlan. ezt b?rmikor el?vehetem tuti nem csal?dok benne. ami?ta meghallottam ?ket tudom, hogy ismerem ezt a zen?t valahonnan, csakhogy az?ta is azon gondolkodok honnan... r? kell hogy j?jjek sehonnan, csak annyira telital?lat az eg?sz hogy PONT. a teen dream egy?bk?nt is a legjobban siker?lt ?s legvid?mabb albumuk. szvsz persze. megy az ?r?k?s kedvencek k?z? ahov? mindenb?l csak a legjobb ker?l be. a makul?tlanok. sz?vem cs?cskei lettek. :D
bright | 2010.04.06. 17:18 7
#6: Nem k?st?l le r?la: ?r?kbecs? darab ez. Ami?ta a lenti kommentemet ?rtam, nem volt olyan h?t, hogy ne hallgattam volna meg a ?Teen Dream?-et ?jra, j?p?rszor. Csod?s hangulata van ennek a zen?nek, a maga egyszer?s?g?ben is. Eddig ez az idei kedvencem ? egyfel?l. M?sfel?l - nagyon m?sfel?l - pedig a Liars. ?m most t?nt csak fel a m?ltatlanul alacsony (B) min?s?t?s. N?lam ez b?ven az ?A? tartom?nyba esik.
cszn | 2010.04.07. 11:35 8
#7 ?n az (A+)-on is elgondolkodn?k, de az A az tuti. ?zl?sek ?s pofonok...
bright | 2010.04.07. 16:55 9
#8: Jah! ?n is elgondolkodn?k az A+-on. Deh?t az "A-tartom?nyba" ugye az is beleesik. :DD